Borisz az asztalra vágta a telefonját, és fel sem nézve megszólalt:
— Figyelj, gondolkodtam. Térjünk át külön költségvetésre. Te dolgozol, én dolgozom — mindenki magáért felel. Igazságos, nem? Nem akarom tovább eltartani téged.
Arina a tűzhelynél állt, a borscsot kavarta, és meg sem mozdult. A fakanál a lábas fölött megállt. Lassan letette a kanalat a peremre, megtörölte a kezét a kötényében, majd megfordult.
— Eltartani. Ismételd meg még egyszer, hogy biztosan jól halljam.
— Na, miért rögtön így? Csak azt mondom — mindenki a magáét, követelések nélkül. Az én pénzem az enyém, a tiéd a tied.
Arina hosszan nézett rá, olyan hosszan, hogy Boris végül felemelte a fejét.
— Rendben, Boriskám. Külön kassza — külön munka. Megegyeztünk?
Bólintott, elégedetten, hogy nem lesz balhé. Arina visszafordult a borscshoz, a férj pedig úgy döntött, megnyerte a vitát.
Szerdán Arina pontosan egy főre vásárolt be. Csirkemell, zöldségek, túró — minden felezve, minden dobozon „Arina” feliratú címkével. Boris későn ért haza, kivágta a hűtő ajtaját, majd megdermedt.
— Mi van, semmit sem vettél?
— Vettem. Magamnak. Külön kassza, emlékszel? Akkor mindenki magának főz.
— Arinkám, hát mi ütött beléd? Nem rosszindulatból mondtam.
— Én sem rosszindulatból. A te szabályaid szerint játszom.
Boris becsapta a hűtőt, és bement a szobába. Arina közben éles ollóval vágta az anyagot — azzal az ollóval, amit az elmúlt években szalonnához használtak —, és fel sem nézett.
Szombaton pontosan négykor megszólalt a csengő. Valentyina Szergejevna kék pulóverben és Krisztina feszes farmerben köszönés nélkül léptek be, egyenesen a konyhába mentek. Krisztina végignézett az üres asztalon, és felhorkant:
— Aris, miért nem terítettél? Hiszen mindig négykor jövünk, tudod jól.
Arina az ablaknál állt, kezében egy csésze kávéval.
— Tudom. Csakhogy most külön kasszán vagyunk. A vendégeket az fogadja, aki meghívta őket. Nekem ehhez semmi közöm.
Valentyina Szergejevna lassan leült egy székre, mintha meglökték volna.
— Hogyhogy semmi közöd? Te vagy a háziasszony!
— A hűtőm felének a háziasszonya. A többi Borié.
Krisztina felkapta a fejét:
— Teljesen megbolondultál? Hetente járunk hozzátok!
— Nem hozzám. Borihoz. Úgyhogy majd ő etet meg benneteket.
Boris kilépett a hálószobából, zavartan, gyűrött pólóban. Ránézett az anyjára, a húgára, majd a feleségére.
— Aris, na elég legyen. Anya eljött. Teríts meg legalább valamit.
— Külön kassza? Remek, Bori — akkor etesd te a vendégeket.
A csend szinte tapinthatóvá vált. Krisztina úgy szorította a telefonját, hogy a kijelző felvillant. Valentyina Szergejevna a fiát nézte, várva, hogy most majd helyre teszi a feleségét. Boris azonban csak állt és hallgatott.
Dühösen becsapta az ajtót, elment a boltba, majd negyven perc múlva tért vissza a szatyrokkal. Elővette az olcsó pelmenyit, a műanyag dobozos kész salátát, a vajat. Feltette a lábost, és a pelmenyit hideg vízbe szórta. Valentyina Szergejevna megpróbált tanácsot adni, de ő félbeszakította:
— Anya, ne szólj bele. Megoldom.
A pelmenyi szürke csomóvá ragadt össze. Ráborította egy tálra, majd az asztalra vágta a salátával együtt, közvetlenül a műanyag dobozban.
— Kész. Egyetek.
Krisztina ránézett a tányérra, és eltorzult az arca:
— Ez egyáltalán ehető?
— Eszel vagy nem. Nekem mindegy.
Valentyina Szergejevna szó nélkül villát vett a kezébe, leválasztott egy darab tésztát. Lassan rágott, az asztalt bámulva. Arina a nappaliban ült egy tányér csirkemellel és zöldségekkel, és a vacsorája illata átszűrődött a konyhába, még elviselhetetlenebbé téve a csendet.
Krisztina állt fel elsőként az asztaltól, szalvétával megtörölte a kezét, és az ajtó felé indult. Arina a folyosón elé állt.
— Elmosogatsz?
— Tessék?
— Az edényeket. Magad után. Vagy azt hitted, hogy minden szombaton ide lehet jönni, enni, aztán lelépni?
Krisztina úgy meredt rá, mintha őrült lenne:
— Vendég vagyok, nem hallod?!
— Boris vendége. Külön munka, emlékszel? Ő főzött, te ettél — menj és moss el.
— Teljesen elvetetted a sulykot!
