— Hogyhogy én meddő vagyok, érted? — Igor megint kezdett feldühödni. — És ez csak egyet jelent: Szása és Misa valaki mástól születtek. Kitől? Valljad be!
— Te teljesen megőrültél…
— Jó! Nem kell bevallanod, de én elintézem a vizsgálatot! Minden kiderül! Majd meglátjuk, mit fogsz akkor mondani!
Katalin nem különösebben vágyott férjhez menni. Huszonnégy évesen megvolt a szeretett munkája, saját lakása (nagymamájának köszönhetően), barátnős összejövetelek, fitneszklubba járás és imádott könyvei.
Ezért nem is vette rögtön észre, hogy a nemrég a szomszédos irodában megjelent Igor határozott szándékkal udvarol neki.
— Azt akarom, hogy a feleségem legyél — jelentette ki váratlanul nyolc hónappal a megismerkedésük után, és egy gyűrűt tartalmazó dobozkát nyújtott át.
Katalin teljesen meghökkent.
— Nem sietsz egy kicsit? Hiszen alig ismerjük egymást.
— Katya, szeretjük egymást. Mindketten szabadok vagyunk. Minek húzni az időt? — nem tágított a kérő.
Elgondolkodott. Igor helyes volt, sportos, láthatóan nem buta, gondoskodó, nem fukarkodó, és ő több mint szimpátiát érzett iránta.
Igaz, a vőlegény huszonnyolc évesen még mindig az anyjával élt, de „anyuci kisfiának” egyáltalán nem tűnt. Talán tényleg jó házasság lehet belőle, és igent mondott.
Az ismerkedés a vőlegény édesanyjával, Lídia Szemjonovnával, elég nyugodtan zajlott.
Katalin valószínűleg nem nagyon nyerte el a leendő anyós tetszését, de az nem tett éles megjegyzéseket, csak sajnálkozva nézett a fiára.
Katalin nem akart ezen fennakadni — szerényen, udvariasan viselkedett, és helyénvalóan mosolygott.
Kevés anyós rajong a menyéért, és Lídia Szemjonovna sem bizonyult kivételnek. Nos, Katalin ezt adottságként fogadta el. Úgysem fognak együtt lakni — valahogy majd megtalálják a közös hangot.
Az idő azonban megmutatta, hogy az anyós nem is volt olyan rossz. Látogatóba szinte soha nem jött hozzájuk, így Katalinnak nem kellett tűrnie a háztartási tanácsokat és kifogásokat. Ők sem jártak túl gyakran hozzá, és soha nem került sor veszekedésre.
Viszont Lídia Szemjonovna sokat segített az unokákkal. Két év múlva megszületett Szása, majd három évvel később Misa.
A fiúk nyugtalan, csintalan természetűek voltak, állandó felügyeletet igényeltek.
Katalin mókuskerékben forgott: igyekezett rájuk figyelni, elvégezni a házimunkát, a szülési szabadságok után dolgozni, és emellett még jól is kinézni. Az anyóst nem akarta gyakran terhelni kérésekkel, de néha egyszerűen nem tudott meglenni a segítsége nélkül.
Az első két alkalommal, amikor a fiukat Lídia Szemjonovnál hagyta, Katalin aggódott, aztán rájött, hogy a gyerekek a nagymamánál jobban viselkednek, hallgatnak rá. Sőt, mintha a nagymamával való találkozások után otthon is engedelmesebbek lettek volna, és kevesebbet csintalankodtak.
Összességében jó család alakult ki náluk. Az egyetlen, hogy Igor nem törekedett nagy szerepet vállalni az életükben. Nem, segítette Katalint erejéhez és kedvéhez mérten, de például egy háromszobás lakás megvételére rá kellett beszélni. Valószínűleg ebben az anyós is segített neki, komoly beszélgetést folytatva a fiával.
A házassági évfordulójuk tizenötödik évéig már csak pár hónap volt hátra, amikor Igor furcsán kezdett viselkedni.
Minden a klasszikus forgatókönyv szerint: gyakori túlórák, váratlan kiküldetések, a telefonján hirtelen megjelenő jelszó…
— Van valakid? — kérdezte egyenesen Katalin, amikor egyszer rúzsnyomot és idegen parfüm illatát fedezte fel a férje ingjén.
Megcáfolhatatlan „tünet”, amit már nem tudott figyelmen kívül hagyni.
— Persze. Van feleségem és két fiam — próbált kínosan viccelődni a férj.
— Igor, pontosan érted, mire kérdezek — nyújtotta felé a balszerencsés inget.
