Az „öcsém” huszonhét éves. Az „autó” pedig, amit vettek neki, egy nem olcsó külföldi kocsi. Persze anya csak a látszat kedvéért kérdezte meg, hogy vagyok. Valójában sem őt, sem apát nem igazán érdekli, mi van velem.
Már harmincéves vagyok. Természetesen külön élek. De még mindig nem mentem férjhez. Sok éven át nem volt szerencsém a magánéletben. Gyakran futottam bele számító férfiakba. Amint megtudták, hogy van saját lakásom, kész – rögtön rám vetették magukat, és erős szorítással kapaszkodtak belém.
Én nem vagyok az ellen, hogy egy férfi az én lakásomban éljen velem. De nagyon jól látom, amikor valakinek csak az anyagi haszon kell tőlem, nem pedig én magam.
Az életemben gyakran találkoztam a „szabad kapcsolatok” kedvelőivel is. Én pedig mindig ezt mondtam nekik:
– Engem nem érdekelnek a szabad kapcsolatok. Semmilyen formában. Én családot szeretnék, minden más – nem velem.
– Rendben, jó – mondták az ilyen férfiak.
Aztán később kiderült, hogy csak fél füllel hallgattak. Vagy azt gondolták, hogy én mégis beleegyezem egy ilyen kapcsolatba. Vagy egyszerűen hazudtak, hogy aztán engem állítsanak be hibásnak.
Már semmin sem csodálkozom…
De nemrég megismerkedtem valakivel… Péternek hívják. Kissé régimódi név. Az én környezetemben soha nem volt senki ilyen névvel.
Péter teljesen illik a nevéhez. Komoly, tekintélyt parancsoló, harmincöt éves férfi, aki a beszerzési osztályon dolgozik. Jó beosztása van, saját lakása – tőlem biztosan nincs szüksége sem pénzre, sem ingatlanra.
Akkor ismerkedtünk meg, amikor épp most helyezkedtem el ennél a cégnél. Az előző munkahelyemen már elértem a plafont. Nem akarták emelni a fizetésemet, pedig tudom, hogy kiváló szakember vagyok, és többet érdemlek a munkámért.
Egy kolléganőm a vezetőség hozzáállása miatt úgy döntött, hogy munkahelyet vált, és engem is magával vitt.
Az ebédlőben, az ebédszünetben találkoztam Péterrel. Természetesen rögtön zavarba jöttem. Féltem odamenni hozzá ismerkedni. Bár észrevettem, hogy nincs jegygyűrű az ujján.
De ő is észrevett engem. Egyik ebédnél leült az asztalomhoz, bemutatkozott. Beszélgetni kezdtünk.
Aztán egyszer csak meghívott randira.
– Ha nincs senkid – tette hozzá félénken.
Ez a szerénysége a romantikus helyzetben nagyon megfogott. Nem szeretem azokat a pimasz férfiakat, akik a világ királyainak képzelik magukat. Hiszen nemcsak ők választanak engem, hanem én is választok – vagy épp nem választok.
Az első randira egy kávézóba mentünk.
– Két testvérem van – mesélte Péter. – És az édesanyám. Az apukám sajnos már nincs velünk.
– Részvétem – válaszoltam. – Nekem anyám és apám van… és egy testvérem is. Egy öcsém. Huszonhét éves. Hamarosan huszonnyolc lesz.
– Biztos nagyon összetartók vagytok? – kérdezte Péter.
Már megettük a salátát, és most a főételre vártunk.
– Amikor egy családban csak fiúk vannak, köztük általában versengés alakul ki.
De amikor fiú és lány testvér van…
– Nem mondanám, hogy mi nagyon összetartók vagyunk – válaszoltam sóhajtva. – Pedig persze szeretném, ha azok lennénk. De a mi családunk nagyon sajátos.
A részletekbe akkor nem mentem bele – az első randin mégsem akartam panaszkodni. Később, amikor már egy ideje találkozgattunk, elmeséltem neki a családunk sajátosságait.
Például azt, hogy a testvéremet a családban szinte szentnek tartják. Bármit akar, azonnal megkapja. Autót szeretne – tessék. A szüleim akár adósságba is verik magukat, de megveszik neki. Pont olyat, amilyet ő akar. Pénz szórakozásra – tessék. Tanulás a legjobb egyetemen – mindent a kisfiukért.
