Már nem volt ereje úszni, és értelme sem volt. Körülötte csak víz volt, és semmihez sem tudott hozzákapaszkodni. Túsy nehezen sóhajtott, összegömbölyödött, és megmerevedett, mintha csendben imádkozna…
A baj, mint gyakran lenni szokott, váratlanul jött. Aztán majd elkezdik kideríteni, ki a hibás, kit kell megbüntetni, előszedik az archívumokat, ellenőrzik a rendszereket. De addig is korai reggel volt. A nap lassan emelkedett a felébredő mezők és erdők fölé, aranyvörös fényben festve az eget.
Ezt a csendet törte meg a víz tompa moraja. Pár óra alatt a hullámok elöntötték a három falu és a közeli település utcáit, kertjeit és házait. Az emberek, összezavarodva és álmosan, pánikban rohangáltak, és kapták, ami épp a kezük ügyébe került. Valaki próbálta a dolgokat a padlásra emelni, mások az állatokat mentették. Mindenhol aggasztó kiáltások, siránkozó bőgés, ugatás, kiáltások hallatszottak.
A macskák menekülve ugrottak a fákra és a tetőkre. A víz elsodorta a törékeny építményeket, a fa padokat, a gyerekjátékokat, deszkákat és szemetet, aminek úgy tűnt, hogy sosem volt a faluban.
Előző nap Sztépan Fjodorovics hagyott Túsy-nak, a tyúkoknak és a nyulaknak tele etetőket vízzel, és elindult a városba. Meg akarta látogatni a feleségét, aki nemrégiben került kórházba szívpanaszokkal, majd elment volna a lányához és unokáihoz. Azt tervezte, hogy még estére visszaér, de minden másképp alakult. Milocska, a felesége, már sokkal jobban érezte magát, és nem akarta elengedni a férjét — kérdezősködött a gazdaságról, az időjárásról, a szomszédokkal. És amikor eljutott a lányához, az ragaszkodott egy bőséges ebédhez, és rögtön «elfoglalták» a gyerekek — Maska és Fedyka. Imádták a nagyapjukat, különösen azért, mert olyan jól mesélt történeteket, mintha ő maga is része lett volna azoknak.
Amikor már vissza akart térni, az ég villámokkal hasadt meg, és dörgött a mennydörgés. Az eső falakban esett, a villámok felszántották az eget. — Atyám, hová mész ilyen viharban? — aggódott Katja. — Maradj nálunk, éjszakázol, reggel pedig elmehetsz.
— Hogy hagyhatnám őt itt? — sóhajtott az öreg. — Túsy mindjárt kölyköket hoz, és ha nálunk ilyen eső van, akkor a ház elárasztja. De végül ott maradt. A vihar úgy tűnt, valami sokkal komolyabb dolog előjele volt.
Túsy a tornácon feküdt, és hallgatta a sötétséget. Minden idegennek tűnt körülötte: az esőcseppek, amelyek átfutottak a tetőn, a megszűnt hangok, a belső aggodalom. A kölykök a hasában mocorogtak — hamarosan. Minden egyes tompa mennydörgésnél megugrott, próbálta elnyomni a szorongást.
Reggel idegen és félelmetes zaj jött. A víz. Gyorsan emelkedett, elárasztva az udvart. Összeszedve minden erejét, Túsy felmászott a padra, majd amikor a víz már azt is elöntötte, beleugrott a zavaros mocsárba. Az áramlat a ketrecekhez sodorta, amelyeket valaha dróttal rögzítettek. Megkapaszkodott a széleken, és felmászott rá. Tovább egy magasabb ketrec volt. Először nem tudott feljutni. Aztán, remegve, hagyta, hogy a víz felemelje, és így, rángatva, elérte a tetőt. Itt megpihent. A víz nyaldosta a széleket, minden körülötte hatalmas tavakká alakult, és Túsy nem tudta, várnia kell-e a halált vagy a megmenekülést.
Sztépan Fjodorovics korán ébredt. Katja már a konyhán volt. — Apa, — kezdte, és ő érezte: valami történt. — Ez nem anya. Nézd.
Látta a telefon képernyőjét. Hírek. Képek. Riport. Árvíz. Az ő falujuk. Az ő házuk. Az ő Túsy-ja. — Uram, Túsy… — csak ennyit tudott kiejteni. Pár perc alatt felöltözött. — Veled megyek, — kezdte Katja. — Nem, maradj a gyerekekkel. Így könnyebb lesz nekem.
A buszpályaudvaron azt hallotta, hogy a buszokat törölték. Ekkor észrevette a jól ismert alakot. — Makaárij, állj meg!
Így utaztak, amíg el nem érték a lezárást. Tovább — csak csónakokkal.
Túsy felemelte a fejét. Hallotta. Csónak. Emberek. Férfi hang: — Tarts ki, szép lány. Most jövünk érted.
Túsy valóban igazi szépség volt: hófehér szőr, bolyhos, ápolt, és az egyik oldalán nagy fekete folt, ami miatt egyszerre tűnt kedvesnek és titokzatosnak. A csónak eltűnt a látótávolságból, és Túsy, nem értve, mit mondtak neki, visszafeküdt az istálló tetőjére, nehezen lélegezve. A teste már ritka, de érezhető összehúzódásokkal remegett — a szülés már nagyon közel volt.
