— Megírom a gyámügynek, aztán leszállsz rólam — gúnyolódott a nevelt lányom. Még az este kipakoltam a holmiját.

A gyűrött rózsaszín blokk a kozmetikai boltból a siskatáskája alján hevert. Négyezer-kétszáz rubel. Pontosan az az összeg, amelyik ma reggel eltűnt a tárcámból.

Ujjaimmal kisimítottam a papírt. A blokkon a festék kissé elmaszatolódott. Egy szemhéjpúder-paletta és két ajakfény volt rajta.

Kattant a bejárati ajtó zára. Lera rontott be az előszobába. Zajosan lerúgta a tornacipőjét, anélkül, hogy kibontotta volna a fűzőt. A dzsekijét a puffra dobta.

— Itt vagy? — kiáltotta a lakás belseje felé.

A hangja élénk volt. Túl élénk. Kiléptem a szobából a kezemben a blokkal. Lera megdermedt. Tizennégy éves. A haja feketére festve, a szeme friss szemceruzával vastagon kihúzva.

— Nincs mit mondanod nekem? — nyújtottam felé a blokkot.

összeszűkítette a szemét. Semmi ijedtség. Csak egy hideg, számító pillantás.

— Nincs jogod turkálni a cuccaim között — vágta rá Lera.

— Ez az én lakásom. És a pénz az enyém volt.

— Csak kölcsönkértem.

— Elloptad. A lezárt pénztárcámból.

Megforgatta a szemét. Elpréselt mellettem a konyhába. Rácsapta a hűtő ajtaját. Elvett egy doboz gyümölcslevet, és közvetlenül a dobozbólni kezdett.

— Szólok apádnak — vetettem oda a hátának.

— Rajta — gúnyolódott Lera. — Úgysem fog hinni neked. Azt mondom majd, hogy te magad adtad zsebpénzbe. Aztán meggondoltad magad.

Közelebb léptem. Kikaptam a kezéből a gyümölcsleves dobozt. Cseppek fröccsentek a linóleumra.

— Az elektronikus naplóban tizenhat egyes van egy hónap alatt — mondtam halkan. — Iskolába nem jársz. Most meg lopsz. Ma este komoly beszélgetésünk lesz.

Lera a keze fejével letörölte a száját. Oldalra hajtotta a fejét.

— Csak próbálj meg ordítani velem — szűrte a fogai között. — Megbánod.

Megfordult, és bement a szobájába, hangosan becsapva az ajtót.

Kosztya este nyolckor jött vissza a szolgálatból. Olcsó kávé és dohány szaga áradt belőle. Nehézkesen leült a sámlira. Elé tettem egy tányér makarónit.

— A lányod megint pénzt lopott — kezdtem bevezetés nélkül.

Kosztya abbahagyta az evést. Letette a villát. Mélyen felsóhajtott.

— Marina, hát ezt már megbeszéltük.

— Négyezer-kétszáz rubel. Ez nem aprópénz rágóra. Ez a rezsepénz.

— Majd kifizetem a fizetésemből — legyintett.

— Nem a pénzről van szó, Kosztya! Hanem arról, hogy lop. És lóg az iskolából.

Az asztalra tettem az elektronikus napló kinyomtatott lapját. Tiszta vörös szín. Kosztya rá sem nézett a papírra. Megdörzsölte az orrnyergét.

— Nehéz neki. Érd meg végre. Serdülőkorban van. Az anyja három éve meghalt.

— Három éve, Kosztya. Én nevelem őt ez alatt a három év alatt. Etetem, öltöztetem, viszem orvoshoz. És válaszul lopást meg bunkóságot kapok.

A konyhaajtó résnyire nyílt. A küszöbön Lera állt. Bő pizsamára váltott. Arca mérhetetlen gyászt mutatott.

— Apuci — nyávogta sírós hangon. — Marina megint kiabál velem.

— Nem kiabálok, tényeket állapítok meg!

— Látod? — Lera szippantott egyet az orrával. — Gyűlöl engem. Csinálja a feszültséget, hogy elszökjek otthonról. A saját pénzét meg maga tette a zsebembe, hogy bemártson.

Megragadtam az asztallap szélét. Az ujjaim elfehéredtek. Kosztya hirtelen felállt, és csúcsos csikorgással eltolta a széket.