Nekem viszont nem fizették a tanulmányaimat. A családban én fölösleges, nem kívánt gyerek vagyok. Apám fiúról álmodott, egy lányra különösebben nem volt szüksége. És anya is átvette ezt a hozzáállást.
Nem oda jelentkeztem az egyetemre, ahová szerettem volna, hanem oda, ahová államilag finanszírozott helyre felvettek. Máskülönben talán egyáltalán nem lett volna felsőfokú végzettségem. Nem tudom, mi lett volna velem. Aligha tudtam volna lakást venni.
De a szakmámat végül megszerettem. Jó lettem benne, és jól is keresek. Lakást is vettem. Autóra egyelőre nincs pénzem, talán később összegyűjtöm rá.
Azért nincs pénzem autóra, mert a szüleim…
– Mi annyit adtunk neked – háborgott anya –, te meg a saját testvérednek sem akarsz segíteni! Csak ötezeret kértünk!
Erre már én is felháborodtam.
– Hogyhogy „csak”? Ebből a pénzből két hétig is megélek szerényen. Sőt, talán tovább is. Nikita meg két nap alatt elszórja.
– Te úgyis egyedül vagy, senkinek sem kellesz! Mire költenéd a pénzt? Legalább a testvéred pihen egy kicsit mindannyiunk helyett…
– Nem kell helyettem pihennie, anya. Majd én magam pihenek.
Így nyomást gyakoroltak rám, veszekedésekkel gyötörtek, könyörögtek és folyton megsértettek. Végül nem bírtam, és inkább „kifizettem” őket. Vigyétek az összes pénzemet, csak hagyjatok békén. Nem volt elég erőm, energiám és hangulatom, hogy végig kiálljak magamért.
Talán még azt is reméltem, hogy legalább a pénz miatt jó és hasznos leszek számukra. Nem tudom. Nehéz saját magamat megítélni. De anya és apa hamar rájöttek erre, és könnyedén manipuláltak engem.
Ezért volt az, hogy mindig kevés pénzem maradt. Ez volt az egyik oka annak is, hogy munkahelyet akartam váltani. Ha már úgyis állandóan pénzt húznak ki belőlem, akkor legalább többet kell keresnem – így gondoltam.
Nagyon féltem attól, hogy Péter megtiltja majd, hogy segítsek a családomnak. Talán tényleg abba kellene hagynom… de ezt a döntést nekem kell meghoznom, nem pedig valakinek rám erőltetnie. Tudom, hogy ez nem normális, de még nem állok készen arra, hogy megszakítsam velük a kapcsolatot. Pedig a visszautasításom biztosan szakításhoz vezetne – ezt jól tudom.
A szüleim és a testvérem számára én csak egy pénztárca vagyok.
– Ez a te dolgod – mondta egyszerűen Péter. – Csak egy kérésem van: az én fizetésemből ne költs ezekre az emberekre. A saját pénzeddel azt csinálsz, amit akarsz. Az én keresetem kettőnkre bőven elég.
Addigra már összeköltöztünk, és közös költségvetésünk volt. Nagyon megörültem ennek a válasznak. Szorosan megöleltem Pétert, és azt mondtam:
– Olyan csodálatos vagy!
Igaz, azt gondoltam, hogy az ajánlatot most még sokáig nem fogom megkapni. Ki akarná jogilag összekötni az életét egy olyan nővel, akinek ilyen ellenséges rokonai vannak? Persze még korai volt esküvőről gondolkodni – alig éltünk együtt. De a kapcsolatunk gyorsan fejlődött, ezért megengedtem magamnak, hogy egy kicsit álmodozzak.
És mindössze két hónap múlva meg is kaptam – a lánykérést! Péter nem szereti a fontos dolgokat zsúfolt helyeken megbeszélni. Ezért mire hazaértem a munkából, rendelt tengeri herkentyűket egy étteremből, gyertyákat gyújtott, és egy vázába tette a nekem vett virágcsokrot.
Amikor finoman megvacsoráztunk, megkérte a kezem.
Azonnal a nyakába ugrottam, és ismételgettem:
– Igen, Péter, igen! Hozzád megyek!
Ő egyébként nem különösebben érzelmes ember. Én sem igazán. De ha öröm vagy boldogság tölt el, akkor szó szerint kitörnek belőlem az érzelmek.
Úgy döntöttünk, hogy az esküvőt egy szép, drága étteremben tartjuk, utána pedig külföldre utazunk pihenni. Én még soha nem jártam Ukrajnán kívül.
