— Elég! Kifogytam a türelmemből! – kiáltotta Maxim, amint Annyával beléptek a lakásba. – Valaha megtanulsz végre hallgatni?
— Mit mondtam én olyan szörnyűséget? – háborodott fel Anya.
— És még kérdezel is? – mondta Maxim rosszmájú mosollyal. – Drágám, már minden határt átléptél! Meg foglak nevelni.
— Maxim, mi a baj pontosan? – lépett hátra Anya, és kérdezte.
— Az a baj, hogy a viselkedésedet még kielégítőnek sem lehet nevezni! Magadban megvan a pimaszság, de önhittségből is bőven!
— Nem mindenki lehet olyan magas és karcsú, mint te! – válaszolta Anya férje élességére. – Egy lánynak kicsinek és finomnak kell lennie!
— És még csendesnek, engedelmesnek és szófogadónak is! Ebből neked határozottan hiány van! – Maxim kigombolta az övét és kihúzta a nadrágjából. – Meg foglak nevelni, ahogy az őseink parancsolták!
— Megbolondultál? – hátrálva mondta Anya. – Meg akarsz ütni?
— Megnevelni! – vicsorgott Maxim. – És megbüntetni a nagy szádért! Ma majdnem infarktust okoztál anyámnak!
— Hagyja abba a hülyeségeit! – válaszolta Anya. – Miért kellene levennem a cipőimet, amiket ráadásul egy zacskóban hoztam, hogy ne a büdös papucsát vegyem fel? Tudod, nekem a magasságom miatt nem lehet alacsony sarkon parádézni!
— Normális papucs! – lépett elő Maxim. – A vendégeknek!
— És mióta kell a vendégeknek elmosogatniuk, aztán még a tűzhelyet is? – kissé oldalra döntötte a fejét Anya. – Ráadásul nem bírom, ha parancsolgatnak nekem!
— Pont ezért kapsz most! Feleségem vagy, de úgy viselkedsz, mint egy kicsinyes hercegnő! Most jól megbüntetlek, hogy tiszteld a férjedet! És a szüleit is!
— Hagyják, hogy normálisan viselkedjenek! – Anya ügyesen besurrant a szobába. – Mert ők gorombák, és én hallgatnom kéne? Te is meg kellett volna védened a feleségedet!
— Nézd csak, milyen kicsi és törékeny vagyok! És mégis bántanak! – fújta ki Anya az ajkát, de továbbra is éberen figyelte a férjét.
— Ha a magasságodhoz és a helyzetedhez illően viselkednél, senki sem lenne veled goromba! De neked mindig saját véleményed van! Na, majd most kiüldögöm belőled!
— Kérlek, ne! – húzta fel az orrát Anya. – Fájni fog!
— Dehogynem fog! – mondta elégedetten Maxim. – Úgy fogom csinálni, hogy örökre megértsd a helyed! Kívülről kicsi vagy, de úgy állítod be magad, mintha királynő lennél!
— Ne! – sikoltott, hátrálva a fal felé, és összegömbölyödve. – Kérlek, ne!
Maxim közel lépett és felemelte az övét:
— Kell! Az ilyen pimasz ribancokból ki kell verni! Egyébként nem értitek!
Maxim első találkozása a leendő felesége szüleivel mély nyomot hagyott az emlékezetében.
Fedor Alekszejevics, aki ragaszkodott hozzá, hogy „Papa Fedjának” szólítsák, hosszasan szorongatta Maxim kezét, majd erősen átölelte:
— Fiam! Én bármit megteszek neked, amit csak akarsz! Egész életemben a fiamról álmodtam, de Masha csak lányt szült, és ezen megállt!
Én meg mindig arról álmodtam, hogy a fiammal horgásszak, focimeccsre menjünk, vadászni! Ez fiú! Nem ezek a női fodrok és csecsebecsék! Veled, vej, most igazán kibontakozunk!
— Örülök, Papa Fedja – mondta zavarodottan Maxim. – A horgászatban nem vagyok szakértő.
— Nyugodj meg! Mi mind nem vagyunk szakértők! – nevetett Papa Fedja. – A lényeg, hogy lesz egy fiam! A horgászatot majd megtanítalak! Bármit, amit szeretnél, megtanítalak!
