Az életben van valami igazán különös dolog – visszatérni oda, ahol a gyerekkorod telt. Ahol emlékszel minden járdaszegélyre, tudod, hogyan nyikorog a bejárati ajtó, és minden udvar a múlt illatát hordozza. Pontosan ez az ismerős nyikorgás fogadta Ivánt, amikor visszatért abba a városba, ahol felnőtt. Minden egyszerre volt otthonos és idegen, mintha az idő valami szűrőt vont volna a valóságra.
Mélyet szippantott a jól ismert levegőből, és elindult a régi ház felé, ahol egykor a nagymamája lakott. Találkozója volt a vevővel, és úgy gondolta, nem árt, ha még egyszer utoljára megnézi azt a lakást, mielőtt végleg pontot tesz ennek a történetnek a végére. „Tizenhat év telt el azóta, hogy elmentem innen. Tizenhat év!” – gondolta egy gúnyos mosollyal, miközben belépett ugyanabba a lépcsőházba, amelynek ajtaja még mindig ugyanolyan kellemetlenül nyikorgott.
Az élet már rég messzire sodorta ezektől a falaktól. A fővárosban karriert épített, saját lakása lett, autója, síelés az Alpokban és külföldi nyaralások – mindaz, amiről valaha álmodott, amikor fiatalon, egy hátizsákkal és egyirányú jeggyel elhagyta ezt a várost. A nagymamája már öt éve meghalt, az iratokkal minden el volt rendezve, és most azért jött, hogy végleg eladja a lakást, és lezárja egykori életének utolsó fejezetét.
Ahogy a jól ismert lépcsőkön felment a harmadik emeletre, elővette a kulcsot, és kinyitotta az ajtót. Ugyanaz az illat csapta meg – az öreg lakás illata: fás, poros, és enyhén gyógynövényes, mint a főzetek, amelyekkel a nagymamája minden bajt gyógyított. A villany meglepő módon működött – gondolatban megköszönte az ügyvédnek, aki évek óta rendesen fizette a közüzemi számlákat a megbízásából.
Végighúzta a kezét a poros polcon. Már csak négyzetméterek voltak – ingatlan, amit el kell adni. Bement a konyhába, megnyitotta a csapot – először rozsdás víz folyt, majd kitisztult a sugár. Nem maradt itt már semmi különös, minden arra várt, hogy megérkezzen a vevő, aláírják a papírokat, és végleg távozzon.
Kilépve Ivan automatikusan a templomra nézett, amely az utca túloldalán állt. Gyerekkorában a nagymamája minden vasárnap elvitte oda, mígnem egy nap fel nem háborodott, és meg nem tagadta. A vevő késett, így úgy döntött, sétál egyet a környéken. A városrész, ahol egykor minden sarkot ismert, most emlékvillanásokkal fogadta. Ott volt az a játszótér, ahol először csókolózott Mása Szergelyevával. És az a bolt, ahonnan rágógumit loptak. Itt próbált először cigarettázni. És annál a sarkon kapott egyet az orrára a környékbeli vagányoktól.
— Bocsánat a késésért, Iván Szergejevics! — hallatszott felé egy lihegő hang. — A busz késve jött.
— Semmi baj — felelte, miközben a mappás lány felé fordult. — Épp a fiatalságomra emlékeztem vissza.
Gyorsan lezajlott az ügylet. Aláírások, pecsétek, rövid kézfogás. Kész — a lakás elkelt, és vele együtt egy darab múlt is. Iván az órájára nézett: még sok idő volt a vonat indulásáig. Úgy döntött, eszik valamit valahol, aztán besétál a parkba — csak úgy, elmélkedni, kicsit egyedül lenni a gondolataival.
És ekkor felcsendült egy könnyű, alig hallható, mégis kitartó zaj. Mintha valaki valamit húzna a járdán. Iván megállt, és megfordult. Néhány lépésre mögötte, botladozva és sántikálva, vánszorgott egy kóbor, kopott macska. Szörnyű látványt nyújtott: koszos, lesoványodott, halovány szemekkel. Az egyik lába húzódott a földön, keltve azt a bizonyos hangot.
„Undorító teremtmény” — gondolta Iván, és továbbindult. De a zaj nem szűnt meg. Még mindig hallatszott a háta mögül. Visszanézett, és újra látta ugyanazt a macskát. Az nem hagyta magát.
— Takarodj! — intett határozottan Iván. — Menj el innen!
A macska nem mozdult. Csak homályos szemekkel nézett rá, mintha valami megértés csillogott volna bennük. Iván gyorsított a léptein. De a zaj tovább kísérte. A macska kitartóan, mintha célirányosan követte őt. A kezdeti enyhe ingerültségből Iván aggodalommá vált. Miért őt követi ez a félig halott macska?