Ehhez viszont pénz kell. Így elkezdtünk gyűjteni – tartalékkal. Hogy sem az esküvő napján, sem a nászúton ne kelljen semmiről lemondanunk.
„Most már férjes asszony leszek” – gondoltam. Minden téren sikeres: diplomám van, lakásom van, munkám van, férjem lesz. És majd jönnek a gyerekek is. Most már biztosan elégedettek lesznek velem a szüleim! Valószínűleg örülni fognak, hogy harmincon túl végre férjhez megyek.
Gyakran szemrehányást tettek emiatt. Hogy egyedül vagyok, céltalanul élek, senkinek sem kellek. Bezzeg Nikitának sorban állnak a lányok.
– Nekem is sorban állnak a férfiak – válaszoltam. – Csak egyik sem az igazi. Nikita sem házasodik meg.
– Az nem ugyanaz – mondta rögtön apám. – Minél később nősül meg egy férfi, annál jobb. De ha egy nő ilyen korban még nincs férjnél, akkor valami nincs rendben vele.
Szóval úgy döntöttem, örömet szerzek a szüleimnek, és felhívtam anyát.
– Anya, szia – mondtam. – Van egy perced? Beugorhatok hozzátok este?
– Mit akarsz?
– Megosztani egy hírt.
– Rendben – felelte anya. – Egyébként hozol magaddal pénzt? Legalább kétezret.
Sóhajtottam, és azt mondtam:
– Hozok.
Kétezer nem is olyan sok. Arról pedig próbáltam nem gondolkodni, hogy ez már nem az első kétezer ebben a hónapban.
Este munka után átugrottam a szüleimhez. Nikita, mint mindig, a szobájában ült, és még köszönni sem jött ki. Tudom, hogy a szüleim lakást akartak neki venni, de ő visszautasította. Sejtem, miért. Akkor ugyanis magáról kellene gondoskodnia. És minek neki az? Itt van anya, aki kimossa a zokniját, kivasalja a ruháit, és főz neki.
– Nikita nem jön ki? – kérdeztem szomorúan. – Szerettem volna, ha ő is hallja…
– Nikita elfoglalt – mondta apa. – Ne zavard.
Elfoglalt, persze. Valószínűleg számítógépes játékokkal játszik. Vagy a barátaival beszélget. Vagy sorozatokat néz. Az életben más nem igazán érdekli. Még a rajzolt japán meséket szereti… de én ehhez nem értek.
Bementünk a konyhába, és leültünk az asztalhoz. A szüleim várakozva néztek rám. Sőt, kissé unottan is. Nyilván zavartam őket.
– Én… szóval emlékszel, meséltem neked Péterről? – fordultam anyához.
– Kiről?
Persze. Minek is hallgatnának rám? Minek emlékeznének arra, amit mondok?
Ez bántott, de nem mutattam ki. Nem akartam elrontani a hangulatomat.
– Ő a barátom. Nemrég költöztünk össze.
– Á… igen. Valami ilyesmire emlékszem.
– És megkérte a kezem!
Ezt örömmel kiáltottam ki, mert valóban nagyon boldog voltam. Már azt hittem, soha nem találom meg azt az embert. Életem szerelmét. A férfit, aki tökéletesen illik hozzám. Szerető, megértő, szorgalmas, gondoskodó.
Péter az ideálom.
Anya és apa egymásra néztek. Csend lett.
Én pedig vártam a gratulációkat.
„Végre férjhez mész! Annyira szeretlek, kislányom!” – valami ilyesmire számítottam. De ők hirtelen komorak lettek.
– És mi lesz a pénzzel? – kérdezte apa. – A férjed nem fogja megengedni, hogy segíts nekünk.
– Megígérte, hogy semmit sem fog megtiltani – válaszoltam. – De most természetesen az esküvőre kell gyűjtenünk. Szóval fél évig valahogy oldjátok meg magatok. Aztán majd…
– Inkább még ne menj férjhez, neked a saját testvéredet kell eltartanod – jelentette ki anya.
Meglepődve bámultam rá.
– Nikita a múlt héten lett huszonnyolc éves – emlékeztettem. – Komolyan azt gondoljátok, hogy normális, ha egy felnőtt férfit a nővére tart el?
– Hát akkor mi tartsuk el? – válaszolta apa nyugodtan. – Téged egyáltalán nem is akartunk. De ha már megszülettél, legalább legyen belőled haszon.
