Hazafelé menet Liza betért egy boltba. Miután mindent bepakolt a kosarába, amit csak kellett, az alkoholos italok polcai felé vette az irányt. Régóta nem rendeztek már romantikus estét egy üveg könnyű bor mellett. Régebben gyakran ültek sokáig fent, és beszélgettek mindenféléről…
A bor ilyenkor könnyen csúszott, és örömmel itták. A férje vidám és szellemes lett tőle, Liza pedig gyorsan ellazult, és minden viccén nevetett. Mindkettőjüknek tetszett ez a könnyedség, ez a belső szabadságérzet. A kapcsolatukban újra felvillant a régi szerelem szikrája. Aztán lefeküdtek…
Liza bizonytalanul szemlélte a címkéket a polcok előtt állva. Nem értett a borokhoz, mindig a férje választására hagyatkozott. Ekkor egy másik fiatal nő lépett a polchoz. Gondolkodás nélkül kapott le egy üveget. Liza attól tartott, hogy a nő rögtön elmegy, ezért gyorsan megszólította:
– Elnézést, egyáltalán nem értek a borokhoz. Tudna segíteni, melyik lenne jó vacsorához?
A nő megfordult. Liza fejében hirtelen felderengett egy emlék: egyetemi buli a kollégiumban, egy csoporttárs elhozta a barátnőjét… Úgy rémlett, még házasodni is akartak. Aztán szétmentek Ivánnal.
Liza meglepődött, hogy ilyen tisztán emlékszik Nataljára, viszont Iván neve csak kis hezitálás után jutott eszébe. Furcsán működik az emberi emlékezet.
– Natalja?! Nahát, micsoda találkozás! Hogy kerülsz ide?
Natalja először nem ismerte fel Lizát.
– Liza vagyok, egy csoportba jártam Ivánnal – segített neki.
– Liza… Ja, persze! Hol is találkozhattunk volna máshol! – Natalja végignézett a borosüvegeken. A két nő egyszerre nevetett fel.
– Itt lakom a közelben. És te? Még sosem láttalak errefelé – kérdezte kíváncsian Liza, miközben végigmérte Natalját.
– Vendégségbe megyek. Kellemetlen üres kézzel menni, gondoltam, veszek egy üveg bort. Te meg valami alkalmat ünnepelsz, igaz? Emlékszel, mennyit ittunk régen ebből a borból? – mondta álmodozva Natalja. – Ez itt nőies bor, édes és könnyű. Vidd nyugodtan, nem nyúlsz mellé – mutatott egy üvegre.
– Nincs különösebb apropó. Csak vacsorához gondoltam.
– Ha vacsora férfival, akkor inkább ezt vidd – Natalja levett egy másik üveget. – Ez nem olyan édes.
– Jó, akkor ezt viszem – mondta Liza, és beletette az üveget a kosárba.
– Szóval vacsora egy férfival? Romantikus randi? – mosolygott Natalja.
– Akár így is lehet mondani. Csak szeretném meglepni a férjemet.
Liza észrevétlenül végigmérte Natalját. Egykorúak lehettek, de Natalja legalább tíz évvel fiatalabbnak tűnt. Ápolt, karcsú, napbarnított, lazán leomló gesztenyebarna hajjal. Natalja észrevette Liza fürkésző pillantását.
– Nagyon jól nézel ki – mondta gyorsan Liza.
– Köszönöm – felelte Natalja, de nem viszonozta a bókot.
Együtt indultak a kasszához, majd kiléptek az üzletből. Natalja az egyik parkoló autóra irányította a kulcstartóját, mire a kocsi felvillantotta a fényszóróit és sípolt.
– Elvigyelek? – ajánlotta fel.
– Nem, közel lakom, ott azokban a házakban – mutatott Liza a sokemeletes épületekre.
– Figyelj, én is oda megyek. Elfelejtettem, melyik a házszám. Tessék – nyújtotta Liza felé az üveget, és elővette a telefonját. – A francba, lemerült – fújt bosszúsan, majd elrakta a készüléket, és visszavette a bort.
– Akkor gyere fel hozzám. IPhone-od van? Adok töltőt, megnézheted a címet.
