— Lenusik, tedd fel a vízforralót! Már elhagytuk az ellenőrzőpontot, negyven perc múlva nálad leszünk! — Irina nem is beszélt, inkább sikítozott az izgalomtól. — Meglepetéééés!
Az öröm ultimátuma
Megdermedtem. Az egyik kezemben egy félig megevett mandarin volt, a másikban a távirányító. A képernyőn Zsenya Lukasin már századszor repült Leningrádba. A lakásban fenyőillat terjengett, és az a különös, csengő nyugalom, amely csak évente egyszer létezik.
— Ira? — éreztem, hogy az édes gerezd helyett egy jéghideg gombócot nyeltem le.
— Hogy érted azt, hogy „nálam lesztek”? Hiszen az anyósodhoz készültetek!
— Ugyan már! Ott olyan unalom van, megint magas a vérnyomása — legyintett a sógornőm. A háttérben motor zúgott és gyerekek visítottak.
— Úgy döntöttünk: minek savanyodjunk? Beállítunk hozzád! Nálad nagy a lakás, a kanapé is szabad. Salátákat hozunk, tőled csak valami meleg étel kell. Na, megszakad a kapcsolat, puszi!
Csend.
Ránéztem az okostelefon képernyőjére. December 31. 19:15.
Még egy perccel ezelőtt én voltam a város legboldogabb nője. A férjem Surgutba repült, hogy lezárjon egy munkát. A felnőtt fiaim a barátaikkal ünnepeltek. Húsz év után először megengedtem magamnak, hogy ne aprítsak lavórszámra olivier-salátát, és ne súroljam a padlót, amíg csikorog.
A tervem tökéletes volt: kaviáros szendvicsek, pezsgő, egy régi film és egy arcmaszk. Még egy bolyhos pizsamát is felvettem. Vicceset. Rénszarvasokkal.
És most egy egész karaván robog felém. Ira, a férje Valera — aki hangosan viccelődik és vállon vereget mindenkit — és a két kezelhetetlen gyerekük. Negyven perc múlva az én kis paradicsomom váróteremmé változik.
Elképzeltem, ahogy Valera sáros csizmában végigsétál a világos laminált padlón.
„Ugyan már, Lenka, hát a sajátjaink!”
Ahogy Ira kritizálja a karácsonyfát.
„Elég satnya… nekünk műfenyőnk van — na az igen!”
Ahogy a gyerekek leverik az asztalkáról a gyertyákat.
Most rögtön le kellene tépnem magamról a pizsamát. A fagyasztóhoz rohanni. Pelmenyit elővenni. Valamit sütni, főzni, teríteni, mosolyogni…
— Nem — mondtam halkan az üres szobának.
Ez új szó volt. Szokatlan. Régebben már a konyhában kapkodtam volna, mindent átkozva, de előszedve az ünnepi készletet. Mert így szokás. Mert rokonok. Mert „mégsem lehet elküldeni őket”.
Fényeltüntetés
Az ablakhoz léptem. Az udvaron puhán hullott a hó, a szomszédok ablakaiban fényfüzérek villogtak. Odakint az emberek siettek, sürögtek-forogtak. Itt viszont, az én világomban, lassan folyt az idő. És én nem akartam odaadni ezt az időt.
A tekintetem az ajtó melletti kaputelefonra esett. Fehér, rendezett kis doboz. Az egyetlen szál, amely összekötötte az én erődömet a külvilággal.
A kezem magától nyúlt a vezetékhez.
Katt. A dugó kiugrott a helyéről és lelógott.
Nehezen kaptam levegőt, mintha elfogyott volna az oxigén. Mit csinálok én? Ez botrány lesz.
„Hát legyen” — döntöttem el, és lekapcsoltam az előszoba mennyezeti lámpáját.
Átmentem a nappaliba. Kihúztam az állólámpa dugóját a konnektorból. Leoltottam a fényfüzért a fán. A lakás sötétségbe borult. Csak az utcai lámpák rajzoltak ferdén húzódó sárga csíkokat a padlóra.
Behúztam a vastag függönyöket. Most kintről az ablakaim fekete üregeknek tűntek. Senki sincs otthon. A lakók elutaztak.
A pizsamám zsebében rezegni kezdett a telefon. „Ira — sógornő”.
Nem vettem fel. A telefont képernyővel lefelé fordítottam, és a kanapéra tettem. A hangot már napközben kikapcsoltam, de a rezgés így is fülsiketítőnek tűnt.
Bzzz. Bzzz.
Már a közelben jártak.
Felvettem az asztalról a poharat, és lábujjhegyen kimentem az előszobába. Leültem a sarokban álló puffra, felhúztam a lábaimat a meleg zokniban.
Az erőd ostroma
Tíz perc múlva lentről tompa sípolás hallatszott.
Pííí-p. Pííí-p.
Csend. Az én kaputelefonom hallgatott.
Újabb sorozat csengés. Makacs, dühös. Elképzeltem, ahogy Valera nyomogatja a gombokat, Ira pedig türelmetlenül toporog a hidegben.
„Talán a fürdőszobában van?” — biztosan ezt gondolják.