Körülbelül fél óra telt el, mire a csónak visszatért, de nem tudott egészen a sufnihoz jutni – legalább öt méter választotta el őket Tuszjától. A férfi a csónakban, ugyanaz, aki korábban is hívta, újra szólongatni kezdte:
– Gyerünk, drágám, ússz ide hozzám, ügyes vagy – mondta, miközben a vízre csapott és kinyújtotta felé a kezét.
Tusja egyik mancsáról a másikra állva nyüszített, de a víztől való félelem megbénította. Amikor a férfi látta, hogy a kutya nem mer ugrani, káromkodott egyet, levette a kabátját és a csizmáját, majd beugrott a vízbe.
– Megőrültél, Szerjóga?! – kiáltott rá a társa.
– Hagyd már – mordult vissza, és gyorsabban úszni kezdett. – Élni akar, látod.
Mintha Tusja végre megértette volna a hívást, nekiveselkedett és a vízbe vetette magát. Mancsai alig bírták, az ereje elfogyott, és már éppen kezdett elmerülni, amikor Szerjóga elkapta és a csónakba húzta. Kabátjába csavarta a reszkető kutyát, szorosan magához ölelte, hogy felmelegítse.
– Szerintem ellik – jegyezte meg a társa, mikor látta, hogy Tusja ismét felemelkedett és nehézkesen lélegzett.
– Micsoda nap… – sóhajtott Szerjóga. – Na gyerünk, gyorsítsunk.
Mire a csónak elérte a partot, megszületett Tusja első kölyke. Remegett, alig bírt a lábán állni, mégis gyengéden nyalogatta újszülöttjét.
A parton közben Sztyepan Fjodorovics járkált fel-alá a víz szélén, mintha azt remélte volna, hogy Tusja egyszer csak felbukkan a zavaros árból. Makáric nem bírta tovább, rákiáltott:
– Ne járkálj már, Sztyopa! Mindjárt kihalászunk valakit. Ott! Paska jön a gumicsónakjával!
Valóban, a parthoz egy nagy gumicsónak közeledett, benne többek között a fiatal Paska ült.
– Paskám, drága, ott van Tusja, szülni fog, segíts, könyörgök – Sztyepan majdnem sírt.
– Messze van az, Fjodorovics, ott már dolgoznak a mentők, lehet, hogy elhozták – válaszolta a fiú.
– És ha mégsem? – kérdezte Sztyepan, a szemébe nézve.
– Na jó, menjünk, de közben még felszedünk pár embert.
Felhoztak néhány kutyát a sufnik tetejéről, egy kecskét is elvittek, sőt, egy régi budi tetején rábukkantak Pelágia nénire, aki egy vörös macskával a karjában ült. Hogy jutott oda fel, rejtély – maga hallgatott, mint a sír.
Mire elértek Sztyepan udvarába, ott már csak sáros víz és elárasztott épületek voltak. Sem nyulak, sem tyúkok, sem Tusja.
Szólította, reménykedett, de csak a víz csobogása felelt, ahogy a ház falait nyaldosta.
– Bocsáss meg, Sztyepan Fjodorovics – suttogta Paska.
– Most már mindegy – sóhajtotta, és elfordult.
Paska egy száraz területre tette ki őket. Pelágia próbálta vigasztalni:
– Lehet, hogy megmentették, hiszen mindenütt ott vannak a mentők.
Hirtelen Sztyepan ismerős ugatást hallott – örömteli, elcsukló hangot. Megfordult. Az emberek szétnyíltak. Ott feküdt Tusja a kabáton. Mellette négy kölyök mászott, az anyjuk hasát keresve.
A kutya, koszosan, de boldogan, farkával verte a földet, és a gazdáját nézte. Ő nem hagyta cserben, még ha késve is jött. És ő sem hagyta cserben őt.
Sztyepant elárasztották az érzések, alig bírt talpon maradni. Odaosont.
– Az öné? – kérdezte egy ismeretlen.
Bólintás.
– Gratulálok a gyarapodáshoz – nevetett az idegen.
Sztyepan leült melléjük, és felhívta a lányát:
– Katya, készülj. Bővült a család. Kölykök. Igen, igen, Tusja megmenekült. Elérhető vagyok, ne aggódjatok.
Otthon a gyerekek hősként fogadták őket. Egy héttel később Milát is hazaengedték a kórházból, és a kis „állatkertjük” beköltözött a kétszobás lakásba. Szűkösen éltek, zajosan, de szeretetben.
A kölykök nőttek. Tusja morogva próbálta megvédeni őket Fegyától és Másától, akik folyton el akarták vinni őket. Mila és Katya gondosan ügyeltek rájuk, hogy mindig mindenki időben egyen.
Egy este Fegya odament az anyjához:
– Anya, megtarthatunk egy kölyköt? – suttogta.
Katya a fiára nézett, aztán Mására, aki az ajtó mögül lesett. Elmosolyodott, és bólintott. Persze, hogy megtarthatnak.
