Galina a konyhaasztalnál állt, és lassan kevergette a cukrot a csészéjében. Két fordulat a kiskanállal az óramutató járásával megegyező irányba, kettő ellentétesen. Az utóbbi négy hónapban minden este így tett – pontosan azóta, hogy észrevette: Artyom idegen illattal az ingén tér haza.
Artyom belépett a konyhába, menet közben gombolva a kabátját.
– Beugrom anyámhoz, megkért, hogy segítsek neki egy polccal. Későn jövök, ne várj meg.
Galina letette a csészét, és ránézett.
– Menj már, a szeretőd vár rád az autóban – mondta teljesen komolyan.
Artyom megtorpant a lépés közben. Keze a levegőben maradt, nem érte el a kampón lévő kulcsokat.
– Mit mondtál?
– Nagyon jól hallottad. Krisztina. Fehér autó. A rendszáma hetvenkettőre végződik. Mindig két házzal odébb parkol a miénktől, azt hiszi, ez egy nagyon ravasz húzás.
Artyom lassan megfordult. Az arca mozdulatlanná vált, mint egy maszk.
– Galina, te mégis miről beszélsz?
– Arról, hogy negyedik hónapja hozzá jársz, nem az anyádhoz. Arról, hogy az a hülye szokásod lett, hogy este héttől tízig kikapcsolod a telefonod. Arról, hogy férjnél van. Arról, hogy miután főnök lettél, úgy döntöttél, a teljes készlethez már csak egy nő hiányzik neked az oldaladon.
Artyom leült egy székre. Nem azért, mert megroggyant a lába, hanem mert megértette: ez a beszélgetés hosszú lesz.
– Te neked elment az eszed. Összeolvastál valami hülyeséget az interneten, és most jelenetet rendezel.
– Nem rendezek jelenetet, Artyom. Négy hónapig hallgattam, mert bíztam benne, hogy észhez térsz. Hogy ez csak valami krízis, ostobaság, elmezavar. Időt adtam neked.
A férfi egymáshoz dörzsölte a tenyerét – ez egy olyan mozdulat volt, amit Galina jól ismert. Mindig ezt csinálta, amikor hazudott.
– Figyelj, csak belemagyarázod magad. Valóban anyámhoz megyek. Hívd fel, kérdezd meg tőle.
– Felhívtam. Kétszer is. Valentyina Boriszovna mindkét alkalommal azt mondta, hogy épp most mentél el. Te pedig három órával később értél haza. Falaz neked, Artyom. És ez a leggyomorforgatóbb.
Artyom felállt, a mosogatóhoz ment, töltött egy pohár vizet, majd egyhúzásra megitta.
– Ezt mind csak kitaláltad. Nincsenek bizonyítékaid.
– Van szemem. És van egy telefonom, amivel két héttel ezelőtt lefényképeztem a találkozótokat a Kaskad bevásárlóközpontnál. Meg akarod nézni?
Artyom hallgatott. Galina várt tíz másodpercet, majd bólintott.
– Ez a hallgatás többet ér minden szónál. Menj, Artyom. Biztosan ideges már.
Másnap Galina egy kávézóban ült a barátnőjével, Marinával szemben. Közöttük egy érintetlen desszert és két csésze cappuccino állt.
– És te ezt így a szemébe mondtad? Az autót, a rendszámot?
– Igen. És tudod, mi készített ki teljesen? Meg sem próbálta normálisan megmagyarázni. Egyszerűen elment. Csendben becsukta az ajtót, és elhajtott.
Marina megrázta a fejét.
– Galja, te ezt négy hónapig tartottad magadban. Miért nem szóltál korábban?
– Mert egy liba vagyok, Marina. Mert hittem, hogy magától abbahagyja. Hogy lesz annyi esze, hogy felfogja, mit veszít. Úgy adtam neki esélyt, mint egy utolsó idióta.
Marina kortyolt egyet a cappucinóból, majd félretette a csészét.
– És az anyja biztosan tudja?
– Valentyina Boriszovna nemcsak hogy tudja, de még bátorítja is. Amikor legutóbb náluk voltam, olyat mondott, amitől mindenségem elszorult. Szó szerint ez volt: „Egy pozícióban lévő férfinak kijár bizonyos szabadság, Galocska. Ne légy ilyen vaskalapos.”
– Ezt komolyan mondta?