A szobában, a kanapén hagyott telefonom ismét zümmögni kezdett. Most hosszabban.
— Nyisd ki! A sajátjaink vagyunk! — harsant fel hirtelen a lépcsőházban olyan közelről, hogy összerezzentem.
Valaki a szomszédok közül épp ki- vagy bement, és ők besurrantak.
Nehéz lépések a lépcsőn. Nálunk régi a lift, mindig hallani, de most nem vártak rá. Harmadik emelet. Dobogás, csoszogás, gyerekhangok.
— Itthon van, láttam a fényt az utcáról! — Valera hangja közvetlenül a vékony fém ajtó mögül szólt.
Bumm!
Egy ököl csapódott az ajtólapra. Nem a csengőre — a csengőhöz nem nyúltam. Ha a csengő nem működik, nyilvánvaló, hogy belülről kapcsolták ki. Ha viszont cseng és senki sem nyit ajtót, akkor nincs otthon senki. Ők viszont azonnal dörömbölni kezdtek.
— Lenka! Nyisd ki! Megérkezett a meglepetés! — visította Ira.
— Ne bújkálj már, hoztunk salátákat, még megromlanak!
Lecsúsztam a puffról a földre, a puha szőnyegre. A hátammal a falnak támaszkodtam. Negyvenöt éves vagyok. Egy nagy cég főkönyvelője. És most a saját lakásom padlóján ülök a sötétben, és félek megmozdulni.
— Anya, pisilnem kell! — nyafogott egy gyerekhang az ajtó mögött. A kisebbik, Artem.
— Mindjárt kinyit Lenka néni, várj egy kicsit — morogta Ira.
És újra ütés. Bumm. Bumm.
— Len, na elég legyen! — Valera kezdett dühös lenni.
— Láttuk, hogy ott áll a kocsid a ház előtt!
A kocsi. A francba. Elfelejtettem a kocsit. Ott állt közvetlenül az ablakok alatt, letakarítva a hótól.
— Talán alszik? — vetette fel Ira.
— Aha, este hétkor, december harmincegyedikén. Persze, hogy alszik. Valami pasival, mi? — nevetett fel Valera.
— Lenka! Gyere ki, nem mondjuk el senkinek!
Nevetés. Zörgés. Valaki megrántotta a kilincset. A fém megcsörrent.
Nemcsak kellemetlen volt — könnyekig sértő. Ez az én otthonom. Az én területem. Miért kellene magyarázkodnom? Miért kellene beengednem olyan embereket, akiket nem hívtam?
Magamhoz húztam a telefont. A képernyő felvillant a sötétben, elvakítva. Tíz nem fogadott hívás Irától. Öt üzenet a messengeren.
„Hol vagy???”
„Az ajtód előtt állunk!”
„Len, ez nem vicces, gyerekeink vannak!”
„Megbántódtál?”
„Nyisd ki!”
Egy dolgot biztosan tudtam. Ha most elfordítom a kulcsot — ez az este megsemmisül. Azt fogják mondani, hogy szemét vagyok, amiért várakoztattam őket. Valera berúg és kioktat az életről. Ira turkálni kezd a hűtőben.
„Na, azt már nem.”
Az ujjaim alig engedelmeskedtek, de megnyitottam az üzeneteket.
SMS a bunkerből
A villogó kurzort néztem. Olyat kellett írnom, ami végleg elvágja a visszaútjukat. De közben hihetőnek is kell lennie. Az ujjaim alig találták el a betűket — talán a padlóról áradó hideg miatt, talán az ideges remegéstől.
„Ira, nem vagyok otthon” — gépeltem.
Kitöröltem. Túl egyszerű. Azonnal kérdezni kezdenék: „Hol vagy? Mikor jössz? Megvárunk a kocsiban.”
Az ajtón túl ismét ököl csattant.
— Na, hagyd már ezt a bujkálást! — Valera hangja egyre dühösebb lett.
— Hallod, Len! Mindjárt kihívjuk a mentőket, azt mondjuk, hogy valaki rosszul van! Feltörik az ajtót, akkor majd neked lesz rosszabb!
Ez már övön aluli ütés volt. Képesek lettek volna rá. Ezeknek az embereknek volt annyi pofájuk, hogy a hatóságokat is felverjék csak azért, hogy melegben ehessenek.
Gyorsan kellett cselekednem.
Mély levegőt vettem, próbáltam csillapítani a remegést, és gyorsan gépelni kezdtem:
„Ira, már délben elutaztam a ‘Fenyvesek’ szanatóriumba. Az autó az ablakok alatt lerobbant, az akkumulátor lemerült, ezért hagytam ott. Miért jöttetek előzetes hívás nélkül? Hiszen mondtam, hogy nem leszek otthon.”
Megnyomtam a „Küldés” gombot.
A szívem kihagyott egy ütemet. Ez hazugság volt. Tiszta, pimasz hazugság. Semmilyen szanatóriumba nem készültem. De abban a pillanatban ez egyáltalán nem érdekelt.
Az ajtó mögött csend lett. Valószínűleg Ira telefonja pittyent.