— Ha lesz rá idő…
— Te nem is érted, milyen boldogság vagy számomra! – könnytől csillogott a férfi szeme. – Velük meg beszélni sem lehet! – bökött a lány és a feleség felé. – De veled beszélgethetünk autókról, az űrről, sőt még a nőuralom ellen is összekapunk!
Maria Mihajlovna félrehúzta férjét a leendő vej elől, és az asztalhoz invitálta:
— Ez kényes téma! – mondta bocsánatkérő hangon. – Öt nővére van, ráadásul női kollektívában dolgozik. Majdnem a szülőszobán hagyott, amikor kinyögtem, hogy nem fiút szültem. Most végre lesz valaki, akinek kiöntheti a lelkét!
— Ami tőlem telik, – válaszolta szerényen Maxim, leülve a székre.
— Azt hiszem, menni fog, Maxim – mosolygott Maria Mihajlovna. – Bárcsak tudnád, mennyire vágyott egy fiura! Még Annyából is próbált tomboyt nevelni, szerencsére időben közbeléptem!
— A lány legyen gyengéd, kedves, kifinomult! – nézett a férjére. – Nem az, amit te próbáltál belőle csinálni!
Papa Fedja elégedetlenül pillantott a feleségére, majd a lányára, de kedves mosollyal nézett Maximra.
— Na látod! – jegyezte meg Maria Mihajlovna. – Még mindig mérges ránk. Néha izgatottan rohan, hogy meséljen valamit, aztán rájön, hogy ez nem női téma.
Integet egyet, összeszorítja a kezét, és távozik. Előfordul, hogy egy nap alatt szót sem váltunk. De azóta, hogy te beléptél az életünkbe, Maxim – Maria Mihajlovna megsimogatta a lány udvarlója kezét –, felvillanyozódott!
De ha nagyon idegesíteni fog titeket, szóljatok! Ne szégyelljetek! Gyorsan helyreteszem!
— Nem, dehogy! Ne aggódjon! Biztos vagyok benne, hogy jó barátok leszünk!
— Hát az nagyszerű!
Papa Fedja szavai nem váltak el a tettektől. Rögtön magához láncolta Maximot, mintha majdnem személyes használatra szerződtette volna, és azonnal panaszkodni kezdett:
— El sem tudod képzelni, mennyire örülök, hogy van még egy férfi a családban! Együtt biztosan leküzdjük őket! Egyébként élni sem lehet velük!
Ha véletlenül megszólalsz, hát, előfordul. Máris kezdődik a panaszáradat: a katonáknak a laktanyában a helyük, de nekik rendes házuk van! Nem lehet mezítláb a házban közlekedni!
Masha rögtön kezd: „Ez nem strand és nem szauna! Tisztességet kell tartani!” Anya ugyanígy: „Pfúj, papánya!” – Papa Fedja a tenyere élével végigtapogatta a torkát: – Nekem meg már ott vannak ezek a „pfúj”-ok, ahol vannak!
— Finom lelkek, mit lehet tenni? – bólintott Maxim.
— Ugyan, még hogyne! Ennél finomabbak nincsenek! – Papa Fedja bólintott. – Egészen áttetszőek, ha diétáznak, kész! A hűtőben semmi nincs! Káposzta, répa, brokkoli, spenót! Igazat mondok, még a szomszédhoz is be kéne kérni egy kis levest!
— Én a lelki szerveződésre gondolok – mosolygott Maxim.
— Hagyjuk azt a szerveződést! Elvittek színházba. Színpadon meg totális baromság folyik. Valaki szerelmes valakibe, valaki nem, és mindenki szenved felváltva!
A büfé második feléből nem is tértem vissza! Ők ketten teljesen kiforgatták az agyam! Többé nem mentem velük. Inkább sofőrködtem, vittem-hozom őket!
De hát minden kiállításra, színházba, filharmóniába járnak! Ahogy az ember belehal a kultúrájukba és a finomságukba!
— Hát egy nőnek ilyennek kell lennie – mondta Maxim.
— Tegyük fel, Mariát én is így választottam – sóhajtott mélyen Papa Fedja –, hogy ne nyúlkáljon oda, ahova nem hívják. De azt hittem, fiút fog nekem szülni, akkor minden csodás lett volna!
— De ő, érted… – intett a kezével. – Másoknak gyerekeik vannak, ahogy kell, nekem meg az Úr lányt küldött! Az egyetlen öröm tőle, hogy téged a házba hozott!