— Krisztinkám, mosd el — tette Krisztina vállára a kezét Valentyina Szergejevna. — Ugyan, mi olyan nagy dolog ebben?
— Anya, te komolyan beszélsz? Ez megalázó!
Arina közelebb lépett, a hangja halkabb lett, de ettől csak félelmetesebb:
— Megalázó az, hogy hetente idejártok és degeszre eszitek magatokat, miközben a hónap végére nálam üres a hűtő. Az megalázó. Egy tányért elmosni viszont nevelés kérdése.
Krisztina a székre hajította a táskáját, a mosogatóhoz ment, és olyan csörömpöléssel kezdett mosogatni, mintha a mosogató széléhez csapkodná az edényeket. Valentyina Szergejevna összekulcsolt kézzel ült, és hallgatott. Először húsz év után.
Amikor elmentek, Boris leült a kanapéra, a fejét a tenyerébe temette. Arina vizet töltött magának, ivott, az ablakot nézve. A férfi felemelte a fejét:
— Szándékosan csináltad ezt mindenkivel?
— Mit? Hogy őszinte voltam?
— Nem gondoltam…
— Hogy nem hagyom, hogy lábtörlőnek használjanak? Bori, húsz év alatt egyszer is elgondolkodtál azon, mennyibe kerül az étel? Hogy mennyi időt töltök főzéssel? Vagy tényleg azt hitted, hogy ez csak úgy magától van?
Hallgatott. Arina a mosogatóba tette a poharat, majd felé fordult.
— Te azt mondtad: külön kassza, mert nem akarsz eltartani. Rendben. De nekem is van munkám. És ha nem vagy hajlandó legalább észrevenni, akkor én sem fogok ingyen dolgozni neked.
Boris felállt, a hűtőhöz ment, kinyitotta. Ránézett az ő oldalán sorakozó rendezett dobozokra, majd a saját ürességére.
— Taníts meg. Mit vegyek. Hogyan főzzek.
Arina odalépett, mellé állt.
— Megtanítalak. De ez nem a pénzről szól, Bori. Hanem arról, hogy látsz-e engem, vagy sem.
Három hét telt el. Boris megtanult levest főzni és fasírtot sütni. Arina megmutatta neki — türelmesen, de szánalom nélkül. Valentyina Szergejevna többé nem jött be előzetes hívás nélkül. Egyszer felhívta Arinát, és megkérdezte, bejöhet-e. Egy zacskó krumplival érkezett, amit maga pucolt meg. Krisztina ritkábban járt, és amikor mégis eljött, hozott magával valamit, és maga pakolt el az asztalról.
Egy este Borisz egy szürke papírba csomagolt csomagot nyújtott át Arinának.
— Ez a tiéd.
Belül professzionális szabóolló volt — nehéz, éles, drága. Pont olyan, amilyet mindig is szeretett volna.
— Láttam, hogy a régiekkel vágsz. Tompák. Neked rendesek kellenek. A munkához.
Arina kézbe vette az ollót, végighúzta az ujját a hideg fémen. Ez nem pusztán ajándék volt. Ez elismerés volt.
— Térjünk vissza a közös kasszához — mondta Borisz. — De ne úgy, mint régen. Hanem úgy, hogy együtt döntünk. És hogy soha többé ne mondjam azt, hogy eltartalak.
— Megegyeztünk.
Leültek az asztalhoz, elővették a jegyzetfüzetet, és elkezdték felírni a kiadásokat, a terveket. Két felnőtt ember beszélgetése volt ez, akik végre meglátták egymást. A hűtőszekrényt többé nem osztották fel matricák.
Szombaton Valentyina Szergejevna délben felhívta őket, és megkérdezte, bejöhet-e. Borisszal együtt mentek ki a piacra. Ő vitte a szatyrokat, Arina válogatta a zöldségeket. Este az asztalnál az anyósa evés után felállt, és a mosogatóhoz vitte a tányérokat. Krisztina letörölte az asztalt. Borisz teát töltött, és leült Arina mellé.
— Köszönöm — mondta Valentyina Szergejevna, miközben megtörölte a kezét. — A vacsorát. És azt is, hogy… nos, érted.
Arina bólintott. Minden elhangzott azon a szombaton, amikor az asztalon összeragadt pelmenyik hevertek.
Késő este Arina az ablaknál állt. Borisz átkarolta a vállát.
— Hülye voltam.
— Az voltál. De okosabb lettél.
Végre meglátta őt — nem cselédként, hanem emberként, saját határokkal és méltósággal. Az asztalon ott feküdt az új olló, fényes és éles. Másnap beviszi a munkahelyére, a régit pedig kidobja. Nem azért, mert elkoptak, hanem mert nem illettek az új életéhez — ahhoz, ahol a munkájának értéke volt, a szavának pedig súlya.
Borisz elment mosogatni. Arina hallotta, ahogy folyik a víz, és elmosolyodott. A külön kassza véget ért, de a tisztelet megmaradt. Letépte az utolsó matricát a hűtőről, és ökölbe gyűrte. Most már minden közös volt. De nem azért, mert valaki eltartott valakit, hanem azért, mert mindketten beletették — az idejüket, a munkájukat, az őszinteségüket.