— Hagyd abba a gyerek mérgezését, Marina! — üvöltötte. — Támogatásra van szüksége, nem a te állandó cseszegetésedre. Ő még csak egy tini.

— Ő egy manipulátor, aki érzi a büntetlenséget!

— Elég! — Kosztya az asztalra csapott ököllel. A villa panaszosan csörrent a tányéron. — Negyvenkét éves vagy. Legyél okosabb. Lezártuk a témát.

A lányához lépett, átölelte a vállát. Lera az arcát a mellkasába rejtette. De tisztán láttam, hogy oldalra sandít. Egyenesen rám nézett, és győztesen mosolygott.

Másnap reggel Kosztya elment műszakba. Éppen mosogattam. A víz zuhogott a kagylóban. Az asztalra esett Lera telefonjának kijelzője.

— Adj másfél ezret — követelte.

Elzártam a csapot. Megtöröltem a kezem egy törölközővel. Megfordultam felé.

— Mire?

— Moziba a csajokkal. Meg a food courtra.

— Semmit a moziból. Itthon ülsz, és javítod az algemabajnál az egyeseket.

Lera összehúzta a száját. összefonta a karját a mellkasán. A tekintete megint kemény és szúrós lett.

— Nem fogom magolni a hülye algebrádat. És nem vagy az anyám, hogy parancsolgass.

— Amíg az én házomban élsz, és az én ettemet eszed — betartod a szabályokat.

— A te házad? — Lera gúnyosan felhorkant. — Apám is fizet érte.

— A lakás az enyém, a nagymamámtól kaptam. Az apád ide még be sincs jelentve.

Lera felém lépett. Egészen közel. Érezni lehetett azt a szintetikus eper ízű ajakfényt, amit az én pénzemen vett.

— És tudod, hogy akár el is mehetek? Egyszerűen felhívhatom a.

— Kinek? — nem hátráltam.

— A gyámügynek. — Lassan mondta ki, kiélvezve minden egyes szót. — Azt mondom majd, hogy a mostohaanyám megver. Éheztet. Lelkileg terrorizál. Tudod, milyen gyorsan kiérnek?

Felnevettem. Keserűen, szaggatottan.

— Hívd őket. Jöjjenek csak. Látni fogják a teli hűtőt meg a holmidmal teli szobát.

Lera előhúzta a telefont. Feloldotta a képernyőt.

— Biztos vagy benne? Ha elkezdenek kutakodni, apámtól elvehetik a szülői felügyeletet. Vagy úgy kikészítik az idegeit, hogy megemlegeti.

— Nem mered bántani Kosztyát. A porból is kikel.

— Ó, ugyan már — Lera megvonta a vállát. — Cserébe végre befogod a szádat az egyesekkel meg a pénzzel. Nekem szabadság kell.

Megfordult és elment. Egy óra múlva csapódott a bejárati ajtó. Egyedül maradtam a konyhában. A lehűlt teát vékony, sötét réteg borította be.

Annyi neked. Várhatod a vendégeket. — 13:42

Lera üzenete megérkezett a telefonomra. Elolvastam, aztán töröltem. Arra gondoltam, hogy ez is csak egy újabb üres kamaszkori fenyegetés.

Szerda délelőtt csöngettek az ajtón. Két rövid csengő. Éppen port töröltem az előszobában. Nyitottam.

Két nő állt a küszöbön. Az egyik idősebb, szigorú szürke kabátban. A másik fiatal, táblagéppel a kezében.

— A Szmirnov család lakása? — kérdezte szárazon az idősebb.

— Igen.

— Gyámhatóság. Rogova főfelügyelő. Bemehetünk?

Beléptek az előszobába. Cipőt nem húztak le, csak kék nejlonzsákot húztak rá. A csizmájukról olvadni kezdett a hó, piszkos tócsákat hagyva a lábtörlőn.

— Bejelentés érkezett hozzánk — kezdte Rogova. Fémzörgéssel kinyitotta a keményfedelű mappáját. — Kiskorú Valerija Szmirnova ellen elkövetett lelki és fizikai erőszakról.

A falnak dőltem. A lélegzetem elakadt.

— Milyen bejelentés? Ki mondta ezt maguknak?