– Á, majd máskor benézek. Bár… tudod mit, menjünk. Igyunk egyet a találkozásra – mosolygott Natalja, és megemelte Liza felé az üveget.
Beszálltak az autóba, Liza megmutatta, melyik ház és melyik lépcsőház az övé.
– Régóta laksz itt? – kérdezte Natalja, amikor beléptek a házba.
– Öt éve vettük a lakást. Te még sosem jártál itt?
– Nem. Meg akartam lepni valakit.
– Férjnél vagy? Te és Iván házasodni készültetek. Nem is emlékszem, miért mentetek szét – kérdezte Liza, miközben várták, hogy a lift leérjen.
– Már nem számít. Egyszer férjnél voltam, elváltam, most megint készülök férjhez menni – nézett Liza szemébe Natalja, mintha fontolgatná, mennyire lehet őszinte vele.
– Vannak gyerekeid?
– Nincsenek.
– Nekem van egy lányom. Képzeld, már tizenöt éves! – mondta büszkén Liza.
– Olyasvalakihez mentél férjhez, aki velünk járt egy csoportba?
– Nem. Nem ismered. Akkor ismertem meg, miután te és Iván szakítottatok. Közvetlenül az államvizsga előtt.
– Én meg nemrég találkoztam Szveta Pavlovával. Figyelj, iszonyúan elhízott, borzalmasan néz ki. Három gyereke van. Ki gondolta volna – váltott hirtelen témát Natalja.
Liza nem tudta eldönteni, mi döbbentette meg ennyire Natalját: az, hogy Szvetának három gyereke van, vagy a jelentős túlsúlya.
Hazafelé menet Liza betért egy boltba. Miután mindent bepakolt a kosarába, amit csak kellett, az alkoholos italok polcai felé vette az irányt. Régóta nem rendeztek már romantikus estét egy üveg könnyű bor mellett. Régebben gyakran ültek sokáig fent, és beszélgettek mindenféléről…
A bor azokban az estékben könnyedén csúszott, és igazi élvezetet nyújtott. A férje vidám és szellemes lett tőle, Liza pedig hamar ellazult, és nevetett minden viccén. Mindkettőjüknek tetszett ez az érzés – a könnyedség és a belső szabadság. A kapcsolatukban újraéledt a régi szerelem szikrája. Aztán lefeküdtek…
Liza bizonytalanul nézegette a címkéket a polcok előtt állva. Nem értett a borokhoz, mindig a férje választására hagyatkozott. Ekkor egy másik fiatal nő lépett a polcokhoz. Gondolkodás nélkül leemelt egy üveget. Liza attól tartott, hogy rögtön továbbmegy, ezért gyorsan megszólította:
– Elnézést, egyáltalán nem értek a borokhoz. Tudna ajánlani valamit vacsorához?
A nő megfordult. Liza fejében hirtelen felderengett egy emlék: egyetemi buli a kollégiumban, egy csoporttárs elhozta a barátnőjét… Úgy rémlett, még házasodni is készültek. Aztán szétmentek Ivánnal.
Liza meglepődött, milyen jól emlékezett Nataljára, viszont Iván neve csak bizonytalanul jutott eszébe. Furcsa dolog az emlékezet.
– Natalja?! Micsoda véletlen! Hogy kerülsz ide?
Natalja először nem ismerte fel Lizát.
– Liza vagyok, Ivánnal jártam egy csoportba – segített neki.
– Liza… Ja, persze! Hol is találkozhattunk volna másutt! – pillantott körbe Natalja a borosüvegeken. Mindketten egyszerre nevettek fel.
– Itt lakom a közelben. És te? Még sosem láttalak itt – mondta kíváncsian Liza, miközben figyelmesen végignézett rajta.
– Vendégségbe megyek. Kellemetlen üres kézzel menni, gondoltam, hozok egy üveg bort. Te valamilyen különleges alkalmat ünnepelsz, ugye? Emlékszel, régen mennyit ittunk ebből a borból? – mondta álmodozva Natalja. – Ez itt nőies bor, édes és könnyű. Vidd ezt, nem fogsz mellényúlni – mutatott egy üvegre.
– Nincs semmi különös alkalom. Csak vacsorához szerettem volna bort venni.