Megállt egy kávézó előtt, és abban a reményben, hogy megszabadul az állattól, vett egy hot-dogot, letépett egy darabot, és odadobta a macskának.
— Tessék, edd meg! És hagyj végre békén!
A macska nem mozdult. Éhesen nézte az ételt, majd Ivánra. És ott maradt.
— Mi bajod van velem?! — fakadt ki Iván bosszús hangon, miközben már érezte a járókelők tekintetét. — Mit akarsz?
A macska nehézkesen felemelte beteg mancsát, és közvetlenül Iván bakancsára tette. Hideg futott végig a hátán. Ebben a gesztusban valami reményvesztett kérés volt. Iván hirtelen hátralépett, majd majdnem futva távozott, de a surrogás újra felhangzott mögötte.
Bebújt a kávézóba, leült az ablak mellé, rendelt egy eszpresszót. Próbált elterelődni, a telefonjába temetkezett. De a szíve hevesen dobogott. A macska még mindig kinn volt az utcán, az ajtó előtt ült, nem vette le a szemét a bejáratról. „Mi a fenét?” — Iván megitta a kávéját, majd kilépett. A macska eltűnt. Megkönnyebbült.
De nem sokáig. Néhány háztömb után ismét meghallotta ugyanazt a hangot. Surrogás. Csoszogás. Megfordult — és ott volt megint, kimerült, kitartóan követve őt.
— Ki vagy te?! — kiáltotta majdnem Iván. Az emberek megfordultak, néhányan kuncogni kezdtek.
A macska összeesett. Mancsai már nem bírták megtartani. Egyszerűen a járdára rogyott, nehéz lélegzéssel. Iván ott állt, őrlődve a félelem és a sajnálat között. Mi ez az élőlény? Miért követi őt?
És hirtelen felemelte a macskát. Az súlytalan volt. Egy járókelő mondta, hogy két háztömbnyire van egy állatkórház. Iván elindult oda, igyekezve nem gondolkodni. A klinikán egy fiatal lány fogadta fehér köpenyben.
— Segítsen neki — mondta Iván, óvatosan lehelyezve az állatot. — Majdnem a szemem láttára pusztult el. Minden költséget kifizetek.
— Úgy tűnik, háziállat volt — mondta, miközben megvizsgálta a macskát. — Van nyoma a nyakörvnek. Valószínűleg kidobták.
Valami szúrt a mellkasában. — Tegyen meg mindent, ami lehetséges. Néhány órán belül indul a vonatom. Várni fogok.
Fél óra múlva visszatért.
— Állapota súlyos, de életben marad. Infúzió, a sebek kezelve. De tudja… valahogy különösen reagál a hangjára.
— Mit ért ezen?
— Amikor beszél hozzá, a fejét fordítja. Ez nagyon furcsa egy kóbor állatnál. Biztos benne, hogy nem ismeri?
— Teljesen biztos.
— Megnézhetem?
Bólintott. Iván bement a vizsgálóba. A macska infúzió alatt feküdt. Fehér szőrében vörös foltok. És egy különleges jel az egyik fülén — félhold alakú.
— Tisa? — sóhajtott. — Nem lehet…
A macska lassan pislogott. Aztán mintha bólintott volna. Az emlékek felidéződtek: pince, pipetta, hangtalan dorombolás. Az a kis cica, akit nagymamájánál hagyott. Aztán elszökött. A nagymama azt mondta: eltűnt. Ő pedig elfelejtette. Egyszerűen törölte az emlékeiből.
— Bocsáss meg, barátom — suttogta Iván, miközben simogatta Tisát. — Bocsáss meg.
A macska halkan dorombolt.
A nővér belépett.
— Mit fog vele csinálni?
— Elviszem. Késleltetem a vonatot. Amíg kell, várok. Ő az enyém.
— Ritkán fordul elő ilyen. Általában elhagyják őket, nem visszaviszik…
— Én már elhagytam egyszer. Többet nem teszem.
Két nappal később a vonaton utaztak. Tisa a szállítóban szundikált. Iván az ablakon nézett kifelé, és hosszú idő után először érzett nyugalmat.
A szállodában Tisa mellette aludt összegömbölyödve. Iván becsukta a laptopot, nem válaszolva egyetlen levélre sem.
— Köszönöm, hogy megtaláltál, régi barátom — suttogta. — Köszönöm, hogy megvártál.
Azt mondják, felelősek vagyunk azokért, akiket megszelídítettünk. De talán éppen ők hozzák vissza minket, amikor elveszítjük önmagunkat. Talán ők az igazi megmentők. És akkor már nem számít, ki kit szelídített meg. A lényeg, hogy visszatértek.