— Jó… Katya, a mi érzéseink már régen kihűltek, úgy élünk, mint a szomszédok. Én ezt már nem bírom. Nekem új érzések, élmények kellettek. Hiszen még elég fiatal, egészséges férfi vagyok!
Katalin egyáltalán nem gyanította, hogy „szomszédokként” élnek, bár persze szenvedélyes szerelem már rég nem volt közöttük.
— Két gyerekünk van. El akarod őket hagyni?
— Jaj, ne kezdd már! Ők már nagyok, te boldogulsz velük nélkülem is.
— Én boldogulok. De vajon ők boldogulnak majd? És te… te hogy akarsz élni nélkülük?
— Lesznek mások — morogta a férj.
Mintha jeges vízzel öntötték volna le ezek után. Egy pillanat alatt undorítóvá vált számára a férj látványa.
Talán túlélte volna a hűtlenségét, és talán még meg is bocsátott volna neki, de a gyerekek elárulását — soha!
Katalin többé nem beszélt a férjével semmiről. Az pedig, mintha szárnyakat kapott volna, összepakolta a holmiját, és másnap el is költözött:
— A válást intézheted magad. Ez nektek, nőknek fontos, hogy ne számítson „elhagyottnak” — vetette oda gúnyosan búcsúzóul.
Ő igyekezett tartani magát a fiaik előtt, de hazudni nem akart nekik.
— Igen, elválunk apátokkal. Ilyen előfordul — mondta. — Mi továbbra is szeretünk benneteket, de mostantól apátok külön fog lakni.
— Ne aggódj, anya — mondta komolyan a tizenkét éves Szása. — Mi soha nem hagyunk el téged.
— Igen, anya — csatlakozott hozzá a kilencéves Misa. — Mi most a te védelmezőid leszünk.
Átölelte őket, és mégis elsírta magát.
Egy hét múlva véletlenül meghallotta fiai beszélgetését.
— Te is mindent hallottál — mondta a nagyobbik a kisebbiknek. — Mit gondolsz?
Komolyan beszélgettek, mint a felnőttek.
— Azt gondolom, hogy nekünk ő sem kell. Ölelkezzen az új gyerekeivel — felelte Misa.
— Ügyes vagy! Tudtam, hogy igazi testvérek vagyunk, és ugyanúgy gondolkodunk — dicsérte Szása. — Mostantól soha nem szomorítjuk meg anyát, engedelmesek leszünk, segítünk, jól tanulunk. Megállapodás?
— Megállapodás.
Azon az éjszakán Katalin sokáig sírt: „Hogy? Hogy lehetett elhagyni ilyen drága gyerekeket?” — aztán megnyugodott, és még büszkébb lett fiaira.
Soha nem mondott nekik egyetlen rossz szót sem Igorról, nem is volt rá szükség. A volt férj mindent megtett maga helyett.
Pontosabban — nem tett. Az eltartást ugyan rendesen fizette (igen, a városukban megszokott minimálbér után!), de nem telefonált, és a gyerekeket sem látogatta.
Katalin egyedül maradt a két fiával. Szerencsétlenségükre (vagy talán épp szerencséjére) Lídia Szemjonovna két évvel fia válása előtt elhunyt.
Katalin szülei messze éltek, így ő maga birkózott meg a gyerekekkel, a háztartással és a munkával. Csüggedés soha nem volt rá jellemző, és nem is akarta komor légkörben nevelni a fiait, ezért igyekeztek barátságosan és vidáman élni.
Nem, a fiúk nem változtak egy csapásra engedelmes angyalkákká, de csínytevéseik mértékkel maradtak, jól tanultak, és szinte mindenben segítettek neki. Összességében csodásan éltek, a pénzszűke ellenére is.
A volt férj három év után váratlanul megjelent az ajtóban. Katalin meghökkent, és csak arra gondolt, hogy szerencse, hogy a fiúk éppen iskolában vannak — nekik nem kell ilyen megrázkódtatást látniuk.
— Mit akarsz? — esze ágában sem volt udvariasnak vagy barátságosnak lenni vele.
— Hát szerinted? — kérdezte gúnyosan Igor. A szeme haragosan villogott, az arcán pedig pír jelent meg — nyilván a felháborodástól.
— Igor, nincs időm a rejtélyeidre. Mondd, miért jöttél, vagy takarodj.
— Jó. Nekem sincs túl sok időm. Mondd csak, drágám, kitől szülted a két gyereket?