– Ha vacsora egy férfival, akkor inkább ezt vidd – Natalja levett egy másik üveget. – Ez nem olyan édes.
– Jó, akkor ezt viszem – mondta Liza, és betette a bort a kosárba.
– Szóval vacsora egy férfival? Romantikus este? – mosolygott Natalja.
– Akár így is mondhatjuk. Csak meg akartam lepni a férjemet.
Liza lopva végigmérte Natalját. Nagyjából egykorúak lehettek, de Natalja legalább tíz évvel fiatalabbnak tűnt. Ápolt volt, karcsú, napbarnított bőrrel és kibontott gesztenyebarna hajjal. Natalja észrevette a figyelmes pillantást.
– Nagyon jól nézel ki – mondta gyorsan Liza.
– Köszönöm – felelte Natalja, de nem viszonozta a bókot.
Együtt indultak a kasszához, majd kiléptek az üzletből. Natalja a bejáratnál parkoló autók felé irányította a slusszkulcsát, mire az egyik kocsi felvillantotta a fényszóróit és sípolt.
– Elvigyelek? – ajánlotta fel.
– Nem, közel lakom, ott azokban a házakban – mutatott Liza a magas háztömbökre.
– Figyelj, én is oda megyek. Elfelejtettem, melyik ház a pontos. Tessék – nyújtotta Liza felé az üveget, majd elővette a telefonját. – A francba, lemerült – sóhajtott bosszúsan Natalja, elrakta a készüléket, és visszavette az üveget.
– Akkor gyere fel hozzám. IPhone-od van? Adok töltőt, megnézheted a címet.
– Á, majd máskor… Bár tudod mit? Menjünk fel. Igyunk egyet a találkozásra – mosolygott Natalja, és megemelte az üveget Liza felé.
Beszálltak a kocsiba, Liza megmutatta, melyik a házuk és a lépcsőházuk.
– Régóta laksz itt? – kérdezte Natalja, amikor beléptek a lépcsőházba.
– Öt éve vettük a lakást. Te még sosem jártál itt?
– Nem. Meg akartam lepni valakit.
– Férjnél vagy? Te meg Iván házasodni akartatok, ha jól emlékszem. Nem is tudom már, miért mentetek szét – kérdezte Liza, miközben várták, hogy a lift leérjen a földszintre…
– Már nem számít. Férjnél voltam, aztán elváltam. Most megint férjhez készülök – mondta Natalja, miközben úgy nézett Lizára, mintha mérlegelné, mennyire lehet vele őszinte.
– És vannak gyerekeid?
– Nincsenek.
– Nekem van egy lányom. Képzeld, már tizenöt éves! – mondta büszkén Liza.
– Valakihez mentél férjhez a csoportból?
– Nem. Őt nem ismered. Akkor ismertem meg, miután ti Ivánnal szakítottatok. Közvetlenül az államvizsgák előtt.
– Én meg nemrég láttam Szveta Pavlovát. Figyelj, elképesztően meghízott, borzasztóan néz ki. Három gyereke van. Ki gondolta volna – terelte át a beszélgetést Natalja.
Liza nem tudta eldönteni, mi döbbentette meg Natalját jobban: az, hogy Szvetának három gyereke van, vagy az, hogy ekkorára hízott.
– Én gyakran látom. A mi rendelőnkben dolgozik szemészként.
– Tényleg? Milyen kicsi a világ – mondta Natalja. Lizának úgy tűnt, mintha valami keserűség csendült volna a hangjában. Ekkor épp kinyílt előttük a lift ajtaja.
– És te hol dolgozol? – kérdezte Liza, csak úgy, hogy megtörje a csendet.
– Van egy kis szalonom. Szempilla és szemöldök. Ha szükséged lesz rá, keress nyugodtan. Neked baráti áron, nagy kedvezménnyel megcsinálom. „Natali” szalon, bent a belvárosban. Nem hallottál róla? Igaz, egyelőre egyedül dolgozom benne. Egyszemélyes hadsereg: igazgató, kozmetikus, recepciós és takarítónő egy személyben. – Úgy nézett Lizára, hogy annak rögtön világossá vált: Nataljának valóban szüksége van vendégekre.