— Maga Valerija — szólalt meg a fiatalabb. — Bejött az iskolai pszichológushoz. Kijelentette, hogy a mostohaanyja szisztematikusan bántalmazza, megvonja tőle az ételt, és a szobájába zárja. És tegnap állítólag még az arcára is ütött.

— Ez hazugság! — elcsuklott a hangom. — Soha nem bántottam. Egyszerűen csak nem akar tanulni, és pénzt lop!

Rogova a szemüvege felett nézett rám. Méregetve.

— Mutassa meg a gyerek szobáját. Meg a hűtőt. És át kell vizsgálnunk a közös helyiségeket is.

A következő negyven perc kínvallatássá vált. Idegen emberek nyitogatták a szekrényeimet. Nézték a túrók lejárati idejét. Ellenőrizték a ágynemű tisztaságát Lera hálószobájában.

A fiatal felügyelő folyamatosan körmölt valamit a táblagépén.

— Miért van csak három meleg pulóver a gyerek szekrényében? — kérdezte Rogova.

— Azért, mert csak azokat hordja! A többi holmiját kidobta, mondván, hogy ciki.

— Kérem, érzelmek nélkül — vágta rá szárazon a felügyelő. — És hol van a kislány apja?

— Munkahelyen. Raktárőr.

— Beidézzük egy elbeszélgetésre. Magát is.

Rogova becsapta a mappát.

— A családot nyilvántartásba vesszük. Ha az erőszak ténye beigazolódik, kezdeményezzük a gyermek szociális központba történő elhelyezését. A tisztázásig.

— Maguk is látják, hogy itt minden rendben! — mutattam a felújításra, Lera drága számítógépére.

— Mi stresszes környezetet látunk. A kislány két órán át sírt a pszichológusnál. Ezt nem lehet megjátszani.

Elmentek. Szürke, sáros nyomokat hagytak a padlón. A falnak dőlve a földre csúsztam. A lakás csendje süketítőnek tűnt.

Lera estefelé jött haza. A konyhaasztalnál ültem. A szemem előtt egy csésze rég kihűlt víz állt.

Belépett. Ledobta a hátizsákját. A hűtőhöz ment, kivett egy almát, és hangosan beleharapott.

— Jártak itt? — érdeklődött hétköznapi hangon.

— Jártak — rá emeltem a tekintetem.

Leült velem szemben. A szemében semmi félelem vagy bűntudat nem volt. Csak hideg számítás.

— Na ugye. Megmondtam. Te meg nem hitted el.

— Miért csináltad ezt, Lera? Hát meg sem tortalak. Egyszer sem.

Lera hátradőlt a szék támláján. Keresztbe tette a lábát.

— Mert az agyamra mentél. A szabályaiddal. Az egyesekkel. A takarítással. A balhézással holmi nyomorult kopejkák miatt.

— Azzal vádoltál, hogy bántalmazlak. A gyámügy nyilvántartásba vette a családot.

— Aha. — Szélesen elmosolyodott. — És most hallgatni fogsz. Ha akarok, éjfélkor jövök haza. Ha akarok, pénzt veszek el a tárcádból. Ha akarok, otthagyom az iskolát. És egy szót sem szólsz.

— Miért?

— Mert ha rámabámsz, megint elmegyek a gyámügyre. Azt mondom, hogy fojtogattál. És tudod, mi lesz? Apámat megbírságolják, hurcolják a bíróságra, engem meg elvisznek az intézetbe. — Lera előrehajolt. — Apa ezt soha nem bocsátaná meg neked. Megőrülne. Szóval most csendben maradsz. Sakk-matt.

Csapódott a bejárati ajtó. Kosztya. A gyámügyi hívás miatt hamarabb elengedték a munkahelyéről. Sápadtan, kigombolt dzsekiben rontott be a konyhába.

— Mi történik?! — ordította már a küszöbről. — Hívtak a szociálisztól! Marina, mit csináltál vele?!

Lera azonnal összegörnyedt. A szeme megtelt könnyel. Az alsó ajka remegni kezdett.

— Apuci — vékonyodott el a hangja, miközben eltakarta az arcát a kezével. — Úgy megint szidott. Azzal fenyegetőzött, hogy kidob az utcára. Félek.

Kosztya odarohant hozzá. Átölelte. Aztán felém fordult. Az arca eltorzult a dühtől.

— Eszednél vagy?! — sziszegte. — Idegi összeroppanásba kergetted a gyereket! A gyámügyre futott segítségért!