— Részeg vagy talán? — meredt az arcába Katalin. — Úgy tűnik, nem. Akkor nézz bele az útleveledbe — minden eszedbe jut, ha elfelejtetted.
— Ne csinálj belőlem …t! — vágta oda dühösen a volt férj. — Nekem nem lehet gyerekem! Ez azt jelenti, hogy annyi éven át egy … nővel éltem, és másvalaki gyerekeit etettem!
Nem is akarta, de a keze magától lendült. Igor a váratlan pofontól azonnal elhallgatott.
— Most pedig nyugodtan és szépen sorjában — mondta határozottan Katalin, igyekezve megfékezni a kezének remegését.
És akkor a volt férj kibökte. Az ő drágalátos Alinácskájával két éve próbálnak gyereket, nagyon akarják mindketten, hogy igazi családjuk legyen, teljes idill.
De semmi sem sikerült. Orvosról orvosra jártak, aztán a fiatal feleség közölte vele, hogy a hiba benne van.
— Hogy én meddő vagyok, érted? — kezdett megint felpaprikázódni Igor. — Ez pedig csak egyet jelent — Szása és Misa valaki mástól születtek. Kitől? Valljad be!
— Teljesen megőrültél…
— Jó! Nem kell bevallanod, de én elintézem a vizsgálatot! És minden kiderül! Majd meglátjuk, mit fogsz akkor énekelni!
Énekelni Katalin végképp nem akart, ahogy Igor képét sem látni (pofát, nem más!).
— Csinálhatod a vizsgálatot — mondta megvetően. — Bár nem köteles vagyok ebbe beleegyezni, de legyen, tisztázzunk mindent. És most takarodj innen.
A gyerekek előtt ismét nem titkolt el semmit. Ők tágra nyílt szemekkel hallgatták.
— Kit érdekel! — vágta rá hirtelen Szása. — Még ha tényleg nem is ő az apánk!
— Igen! — bólogatott gyorsan Misa. — Anya, csak te ne sírj. Mi szeretünk téged.
Katalint egyáltalán nem érdekelte a vizsgálat eredménye — ő pontosan tudta, ki a gyermekei apja.
Igorra viszont ez maradandó benyomást tett.
— Bocsánat — nyögte bele egy telefonbeszélgetésben. — Alina bevallotta, hogy valójában ő meddő, csak nem akart elveszíteni engem…
— Engem ez egyáltalán nem érdekel — vágott közbe Katalin. — Még valami?
— I-igen… Szeretnék találkozni a fiúkkal… Nem bánod?
— Ők már nagyok. Maguk döntenek. Ha meg tudsz egyezni velük, nem fogok akadályozni — felelte Katalin, és hogy ne kezdjen ordítani a volt férjjel — hiszen minek is mutatná az állapotát! — lecsapta a hívást.
Ezúttal nem kellett még véletlenül sem kihallgatnia a gyerekeket.
— Anya — jöttek oda mindketten. — Ez a „papáska” hívott, bocsánatot kért és találkozót akart, mindenféle szórakozást ígérgetett — mondta megvetően a nagyobbik. — Te mit gondolsz erről?
— Drágáim, ez csak rajtatok múlik. Én nem fogok akadályozni — fojtotta magába felháborodását Katalin.
Saját gyermekeit nagyon szerette, és csak a legjobbat kívánta nekik. Hátha Igor tényleg észhez tért, és a fiúk legalább egy „bejárós” apát kaphatnak.
— Anya — szólalt meg a kisebbik —, mi itt gondolkodtunk, és úgy döntöttünk, hogy megbocsátani nem fogunk neki, de kihasználni — ránézett a bátyjára, aki helyeslően bólintott —, a hirtelen jött jóságát, azt nagyon is lehet.
Misa komolyan beszélt, megfontolt mondatokkal — látszott, hogy a testvérek alaposan felkészültek erre a beszélgetésre. Katalin elmosolyodott.
— Felnőttek vagytok. Tegyetek, ahogy jónak látjátok. Emiatt nem foglak kevésbé szeretni benneteket.
És elindult a lavina.
— Apa, nem tudok találkozni veled. Elromlott a telefonom, el kell mennem diákmunkára — közölte Szása.
Igor azonnal jött, és együtt mentek telefont venni.
— Apa, új felszerelés kell az edzésre — jelentette ki a kis hokis Misa. — Tudod, mennyibe kerül? Annyira elszomorodtam, hogy még sétálni sincs kedvem.
Estére a kisebbiknek megvolt a hőn áhított szerelés.
És így tovább: fél napos bowlingozás, éttermi ebédek, új sportcipők, menő tabletek.