— Papa Fedja, mi külön fogunk élni, amikor összeházasodunk – emlékeztette Maxim.
— Ez az! – támogatta a leendő após. – Zárd be ezt a finom lelket lakat alá, főzzön csak a leveseit! Én meg az enyémet zárom! És úgy élvezhetjük az életet férfiasan, csak mi ketten!
Papa Fedja őszinte vallomásaiból Maxim azt értette meg, hogy a lányát nem szereti túlzottan. Az nevelést főként Maria Mihajlovna végezte. És egyébként is hasonlítottak egymásra, szinte mint testvérek. Mindketten alacsonyak, vékonyak, légiesek, de határozott jellemmel.
Érezhető volt a jó neveltetés is, ezért mindkettőjüknek mindig saját véleménye volt mindenről. És sajnos nem próbálták azt elrejteni.
— Anyuta – szólt kedvesen Maxim –, ne vitatkozzunk! A művészetről nincs egyetlen igaz vélemény.
— Nem, vitatkozzunk! – ragaszkodott ő. – Az igazságnak győzedelmeskednie kell!
— Tegyük fel, hogy győzedelmeskedik – mondta Maxim –, de mi összeveszünk! És ugyan mi a különbség Monet, Manet vagy Kandinsky között?
— Akkor mondd csak, hogy engedsz! – csinált pajkos grimaszt, és nevetett.
És voltak komolyabb összetűzések is.
— Nehéz lett volna hallgatni? Be kellett volna tolni azokat a dobozokat a balkonra, aztán csendben kidobni, és kész! – panaszkodott Maxim.
— Ha úgyis ki akartad dobni, miért kellett a házba vinned? – értetlenkedett Anya.
— Uramisten, tényleg olyan nehéz lett volna nem idegesíteni az anyámat? Nyilván a gyerekekről még korai lenne gondolkodni, fél év a házasság után, de anyámnak teljesen más elképzelései vannak!
— Akkor tartsa őket magánál! – jelentette ki Anya sértődötten.
— Basszus, nem az univerzum sorsa a tét, csupán négy doboz a gyerekkori dolgaimból!
— Köszönöm, nem kell! – fújt Anya. – A saját gyermekemnek én magam fogok venni ruhát! Újat! Nem ezt a régiséget, ami a te anyádnál húsz éve porosodott a szekrényben!
— És ezt miért mondtad neki? – rázta a fejét Maxim. – Anyád még a szemcseppet is megitta utána!
— És miért nekem róod ezt fel? – háborodott fel Anya. – Ha te magad is érted, hogy nekünk ez nem kell, akkor egyszerűen nemet mondhattál volna! De te csak „óó” meg „áá” voltál, hogy anyuci mindent megőrzött!
— Mondhattad volna férfiasan, hogy nincs szükséged múltbéli maradványokra. Ha anyának annyira fontosak az emlékek, hadd maradjon nála ez a rongy!
— Elég! – mondta Maxim szigorúan. – Most el fogok menni, és bocsánatot kérek az anyádtól a te nevedben…
— Csak arra figyelj, ha a szeméttel próbál majd megajándékozni, dobd ki valahol a kukába! Ne vidd be a házba!
— Na látod! – nézett feddően a feleségére Maxim. – Én elmegyek bocsánatot kérni, és remélem, te is találsz erőt magadban, hogy többé ne provokáld veszekedésre! Ha még te is bocsánatot kérnél, elképzelhetetlenül boldog lennék!
— Csak a te boldogságodért! – mondta Anya. – És nem ma! El kell nyugtatnom magam!
Anya sosem találta meg a közös hangot a sógoraival. Természetesen beszélgettek, de időnként Maximnak el kellett mennie a szüleihez, és bocsánatot kérnie a nehezen kezelhető felesége miatt.
Aztán a feleségét kellett rábeszélni, hogy mondjon el egy „bocsánatkérést”, úgy mondva, csak a látszat kedvéért.
Így éltek pár évig. Aztán, amikor Maxim ismét elment bocsánatot kérni, Raisa Iljinicsna és Petr Andrejevics teljesen más irányba terelték a beszélgetést.
— Meddig fogsz még a feleséged miatt szégyenkezni a szüleid előtt? – kérdezte Maxim apja. – Ez botrány, amikor egy felnőtt férfi így megalázza magát! Ráadásul nem a saját hibáiért, hanem…
— Ezzel a nehezen kezelhető felbuzdulóval! – fejezte be az anyja a mondatot.
