Amikor Katya a szokásosnál korábban ért haza, az anyósát és a férjét találta a konyhában. A hallott beszélgetés szó szerint megrázta.
Katya lassan lépett felfelé a lépcsőn, kapaszkodva a korlátba. Hasogatott a feje, a szeme előtt színes karikák úsztak. A főnöknője maga küldte haza, amikor meglátta a sápadt arcát és a kiégett tekintetét:
– Katjuska, menj haza, pihenj. A jelentések megvárnak holnapig.
Már a lakásajtónál tompa hangokat hallott.
Furcsa – Andrásnak estig dolgoznia kellene. A kulcs halkan fordult a zárban, de Katya nem sietett, figyelmesen hallgatózott. Anyósa éles, parancsoló hangja azonnal megdermesztette:
– Meddig akarod még húzni, fiam? Magad is látod – ez a lány nem illik a családunkba!
Katya érezte, hogy a háta jéghideggé válik. Óvatosan résnyire nyitotta az ajtót, nehogy zajt csapjon. A hangok a konyhából jöttek.
– Anya, ezt már megbeszéltük – szólt András fáradtan, erőtlenül.
– Megbeszéltük, igen! És mi változott azóta? – az anyós hangjában éles irritáció csengett. – Három éve vagytok házasok, hol az unoka? Hol az otthon melege? Mindig csak dolgozik! És azok a furcsa barátnői? Láttad már, hogyan öltözik?
Katya a szájára szorította a kezét, hogy visszafojtsa a kitörni készülő hangot. Három év házasság – és most mindez vádiratként hangzott el, pontosan, fájdalmasan.
– Lénát kellene elvenned! – folytatta az anyós. – Emlékszel rá? Valentina lányára. Orvos, ráadásul remekül főz, és arany a természete.
– Anya… – András hangjában halvány bosszúság csengett, de olyan gyengén, hogy Katya alig hallotta.
– Ne „anyázz” nekem! – vágott közbe az asszony. – Én csak a boldogságodat akarom. Katya jó kislány, senki nem vitatja. De nem hozzánk való. Túl… egyszerű. Nincs benne ambíció, nincs tartása. Ilyen feleségről álmodtál te?
Katya arcán forró könny csordult végig. Egyszerű? Ambíciótlan? És a múlt havi előléptetése? És a közös tervük, hogy nagyobb lakást vesznek? A halasztott anyaság – hiszen közös döntésük volt, hogy előbb megteremtsék az alapokat!
– És ami a legfontosabb – az anyós most már drámai suttogásra váltott –, nem is szeret téged igazán. Látom én. Neki ez a házasság csak kényelem, biztonság. Te viszont megérdemled az igazi szerelmet!
A beálló csend mennydörgésként zúgott Katya fülében. Várt. Várt, hogy András megszólaljon, hogy megvédje, hogy kimondja: az anyja téved.
De a férje hallgatott.
Ez a hallgatás beszédesebb volt bármilyen szóváltásnál. Tétovázás, beleegyezés, árulás volt benne.
Katya hátralépett, de a padló alatt egy deszka halkan megnyikordult. A beszélgetés azonnal elhalt.
– Ki van ott? – az anyós hangja most mézesen édeskés lett.
Katya kiegyenesedett, letörölte a könnyeit, és belépett a konyhába. Megjelenése olyan volt, mintha bomba robbant volna. Az anyós dermedten állt a csészével a kezében, András pedig elsápadt.
– Katjuska? Te… te nem dolgozol? – próbált kedvesen szólni az asszony.
– Mint látják, nem – Katya maga is meglepődött, milyen nyugodtan szól. – Korábban jöttem haza. Fájt a fejem.
– Ó, szegénykém! – csapta össze a kezét az anyós. – Gyere, főzök neked teát.
– Nem kell, – vágta rá Katya. – Mindent hallottam.
Nehéz csend telepedett a szobára. András a padlót bámulta, mintha a linóleum mintáját tanulmányozná. Kezei idegesen gyűrögették a szalvétát.
– Mit is hallottál pontosan? – az anyós támadásba lendült. – Ha lehallgattál minket…
– Nem hallgatóztam. Hazajöttem. A saját otthonomba. Oda, ahol – mint kiderült – nélkülem döntik el a sorsomat.
Katya a férjére nézett:
– András, mondd meg őszintén: egyetértesz anyáddal? Tényleg egyszerű vagyok? Ambíciótlan? Nem szeretlek igazán?
András felnézett, és Katya zavart tekintetet látott a szemében.
– Katya, félreérted… Anya csak aggódik.