Mindez súlyos pénzekbe került a szerencsétlen apának, de mindent tűrt, csak hogy legalább hetente egyszer láthassa a fiait.
Katalin mosolyogva figyelte a történteket. Tudta, hogy a volt férj immár osztályvezető, de a fizetése nyilvánvalóan nem volt ekkora költekezésre szabva — hiszen mindenből a drágábbat vették. Vajon meddig bírja?
De előbb fogyott el a türelme Alinának, akit, mellesleg, Katalin soha életében nem látott, és hallani sem hallott róla — és nem is volt kedve megismerni.
— Itt Aлина, Igor felesége — szólalt meg fennhéjázó női hang a telefonban. — Katyerinával beszélek?
— Mivel az én számomat tárcsázta, valószínűleg igen — felelte gúnyosan Katalin.
— Rendben. Nekem csak egy kérdésem van… Maguk ott nem szálltak el egy kicsit?! — sikoltott hirtelen Igor felesége.
— Asszonyom, lassabban a kanyarban. Ha már maga hívott, beszéljen normálisan.
— Én normálisan beszélek, de maga teljesen pimaszul viselkedik! Azt hiszi, hogy csak mert két gyereket szült Igornak, ő élete végéig köteles magukat eltartani?! Legyen egy kis lelkiismerete!
Katalinnak nagyon nagy kedve támadt lecsapni a kagylót, de kíváncsi lett, mi miatt dühödött fel ennyire a volt férje neje.
— Hol telefon kell nekik hatvanezerért! Hol valami idétlen felszerelés, ami annyiba kerül, mint egy repülő szárnya! — Aлина, akit a hallgatás csak még jobban fűtött, egyre jobban belelendült. — Hol étterem! Hát otthon nem etetik magukat?!
Katalin továbbra is csendben hallgatott, alig bírva elfojtani a nevetést.
— Maga azt hiszi, Igor milliókat keres? — nem állt le Alina. — Hiszen a teljes költségvetésünk a szakadékba zuhan!
Egy hónapra terveztünk Olaszországba menni, most meg jó, ha egy hétre összekaparjuk a pénzt! És az új autó is kikerült a tervekből!..
Katalin végül nem bírta tovább — hangosan, teljes szívből felnevetett, sehogy sem tudott abbahagyni. A vonal másik végén csend lett.
— Maga nem normális! — visította fel végül Alina, aki csak most tért magához Katalin furcsa reakciójától, majd lecsapta a telefont.
Katalin senkinek sem mesélte el Igor feleségének csodálatos monológját. Minek is? Oldják meg ők ketten egymás között, a gyerekek pedig úgyis mindent megértenek.
Egy hét múlva, amikor ő már szinte el is felejtette azt a telefonhívást, mindkét fia odajött hozzá.
— Anya — szólalt meg komolyan Szása —, mi Misával soha nem voltunk külföldön. Ne gondolj semmi rosszra — mindent megértünk. De talán most apa elvinne minket? Te hogy vagy ezzel? Nem bánod?
— Anyu, ha te megsértődsz, akkor sehova sem megyünk — hadarta gyorsan Misa.
— És hová szeretnétek menni? — érdeklődött Katalin.
— Olaszországba! — felelték kórusban a fiúk.
— Remek ötlet! Benne vagyok! — nézett komolyan a gyerekekre. — És apa már beleegyezett?
— Még nem tudjuk. Először azt gondoltuk, megkérdezünk téged — válaszolt a nagyobbik.
— Hát akkor most már apát is meg lehet kérdezni — engedte meg mosolyogva Katalin.
Alighogy a fiúk kimentek a szobából, őt elkapta a nevetés. Olaszország! Ki gondolta volna?! Micsoda jó egybeesés!
Igornak hitelt kell majd felvennie, hogy elvigye az egész bandát, és a nyaralásuk nagyon is „vidámra” sikeredhet. Vajon most enged majd a gyerekeknek a volt férje?
Még a fiúk sem tudták apa döntését, de Katalin már mindent sejtett — Alina telefonhívásából.
A kagylót persze nem vette fel — minek idegesíteni magát? — és az utána érkező üzeneteket sem nyitotta meg a messengeren.
Egyszerűen letiltotta Alina számát.
Fenét! Nem viszik ezt túlzásba a gyerekekkel? Ne adj’ Isten, ha a feleség kidobja Igort, és ő majd idejön könyörögni, hogy visszafogadják!
Mindegy. Ráér ezen később gondolkodni — majd azután, ha a gyerekek visszajönnek a nyaralásból.