– Teljesen. Ült a fotelben, fentről lefelé nézett rám, és az életre tanított. Tudod, olyan hangnemben, mintha egy kis falusi kislány lennék, akit csak szánalomból fogadtak be.
Marina közelebb hajolt.
– Figyelj, elmesélek neked valamit, csak ne haragudj rám, amiért nem szóltam korábban. Láttam őket együtt. Egy hónappal ezelőtt, a Régi Kikötő étterem mellett. Együtt jöttek ki, és a férfi fogta a kezét. Lefényképeztem, de nem tudtam, hogyan mondjam el neked.
Galina lehunyta a szemét. Majd lassan kinyitott.
– Mutasd.
Marina odanyújtotta a telefont. Galina néhány másodpercig nézte a képet: Artyom az új kabátjában, mellette egy magas, sötét hajú nő, az ujjaik összefonódva.
– Ő Krisztina Ledovszkaja. Dmitrij Ledovszkij felesége. A szomszédos kerületben laknak.
– Honnan tudod?
– Nem ültem tétlenül az elmúlt négy hónapban, Marina. Mindent kiderítettem. Nevet, vezetéknevet, címet, családi állapotot. Férje van és egy fia. És ő láthatóan azt hiszi, hogy ezt következmények nélkül megteheti.
Marina hátradőlt a széken.
– És mit tervezel tenni?
– Már teszem is. Tegnapelőtt felhívtam Dmitrij Ledovszkijt.
– Te mit csináltál?!
– Mi mást kellett volna tennem? Várni, amíg Artyom kijátssza magát? Amíg az anyja türelemre tanít? Amíg ez a Krisztina két házzal odébb bujkál a lépcsőházamtól, és azt hiszi, hogy láthatatlan?
Marina tágra nyílt szemekkel nézte a barátnőjét.
– És mit mondott? Dmitrij?
– Először hallgatott. Sokáig. Aztán azt mondta: „Gyanítottam. Köszönöm, hogy elmondta az igazat.” És találkozót kért. Tegnap reggel találkoztunk. Nyugodt ember, udvarias. És a férjemmel ellentétben képes szembenézni az igazsággal.
– Galja, te felfogod, hogy mit szabadítottál el?
– Nem szabadítottam el semmit. Megoldom a problémát. Egyedül. Mert nincs más, aki megtenné.
Még aznap este Valentyina Boriszovna állított be Galina és Artyom lakásába. Hívás nélkül, figyelmeztetés nélkül – egyszerűen becsengetett, és belépett, amikor Galina ajtót nyitott.
– Artyom hívott. Azt mondja, tegnap botrányt csaptál neki.
– Jó estét, Valentyina Boriszovna. Jöjjön beljebb, ha már eljött.
Az anyós leült a nappaliban lévő fotelbe, és kisimította kasmírkabátja alját.
– Galina, én idősebb vagyok nálad. Én már megéltem egyet s mást. Hallgass rám: ne üsd bele az orrod olyanba, amihez semmi közöd.
Galina leült vele szembe.
– Milyen „olyanba”?
– A férfiak dolgába. Artyomnak most nehéz időszaka van, új beosztás, felelősség. Szüksége van a gőz kieresztésére. Ez normális.
Galina érezte, hogy a gyomrából valami forróság emelkedik fel a torkáig. De a hangja higgadt maradt.
– Ön most azt magyarázza nek递, hogy a férjemnek joga van a szeretőhöz, és ezt el kell fogadnom?
– Azt mondom, hogy egy okos feleség tudja, mikor kell szemet hunyni. Meg akarod menteni a családot? Akkor ne rendezz cirkuszt.
– És ha én nem akarok megmenteni egy olyan családot, ahol bútordarabnak tekintenek?
Az anyós elmosolyodott – röviden, lekezelően.
– Hova mennél te nélküle, Galina? A lakás az övé. Az autó az övé. Az ő pénzén élsz. Gondolkozz már fejel.
Galina felállt. Lassan, mint aki meghozta a végső döntést.
– Valentyina Boriszovna, most mondok önnek valamit, és ön ezt végighallgatja. Ezt a lakást a volt férje, Szergej Pavlovics pénzéből vették. Ő adta nekünk nászajándékba, és az én nevemre íratta. Ez az én otthonom. Ön pedig most az én fotelemben ül, és arra oktat, hogyan éljek együtt egy árulóval.
Valentyina elfehéredett.