Liza csak most vette észre, hogy Natalja szemöldöke tökéletes ívű, szempillái hosszúak és dúsak. Igen, Natalja ápolt benyomást keltett – sima, ránctalan bőrrel. Pedig majdnem egyidősek.
– Meggondolom – mondta Liza.
– Gondold csak meg – válaszolta visszhangként Natalja.
A lift halkan megállt.
– És te hol dolgozol? – kérdezte Natalja, miközben kilépett Lizával a liftből.
– Az intézetben. Tanítok. Gyere be. – Liza kinyitotta az ajtót, és kitárta a váratlan vendég előtt.
– Azta, ez nem semmi! – kiáltott fel Natalja, miközben körbenézett a tágas, világos előszobában.
– Kihez jöttél vendégségbe? Lehet, hogy ismerem őket – kérdezte Liza.
– Na, akkor pláne nem mondom meg. Mi van, ha tényleg ismered? – pillantott huncutul Lizára Natalja. – Bemehetek? – bólintott a szobaajtó felé.
– Persze.
Liza maga a konyhába ment, és onnan hallotta vendége lelkes kiáltásait.
– Ez elképesztő! És a férjed mivel foglalkozik? – kérdezte Natalja, miközben belépett a konyhába. – Hűha!
– Egyszerű mérnök. De jól keres, az igaz.
Liza már elpakolta a megvett dolgokat a hűtőbe, kivett két borospoharat a szekrényből, és letette az asztalra. Melléjük tette a dugóhúzót is.
– Nyisd ki, én addig meghámozom a krumplit.
A bor valóban kellemes és édes volt. Liza nem tudott ellenállni, és rögtön kiitta az egész pohárral.
– Ezt nem értem. Férfihoz indultál vendégségbe, és női bort vettél? Egyébként mindjárt hozom a töltőt is. – Liza kiment, majd gyorsan visszatért. – Add a telefonod.
– Férfival járok. Fülig beleszerettem. Nagyon rendes ember, de házas. Egyszerűen képtelen elmondani a feleségének, hogy el akar válni. Úgy döntöttem, segítek neki.
– Nahát. És úgy döntöttél, hogy bemész a feleségéhez? Egyenesen a házába? Azt mondod majd: „Jó napot! A férje szeretője vagyok. Kérem, húzódjon odébb?”
– Elítélsz? – kapta el Liza hangjának enyhe vádló tónusát Natalja.
– Nem vagyok erkölcsrendész – vont vállat Liza. – Nem az én dolgom.
– Igyunk még egyet – váltott témát gyorsan Natalja.
– Talán előbb megsütöm a krumplit? Mert ha iszom, aztán már nem biztos, hogy lesz belőle valami…
– Gyenge bor, nem fogsz berúgni. Aztán majd eszünk is hozzá, és iszunk még. Hiszen két üvegünk is van – emlékeztette Natalja.
– Na, akkor igyunk a találkozásra! – emelte poharát Liza. – Lehet, hogy soha többé nem látjuk egymást.
– Vagy épp ellenkezőleg – lehet, hogy szomszédok leszünk, és majd átjárunk egymáshoz. – Koccintottak és ittak.
– Úgy döntöttetek, svéd családot alapítotok? – kérdezte Liza, miközben újra kortyolt a poharából.
– Nem. Eszem ágában sincs megosztani őt senkivel. El fog válni a feleségétől. Azt mondja, én vagyok az álmai nője. – Natalja azonnal lehúzta a pohár felét. – Elegem van a várakozásból. Már fél éve húzódik ez. Képtelen végre eldönteni magát, hogy elhagyja azt a dagadt tyúkot.
– Láttad őt? – kérdezte Liza ellenszenvesen. – Miből gondolod, hogy kövér?
– Milyen lenne? Rá sem kell néznem. Mind egyformák. Láttad azokat a nőket a boltban? Táskaszámra veszik a kaját. Megszerezték a férfit, aztán hátradőltek. Csak a húsleves meg a fasírt jár az eszükben – mondta dühösen Natalja.
– Talán szerette, amikor elvette. Nem félsz?
– Mitől? Hogy nekem esik és beletép a hajamba? Á, dehogy. Az ilyenek inkább lefagynak a meglepetéstől… – mosolygott Natalja.