Elképzeltem, ahogy a lépcsőház koszos csempéjén áll. Hunyorogva nézi a képernyőt. Olvassa. Ahogy az arca megnyúlik.
— Mi van ott? — kérdezte tompán Valera.
— Azt írja, szanatóriumban van — mondta Ira zavartan, már-már sértődötten.
— A „Fenyvesekben”.
— Miféle fenyvesek? — mordult fel Valera.
— Hiszen otthon volt, te mondtad!
— Hát én azt hittem… Hiszen mindig otthon van! — a sógornő hangja sikolyba csapott.
— És a kocsi?
— Azt írja, elromlott. Lemerült az akkumulátor.
Az ajtó mögött csend lett. Még lélegezni sem mertem, a kezemet a számra szorítottam. Mi van, ha nem hiszik el? Mi van, ha most ellenőrizni kezdik?
— Micsoda nő! — mondta Valera indulatosan.
— Szólhatott volna előre! Kétszáz kilométert jöttünk!
— És te felhívtad őt? — vágott vissza Ira.
— „Meglepetés, meglepetés”… Na, tessék a meglepetés! És most hova menjünk? Anyádhoz? Az már biztos alszik.
— Anyámhoz, hova máshova — köpött egyet Valera.
— Nem alhatunk az országúton. Menjünk, mielőtt a gyerekek teljesen kidőlnek. Innen csak tizenöt perc.
Tompa csattanás hallatszott — valaki bosszúsan belerúgott az ajtómba.
— Na, Lenka… — sziszegte Ira olyan hangosan, mintha tudná, hogy egy méterre ülök tőle.
— Köszönöm az ünnepet. Soha nem felejtem el.
Lépések csoszogása. Tompa dobogás lefelé a lépcsőn.
— Apa, éhes vagyok! — nyafogott egy gyerek már egy emelettel lejjebb.
— Majd a nagyinál eszel! — mordult rá az apja.
A lépcsőház nehéz ajtaja becsapódott.
Csendes győzelem
Még vagy öt percig ültem a sötétben. Nem mozdultam. Csapdát vártam. Mi van, ha visszajönnek? Mi van, ha ez csak próba?
Aztán kintről motorbőgés hallatszott. Óvatosan, szinte kúszva az ablakhoz mentem, és egy kicsit elhúztam a függönyt.
Valera ismerős szürke terepjárója kékes füstfelhőt eregetett. Lassan kifordult az udvarról. A piros hátsó lámpák egy pillanatra felvillantak búcsúzóul, majd eltűntek a kanyarban.
Elmentek.
Az anyós házáig alig egy út. Ott meleg van, van étel. Ott mindig szeretik őket. Senki sem fog megfagyni. Senkinek sem esik baja.
Leereszkedtem a padlóra az ablakpárkány alatt, és hirtelen nevetni kezdtem. Halkan, idegesen, a kezemmel eltakarva az arcomat.
Győzelem volt. Kicsi, talán szégyenletes — de győzelem.
Felálltam. A lábaim elgémberedtek. Átmentem a nappaliba. Felkapcsoltam a fényfüzért. A színes fények újra táncolni kezdtek a falakon, visszatükröződve a kikapcsolt televízió sötét üvegén.
A telefon ismét pittyent. Üzenet Irától:
„Anyához mentünk. Előre is szólhattál volna. Ez elég szemétség volt tőled. Boldog új évet.”
Nem válaszoltam. Egyszerűen töröltem az üzenetet.
A gyomrom megkordult. A félelem visszahúzódott, és a helyét átvette az éhség.
Kimentem a konyhába. Kinyitottam a hűtőt. A kaviáros szendvicsek vártak rám. A pezsgő még nem veszítette el a szénsavát.
Töltöttem magamnak egy tele pohárral. A buborékok vidáman futottak felfelé.
Ebben a pillanatban megértettem egy fontos dolgot. Egész életemben attól féltem, hogy „rossz” leszek. Féltem megbántani valakit, nemet mondani, nem megfelelni. Féltem attól, hogy majd azt mondják rólam: érzéketlen, önző, magának való.
Ma pedig pontosan azzá váltam. Egy érzéketlen önzővé, aki nem engedte be a rokonokat.
És tudják mit? A világ nem omlott össze. Az ég sem szakadt le.
Csak a lakásban lett olyan csendes és jó, hogy legszívesebben kortyokban innám ezt a csendet.
Belekortyoltam. Az ital a legfinomabbnak tűnt, amit valaha ittam. A saját személyes területem íze volt — amit most először sikerült megvédenem. Még ha egy hazugsággal is.
Odakint valaki tűzijátékot indított. Ránéztem az órára. 20:30. Még egy egész éjszaka állt előttem. Az én éjszakám. Idegen saláták nélkül, részeg beszélgetések nélkül, anélkül, hogy mindenkinek meg kellene felelnem.
Bekapcsoltam az „A sors iróniája” című filmet annál a résznél, ahol Zsenya Lukasin épp azt próbálja elmagyarázni Nádjának, hogy nem akart senkit megbántani.
— Én viszont akartam — suttogtam a képernyőnek, és beleharaptam a szendvicsbe.
— És egy cseppet sem bánom.