– Aggódik? – Katya keserűen elmosolyodott. – Három éve „aggódik”. Három éve ássa alá a házasságunkat. És te… te még most sem tudod azt mondani neki, hogy elég!
– Ne merj így beszélni az anyámmal! – tört ki hirtelen András, és Katya abban a pillanatban megértette: ennek vége.
– Szóval erről van szó – mondta halkan. – Amikor az anyád azt mondja, hogy nem vagyok hozzátok való, az rendben van. De ha én mondom ki az igazat – az már tiszteletlenség?
Az anyós diadalmasan elmosolyodott:
– Látod, fiam? Megmondtam. Micsoda jellem! Semmi tisztelet az idősebbek iránt!
Katya érezte, hogy valami elszakad benne. Évek óta próbált tökéletes meny lenni: főzött, takarított, lenyelte a végtelen megjegyzéseket és tanácsokat. És most ezért?
– Tudjátok mit? – kihúzta magát. – Igazatok van. Tényleg nem vagyok a ti családotokhoz való. Mert nem akarok olyan családhoz tartozni, ahol a meny örökké bűnös, és a felnőtt férfi csak akkor tud dönteni, ha előtte az anyja rábólint.
Az anyós arca elvörösödött:
– Hogy mersz így beszélni! András, hallod, mit mond neked?
De Katya már nem hallgatott. Kiment a konyhából, és a hálószoba felé indult. Kezei remegtek, de mozdulatai pontosak, gépiesek voltak. Bőrönd, fehérnemű, iratok, kedvenc fényképek…
– Katya, várj! – András az ajtóban jelent meg. – Beszéljünk nyugodtan.
– Nyugodtan? – fordult meg Katya. – Miről is beszéljünk? Arról, hogy az anyád már keres helyettem valakit? Vagy arról, hogy te némán egyetértesz vele?
– Túlreagálod! Anya csak…
– Aggódik, ugye? – Katya beledobott egy pulóvert a bőröndbe. – Tudod, mi a legszörnyűbb? Nem az, amit ő mondott. Hanem a te hallgatásod. Hogy meg sem próbáltál megvédeni.
Az ajtóban megjelent az anyós:
– Látod, fiam? Egy kis vita, és máris hisztizik, máris pakol! Semmi női bölcsesség!
Katya becsukta a bőröndöt.
– A női bölcsesség az, hogy tűrjük a megaláztatást? Vagy az, hogy úgy teszünk, mintha nem vennénk észre, hogy az anyós módszeresen szétrombolja a házasságunkat?
– Katya – András megpróbálta megfogni a kezét. – Beszéljük meg. Nem mehetsz el így.
– Dehogynem – finoman kiszabadította a kezét. – Tudod mit? Még kötelességem is megtenni. Saját magam miatt.
– És a szerelmünk? – a férfi hangja könyörgővé vált.
– Szerelem? – Katya keserűen elmosolyodott. – A szerelem az, amikor megvéded azt, akit szeretsz. Amikor az ő boldogságát fontosabbnak tartod, mint mások véleményét. Még akkor is, ha azok a „mások” a szüleid.
– Na tessék! – kiáltott fel diadalmasan az anyós. – Látod? Szét akar választani minket! Megmondtam!
Katya megrázta a fejét:
– Nem, Galina Petrovna. Nem akarok senkit egymás ellen fordítani. Csak boldog akarok lenni. És most már tudom – mellettetek ez lehetetlen.
Felvette a bőröndöt, és elindult kifelé. Az előszobában megállt, lehúzta az ujjáról a jegygyűrűt, és letette a komódra.
– Katya, ne menj el – András megragadta a vállát. – Szeretlek!
– Tényleg? – nézett a szemébe. – Akkor mondd meg most az anyádnak, hogy én vagyok a választásod. Hogy nem engeded, hogy beleszóljon az életünkbe. Mondd ki!
András tehetetlenül az anyjára pillantott. Az asszony karba tett kézzel állt, és a tekintetében ott izzott a néma üzenet: „Csak próbáld meg!”
– Én… én ezt nem tudom most rögtön – hebegte András. – Időt kell adnom magamnak, hogy mindent átgondoljak.
– Ez a válasz – mondta halkan Katya. – Isten veled.
Kilépett a lakásból, ahol három évet élt, és lassan elindult lefelé a lépcsőn. Csak az utcán engedte meg magának, hogy sírjon – nekidőlt a ház falának, és könnyek folytak az arcán.
A zsebében megrezdült a telefon. A legjobb barátnője, Marina hívta.
– Szia, hol vagy? Dolgozol? – csendült vidáman a hang a vonalban.