— Fiam, értem, hogy családotok, szerelmetek és jövőtök van, de a feleséged viselkedése sok kívánnivalót hagy maga után!
És ha mi, a szüleid, valahogy meg tudjuk érteni, hát bocsánat, de ő téged szégyeníthet idegenek előtt is! Ők nem látják a te helyzeted! De az, hogy te emiatt megalázod magad…
— Pimasz ribanc! – tette hozzá Raisa Iljinicsna.
— … félreértelmezhetik! És akkor nem fognak tisztelni téged!
— Mama, papa, és mit javasoltok nekem? – zavart volt Maxim.
— Beszélj vele, hogy a karakterét a konyhában mutogassa, de a társaságban illendően kell viselkednie, ahogy egy nőnek illik! – mondta Raisa Iljinicsna. – Ha férjhez ment, a férjét kell támogatnia, nem pedig keresztbe tenni neki a tévében!
— Mit tehetnék? Ilyen a természete! Önálló!
— Minden önfejűségre mindig van ostor! – jegyezte meg Petr Andrejevics. – Mondtad, hogy az apád nem foglalkozott vele? Akkor neked kell nevelned a feleséged!
Anyád nem szólt volna, pedig ő is szerette volna a maga útját járni. Apád azonnal helyre tett!
— Tudod, fiam, én hálás vagyok apámnak ezért a leckéért – mondta Raisa Iljinicsna. – Legalább tudom, ki a ház ura, és ki az én támaszom! Erőt láttam benne, és úgy éltem, mintha kőfal mögött lettem volna!
— Fiam, neked kell vele élni! Rögtön nem tudod nevelni – summázta Petr Andrejevics –, különben ráül a nyakadra, és csak lógatja a lábát! És te úgy fogsz pörgetni körbe-körbe, mint egy szamár a parkban! Kell ez neked?
Maxim elfogadta a szülők stratégiáját, de nem sietett bevetni. Úgy döntött, még egyszer beszél a feleségével, az utolsó baklövése után. Ha nem érti, hát akkor az Isten rendelte így.
A következő botrány azonban nem váratott magára…
— Most megnevellek! – ismételte Maxim, készülve a „végrehajtásra”, de valami félresiklott.
A törékeny nő, keskeny derékkal, 158 centis magasságával belecsapott a napfonatba a kezével. Amikor Maxim előrehajolt, a térdével arcba rúgott.
Maxim éppoly hirtelen egyenesedett fel, ahogy előrehajolt. Aztán sorozatos ütés következett, kézzel és lábbal egyaránt. Egy 100 kilós testet ledönteni nem volt egyszerű. De egy láb alá vágás és állba ütés végül földre kényszerítette Maximat.
— Anyád jól nevelt téged – hörögte Maxim, próbálva összegömbölyödni a földön, várva az újabb ütéseket.
— Anyuci csak akkor kezdett a nevelésemmel foglalkozni, amikor betöltöttem a tizenhatot – mondta nyugodtan Anya, eltávolodva a férje testétől –, előtte apuci próbált fiúként nevelni. Négyéves koromtól dzsúdózni jártunk!
— Pfúj, Papa Fedja – nyöszörgött Maxim –, miért nem mondtad el a legfontosabbat!
— Nos, nevelő? – mosolygott Anya. – Még megnevelsz, vagy elég volt belőled?
Az incidens után egy hétig Maxim ágyban hevert. Anya, mint rendes feleség, ápolta a férjét, majd összepakolt és elment a szüleihez. A válást akkor nyújtotta be, amikor Maxim még a földön feküdt.
— Lányom, nem ütötted túl erősen? – kérdezte Papa Fedja mosolyogva.
— Meg fog élni – felelte Anya.
— Az én kislányom! – elégedett férfi tűnt el a konyhába.
Maria Mihajlovna mélyen sóhajtott:
— Későn kezdtem el foglalkozni veled – mondta –, apád fiút akart, hát nevelt az én fejemre!
— De ki tud állni magáért! – hallatszott az apai hang.
— Anyuci, én mindennel elégedett vagyok! – mondta Anya. – És találok majd normális férjet – ígérte –, vagy ha kell, én nevelgetem!