– Nekem esküvőm lesz! – kiáltottam. – Életem legboldogabb napja! És ti azt mondjátok, ne menjek férjhez, hogy a fiatokat eltartsam?!
– Ne kiabálj – szólt rám anya. – Te magad mondtad, hogy fél évig nem tudsz segíteni. Mi pedig egyedül nem bírjuk. Egyáltalán minek neked a házasság? Éljetek csak úgy együtt. Legalább pénzt spórolsz.
Észre sem vettem, mikor kezdtem sírni. Az arcomat a tenyerembe rejtettem, és zokogtam.
A szüleim némán ültek velem szemben, és várták, hogy megnyugodjak.
– Többé egy fillért sem kaptok tőlem – mondtam. – Elég volt. Évekig hagytam, hogy lábtörlőként bánjatok velem – csak azért, hogy elnyerjem a jóváhagyásotokat. És most, amikor végre megtaláltam az ideális férfit, mit kapok?
– Mit vártál? – kérdezte anya.
– Támogatást! Nikita még munkát sem keres! Ez a krumpli ott fog megrohadni, és észre sem veszitek!
– Elég a saját testvéredet zöldségnek nevezni!
– Mert az is! – Felálltam, és az ajtó felé indultam. – Több pénzt nem adok. Ha akarjátok, tartsátok el. De ez nem normális. Nikita felnőtt férfi, tartsa el magát, és vállalja a felelősséget a saját életéért.
– Önző! – kiáltotta utánam anya. – Mit fogunk csinálni pénz nélkül? Miből fogunk élni?
– Nem az én problémám.
– Ha éhezni fogunk, akkor elégedett leszel? Egész életedben csak magadra gondoltál! Hálátlan!
Elmentem, és teljes erőből bevágtam magam mögött az ajtót.
Hazafelé végig megállás nélkül sírtam. Magamat sirattam, a vágyamat a szüleim szeretetére, a kapcsolatunkat. Hiszen jól ismerem őket. Támogatást már soha nem kapok tőlük, bármit is teszek. Én lettem az első számú ellenség.
Otthon Péter úgy vigasztalt, ahogy csak tudott. Azt mondta:
– Minden a legjobbra fordult. Most már lesz saját családunk. Anya leszel, és nem fogsz úgy bánni a gyerekeinkkel, ahogy ők bántak veled.
– Soha – válaszoltam, miközben letöröltem a könnyeimet.
Fél év alatt nagy összeget gyűjtöttünk össze. Szétküldtük a meghívókat. Eljöttek Péter testvérei, az édesanyja, a barátai, néhány egyetemi barátnőm, és az a kolléganő is, akinek köszönhetően megismerkedtem Péterrel.
A szüleim viszont nem jöttek el.
Egész este nézegettem a telefonomat: talán késnek. Talán történt valami.
De végül még egy egyszerű „gratulálunk” üzenetet sem kaptam tőlük. Nikita természetesen szintén nem jött el. Ő egyébként sem szeret kimozdulni otthonról.
Késő este már majdnem sírva fakadtam a sértettségtől. Hát így van ez: ha nincs pénz, akkor menj a fenébe. Nem kellettél nekünk. Még az is megfordult a fejemben, hogy felhívom őket, és megígérem, hogy minden „kárt” megtérítek, csak bocsássanak meg.
Aztán ránéztem a férjemre, aki éppen a testvéreivel beszélgetett, és arra gondoltam: miért kellene megaláznom magam? Felnőtt nő vagyok. Ideje leválni a szüleimről, és abbahagyni a képzelt szeretetük keresését. Nincs ilyen. Soha nem is volt, és soha nem is lesz.
Péternek igaza volt – döntöttem el.
„Lesznek saját gyerekeink, és olyan anya leszek számukra, amilyet magamnak szerettem volna. Kedves, szerető és megértő.”
Nagyon szerencsém van a férjemmel. Finoman bánt velem, pedig tudtam, hogy a szüleim viselkedése bosszantja. Soha egy durva szót sem mondott róluk. Viszont a megfelelő pillanatban mindig megtalálta a megfelelő szavakat számomra.
A szüleim azóta egyszer sem hívtak fel. Nikita telefonált – valószínűleg pénzt akart kérni. De letiltottam a számát. Többé nem fogok meghajolni egyikük előtt sem. És már nincs is időm rájuk. Az igazi családomban szeretnek. Itt nem pénztárcának tartanak.