– Marina… – Katya hangja remegett. – Elmehetek hozzád?
– Katya, mi történt? – a barátnő azonnal komolyra váltott.
– Eljöttem Andrástól.
– Maradj ott, ahol vagy. Húsz perc, és ott leszek.
Marina még ennél is hamarabb megérkezett. Amikor meglátta a síró barátnőjét a bőrönddel, szótlanul megölelte, és beültette a kocsiba.
Marina otthonában Katya zokogások között elmesélte az egészet. A barátnő egyre komorabb arccal hallgatta.
– Tudod, régóta sejtettem, hogy az anyósod nem egy könnyű eset – mondta végül. – De hogy ennyire nyíltan keressen neked „utódot”!
– A legrosszabb nem is ő – Katya megtörölte a könnyeit. – Hanem András. Meg sem próbált megvédeni. Mintha csak egy ideiglenes szereplő lettem volna az életében.
– Emlékszel – kezdte óvatosan Marina –, amikor lemondta az olaszországi utatokat, mert az anyjának „rosszul lett”? Aztán kiderült, hogy csak egy kis vérnyomás-emelkedésről volt szó?
Katya bólintott. Az emlékei egymás után törtek fel: amikor az anyós „véletlenül” megjelent a legintimebb pillanatokban, amikor minden döntését kritizálta, amikor apró trükkökkel irányította a fiát.
– Pedig én próbáltam! – mondta keserűen Katya. – Főztem az ő receptjei szerint, együtt jártam vele vásárolni, végighallgattam a történeteit arról, milyen csodálatos kisfiú volt az ő Andrusája.
– És ő? – kérdezte halkan Marina.
– Ő… mindig két tűz között állt. És mindig az anyját választotta.
A telefon ismét rezegni kezdett. András hívta. Katya lenyomta a hívást.
– Tudod mit – szólalt meg tűnődve Marina –, talán ez így a legjobb. Jobb most megtudni az igazságot, mint akkor, amikor már gyerekek is lennének.
Katya elképzelte, ahogy az anyós „megtanítja” neki, hogyan kell helyesen nevelni a gyereket, beleszól minden döntésébe, és a saját unokáit is ellene fordítja.
Ettől a gondolattól kirázta a hideg.
– Tudod – mondta Katya, miközben kiitta a teát, amit Marina készített neki –, valójában hálás vagyok az anyósomnak.
– Hálás? – lepődött meg Marina. – Miért?
– Mert felnyitotta a szemem. Évekig élhettem volna abban a háromszögben, bizonygatva, hogy méltó vagyok a családjukhoz. Gyereket szülni, tűrni, alkalmazkodni… És a végén akkor is idegen maradtam volna.
A telefon ismét megcsörrent. Ezúttal az anyósa száma villant fel a kijelzőn.
– Nem veszem fel – mondta határozottan Katya. – Elég volt.
– És most mi lesz tovább? – kérdezte Marina.
– Tovább… – Katya az ablakhoz lépett. Odakint tavaszi este kezdődött, kigyulladtak az utcai lámpák, az emberek sietve haladtak el. – Tovább fogok élni. Emlékszel, amikor előléptetést ajánlottak, csak épp egy másik városban?
Akkor visszautasítottam, mert András nem akart költözni. Pontosabban – az anyja nem akarta elengedni a fiacskáját… Talán ideje felhívni a főnökömet, és megkérdezni, még érvényes-e az ajánlat.
– Tudod mit – mosolygott Marina –, ez remek ötlet! Új város, új élet.
– Új én – felelte Katya, és először azon a napon elmosolyodott.
Ekkor csengettek az ajtón. A küszöbön András állt, kezében egy csokor rózsával.
– Katya, bocsáss meg! Rájöttem mindenre! Beszélek anyával, én…
– Nem – felelte Katya higgadtan. – Már késő.
– De szeretlek!
– Én pedig most már magamat – mondta, és finoman becsukta az ajtót.
Visszatérve a szobába, Katya elővette a telefont, és tárcsázta a munkahelyi számot:
– Halló, Mihail Szergejevics? Emlékszik, beszéltünk a szentpétervári fiókról? Az ajánlat még érvényes?
Az ablakon túl a tavasz teljes pompájában virágzott, és előtte ott volt az egész élet – mások elvárásai nélkül, megfelelési kényszer nélkül. Egy élet, amelyben végre önmaga lehetett.
– Igen – mondta a telefonba, miközben a lebukó nap fényébe nézett. – Elfogadom az áthelyezést. Mikor kezdhetek?