– Szóval nem ez az első alkalom? Így mész és tönkreteszel egy családot? – nézett rá hitetlenkedve Liza.
– Ugyan már, nem lehet tönkretenni azt, ami már úgyis összeomlott. Ha szeretné a feleségét, nem találkozna velem – mondta Natalja, miközben magabiztosan újratöltötte a poharakat.
– Anyu, szia. Jó napot kívánok. – A konyha ajtajában egy fiatal lány jelent meg.
– Ő a lányod? Micsoda szépség! Szia! Hogy hívnak?
– Lika.
– Milyen szép név! – mondta már kissé oldottan Natalja, akin látszott, hogy a bor kezd hatni.
– Éhes vagy? Mindjárt sütök krumplit – Liza zavartan félretolta a poharát.
A lány kiment, a konyhára pedig feszült csend borult. Liza megpucolta a krumplit, majd szeletelni kezdte a serpenyőbe.
– Szép lakásotok van – törte meg végül a csendet Natalja.
– Tehát fél éve vagytok együtt? És ha mégsem hagyja el a családját? – folytatta a félbeszakadt beszélgetést Liza.
– El fogja. Hát nem emlékszel? Én vagyok az álmai nője. A gyereke már nagy, nemsokára végez az iskolával. Én még szeretnék szülni tőle.
– Te… – Liza letette a kést, és a tűzhelytől a vendég felé fordult. – Egy rohadt dög vagy, Natasa. Egy szemét! Más családját akarod tönkretenni!
– Könnyű neked beszélni. Te férjnél vagy. Szép lakásod van, a lányod gyönyörű. És én mit csináljak? Éljek egyedül? Ketyeg az óra. Nincs már szabad férfi a korosztályomban. Csak kölykök meg öregurak maradtak. Melyikhez menjek feleségül? Az összes normális férfi már nős.
– Tyúkokkal – tette hozzá Liza. – És nem gondoltál még arra, hogy ha elviszed őt a családjától, könnyen a felesége helyébe kerülhetsz? Ha megcsalt vele, meg fog csalni téged is. Szülsz neki egy gyereket, meghízol, és te is tyúk leszel, kotlós, mint mi. Megun, és keres helyetted mást. Nem vagy már kislány. Mennyi is vagy? Mindjárt negyven? Bár meg kell hagyni, remekül nézel ki.
– Harmincöt – mondta Natalja. – Nem vártam ezt tőled…
– Tudod mit? Menj el – mondta hirtelen Liza élesen.
– Liza, mi van veled? Nem a te férjedet készültem elszeretni.
– Csak próbáltad volna meg – Liza újra a kés után nyúlt. – Gyorsan lenyúztam volna rólad a skalpot. Készítettem volna belőle egy sapkát, és azt hordtam volna télen.
Ebben a pillanatban becsapódott a bejárati ajtó. Liza eldobta a kést, és gyorsan kisietett a konyhából.
Natalja kezébe vette az üveget, felemelte a fény felé – alig maradt benne valami. A maradékot kiöntötte a pohárba, és egy hajtásra megitta.
– Na, mutasd, ki jött hozzánk vendégségbe? – lépett be Róman a konyhába, és átölelte Lizát a derekánál.
Natalja mosolyogva fordult felé, de a mosoly azonnal lefagyott az arcáról.
– Te?! – lehelte.
– Mit keresel te itt? – kérdezte zavartan Róman.
– Ti ismeritek egymást? – Liza értetlenül nézett hol a férjére, hol Nataljára.
– Szóval Liza a feleséged? – kérdezte Natalja, még mindig a kezében tartva az üres poharat, és Lizára mutatott.
– Igen, én vagyok a felesége. Az a kövér és buta tyúk. Ugye, drágám? – mondta Liza édes, de maró gúnnyal, és hirtelen lerántotta férje kezét a derekáról.
– Liza, meg tudom magyarázni… – kezdte Róman, és újra a felesége felé nyúlt.
– Ne érj hozzám! Ez lenne az álmaid nője? Hát te… micsoda egy… szemét vagy. Takarodjatok mind a ketten! Azonnal! – kiáltotta Liza.
– Beszéljünk meg mindent. Ez nem úgy van, ahogy… – motyogta Róman, miközben Natalja próbált észrevétlenül kiosonni a konyhából.