— Szándékosan csinálta — beszéltem nyugodtan. — Hogy zsarolhasson. Ő maga vallotta be az előbb.

— Hazugság! Ő még gyerek! Csak a te kegyetlenséged elől menekül!

Kosztya felállt. Az öklei összezárultak.

— Hogy én többé egy szót ne halljak kiabálásból ebben a házban. Semmi piszkálódás. Hagyd békén, Marina. Különben elválunk.

Fogta Lera kezét, és bevezette a szobájába. Hallottam a zár kattanását. A rendszer tökéletesen működött: az apa védte a kislányát a gonosz mostohaanyától.

Még egy órát ültem a konyhában. Néztem a falióra másodpercmutatóját.

Húsz éven át építettem az életem. Felújítottam ezt a lakást a nagymamám után. Két munkahelyen dolgoztam. Beengedtem ide Kosztyát a tízéves kislányával. Pazaroltam az idegeimet, az időmet, a pénzemet.

És most azt akarták, hogy szolga-túsz legyek a saját otthonomban. Hogy hallgassak, nehogy felkavarjam a kislányt. Hogy eltűrjem a lopást, nehogy a férjem elváljon tőlem.

Felálltam. Bementem a hálószobába. Előszedtem a szekrény tetejéről a régi utazótáskámat.

Nem, nem a saját cuccaimat akartam összepakolni.

Kosztya szekrényéhez mentem. Kinyitottam az ajtaját. Módszeresen elkezdtem a táskába hányni a pulóvereit, farmerjeit, alsóneműit. Aztán átmentem a fürdőszobába. Leepergettem a polcról a borotváját, Lera fogkeféjét, a samponokat.

A táska gyorsan megtelt. Elővettem a szemeteszsákokat. Vastag, fekete, százhúsz literes darabokat. Bementem Lera szobájába.

Nem kopogtam. Egyszerűen betoltam az ajtót. Kosztya az ágy szélén ült, Lera a telefonján játszott.

— Kotródjatok ki — mondtam.

— Mi? — Kosztya ráncolta a homlokát.

— Hordjátok el magatokat a lakásomból. Mindketten.

Az első fekete zsákot Lera ágyára dobtam.

— Pontosan huszonnégy órátok van, hogy összegyűjtsétek a többit. Holnap ugyanebben az időben zárat cserélek.

Kosztya felpattant. Elvörösödött az arca.

— Megőrültél? Hová mennénk? Éjszaka van! Negyvennyolcezres a fizetésem, egy egyszobást sem tudunk most kivenni!

— Az nem az én bajom. A lakás az enyém. Megtagadom, hogy egy fedél alatt éljek veletek.

Lera letette a telefont. Az ijedt gyerek álarca leesett.

— Nincs jogod hozzá! — kiabált. — Szólunk a gyámügynek! Porrá zúznak!

Szorosan odaléptem hozzá. Fentről lefelé néztem rá.

— Hívd őket. Most azonnal. — Elővettem a telefonomat, és a ölébe dobtam. — Hívd Rogova felügyelőt. Tudod, mit fog mondani? Azt, hogy a lakás tulajdonosának teljes joga van kirakni a be nem jelentett rokonokat.

A férjem felé fordultam.

— A gyámügy majd ellenőrzi az új lakáskörülményeiteket, Kosztya. Abban a munkásszállási albérleti szobában, amit ki tudsz fizetni. Ha meg rosszak lesznek a körülmények — Lerát elviszik az intézetbe.

Kosztya nagyot nyelt. Lesütötte a szemét. Minden magabiztossága kámforrá vált.

— Marina… beszéljünk. Ne hirtelen haragból dönts. Hisz ez család.

— A család nem zsarol. És nem lop.

Kimentem az előszobába. Kosztya holmiós táskáját a küszöbre dobtam. Kattant a zár – szélesre tártam a bejárati ajtót. A lépcsőházból hideg és dohos szag áradt be.

Abszolút szabadságot akart és védelmet a szabályaim elől? Hát, mostantól sem a pénzem, sem a szobám, sem a hűtőm nem volt az övé.

Vajon helyes-e az utcára tenni egy nehéz sorsú kamasszal küszködő férjet, megfosztva őket a megszokott életüktől a saját nyugalmunk érdekében?