– Fuss csak, érd utol az álmodat – vetette oda gúnyosan Liza.
– Liza, kérlek, beszéljünk…
– Nincs miről beszélnünk. Fél éven át csaltál. Fél évig… Onnan jöttél haza, tettetve, hogy fáradt vagy, megetted a vacsorámat, lefeküdtél mellém… Takarodj innen! – Liza megragadta a Natalie által otthagyott üres üveget, és férje felé lendítette.
Róman elment, Liza pedig leült egy székre, fejét a karjára hajtotta az asztalon, és sírva fakadt.
– Anya – szólította meg a lánya.
Liza könnyes arccal nézett rá.
– Mindent hallottál?
– Nagyon kiabáltatok. Anya, ne sírj.
– Nem tudtam… Semmit nem tudtam… Eszembe sem jutott, hogy képes lehet… Ilyen kegyetlenségre…
Aztán, miután kissé megnyugodott, Liza megmosta az arcát, és kinézett az ablakon. A férje autója ott állt lent, a bejárat előtt. „Gyalog ment el? Vagy ott ül az autóban?” Szerette volna elhinni, hogy ott ül lent. Bár… mit változtatna ez?
Reggel bűnbánó arccal tért vissza.
– Mit keresel még itt? – kérdezte Liza.
– Átöltözni jöttem. Töltesz egy kávét?
– Nem. Miért, az álmaid nője nem főzött neked kávét?
– Az autóban aludtam.
– A te bajod. Öltözz át és tűnj el.
– Liza, bocsáss meg. Ő…
– Csak ne mondd, hogy erőszakkal rángatott be az ágyába. Semmit nem akarok tudni. Menj el!
Ezután minden nap eljött, telefonált, magyarázkodott. Bevallotta, hogy megcsalt, hogy elborult az agya, és aztán már képtelen volt kimászni belőle. De nem akart elválni. Soha…
– Anya, bocsáss meg neki – kérlelte Lika. – Csak próbáld meg. Most Szlava bácsinál lakik.
– Te sajnálod őt? És engem nem sajnálsz? Hazudott nekem, elárult…
– De megbánta! Anya, kérlek…
Szilveszter előtt mindhárman együtt elmentek moziba, majd sétálgattak az ünnepi díszbe öltöztetett bevásárlóközpontban, ahol mindenütt karácsonyfák és villogó fényfüzérek voltak.
– Apa, gyere, megmutatom, mit akartam venni anyának újévre – hallotta Liza, és elfordult, úgy téve, mintha nagyon érdekelnék a karácsonyfadíszek.
Róman és Lika odébb mentek. Liza sétálgatott még kicsit a részlegen, majd keresni kezdte őket, és váratlanul találkozott Natalja pillantásával. A meglepetéstől elakadt a lélegzete.
Natalja, egy férfival a karján, valamit a fülébe súgott, majd együtt elhagyták az üzletet. Liza görcsösen beszívta a levegőt, próbált megnyugodni.
– Anya, itt vagyunk! – kiáltotta vidáman Lika, miközben odaszaladt hozzá.
– Menjünk be egy kávézóba. Éhes vagyok – javasolta Róman.
– Menjünk! – Lika egyik kezével Rómanba, másikkal Lizába kapaszkodott, és hárman együtt elindultak lefelé a bevásárlóközpont földszintjén található kávézók felé.
Az asztalnál ülve Liza időről időre körbenézett, de Natalját sehol sem látta. Ez kissé megnyugtatta. Pizzát ettek, és a szilveszteri tervekről beszélgettek.
– Mi lenne, ha kimennénk a hétvégére Szveta nagynéni nyaralójába? – vetette fel Lika.
– Dimka nagyon örülne neki – kacsintott a feleségére Róman.
– Apa! Én titkot osztottam meg veled, és te mindent elpletykáltál! – háborodott fel Lika, és elpirult.
– Ugyan már, micsoda titok! Mindenki rég tudja, hogy odavagytok egymásért. És tudod mit? Részemről rendben van – mondta Liza.
– Akkor eldőlt, megyünk Szvetához a nyaralóba! – jelentette ki Róman.
– Hurrá! – kiáltotta Lika.