– Ez nem igaz. Artyom vette ezt a lakást.
– Artyom mondta ezt önnek? Persze, hogy ezt mondta. Mert így kényelmesebb azt színlelnie, hogy mindent magának köszönthet. De a dokumentumok itt vannak, a fiókban. Ha akarja, megnézheti.
Az anyós felemelkedett a fotelből.
– Mire utolgatsz te?
– Nem utolgatók. Egyenesen beszélek: ön azért jött az én házamba, hogy a fiát védje, aki megcsal engem. Eközben pedig nagyon is jól tudja, milyen szeretőnek lenni. Mert ön is évekig a főnöke szeretője volt. Sok éven át. Egészen a haláláig.
A csend úgy nehezedett közéjük, mint egy kőtömb. Valentyina mozdulatlanul állt, csak a jobb kezének ujjai rándultak meg enyhén.
– Ki mesélt neked ilyen zagyvaságot?
– Szergej Pavlovics. A volt férje. Ő tudta. Mindig is tudta. És hallgatott – Artyom miatt. De nekem elmondta, amikor tegnapelőtt felhívtam, és a segítségét kértem.
Az anyós lassan elvette a táskáját a székről.
– Te még meg… Hibát követsz el.
– Nem. A hibát akkor követtem el, amikor négy hónapig hallgattam. Most helyrehozom. És megmondom önnek, Valentyina Boriszovna: menjen ki a házamból. Azonnal. És adja át a fiának, hogy holnap délelőtt tizenegykor itt fogom várni. A cuccaiért. Az ő cuccaiért.
Artyom másnap nem tizenegykor, hanem kilenckor érkezett. Dühös, eltorzult arccal rontott be a lakásba, és már a küszöbről ordítani kezdett.
– Megőrültél?! Felhívtad Krisztina férjét! Anyámnak beolvastál! Felhívtad az apámat! Te mit akarsz – tönkretenni az életemet?!
Galina az asztal mellett állt, amin egy paksaméta dokumentum feküdt. Mellette ült Szergej Pavlovics – Artyom apja, egy hatvanas éveiben járó, ősz halántékú, erős testalkatú férfi, súlyos tekintettel. Kissé távolabb, az ablaknál állt a barátja, Viktor – fél órával ezelőtt együtt érkeztek.
– Ülj le – mondta Szergej Pavlovics. A hangja tompa volt és higgadt.
– Apa, te meg mit keresel itt?! Ez a mi dolgunk Galinával!
– Ülj le, megmondtam.
Artyom nem ült le. Egészen közel lépett a feleségéhez, és az arcába hajolt.
– Egyáltalán felfogod, mit műveltél? Dmitrij felhívta Krisztinát, és üvöltözött vele! Gyereke van, családja! Te meg beleavatkoztál!
Galina a szemébe nézett. Egy lépést sem hátrált.
– És nekem talán nincs családom? Tőlem mindent el lehet venni, nekem meg mosolyognom kellene?
– Ez nem ugyanaz!
– De, pontosan ugyanaz, Artyom. Csak te megszoktad, hogy hallgatok. Hogy tűrök. Hogy letörlöm a könnyeim, és megyek neked vacsorát főzni. Nos, ennek vége.
Artyom hirtelen megragadta a csuklóját. Olyan szorosan, hogy a bőrén fehér csíkok maradtak.
– Mindent visszacsinálsz. Felhívod Dmitrijt, és megmondod, hogy hazudtál.
Szergej Pavlovics felállt a székről. Viktor lépett egyet az ablaktól.
De Galina megelőzte őket.
Megerőltetéssel kirántotta a kezét, és teljes erőből lekevert Artyomnak egy pofont. A hang úgy csattant a lakásban, mint egy durranás. Artyom megtántorodott, az arcához kapott, és a szemében felvillant valami, amit Galina még sosem látott azelőtt: a döbbenet. Tiszta, kendőzetlen, gyerekes döbbenet.
– Te… te megütöttél?
– Igen. És megütlek még egyszer, ha az életben mégegyszer kezet emelsz rám. Megragadtad a csuklómat, Artyom. Az apád jelenlétében. Hallod te egyáltalán magadat?
Szergej Pavlovics a fiához lépett. Megállt előtte. Fentről lefelé nézett rá – bár egyforma magasak voltak, úgy tűnt, mintha az apa egy fejjel magasabb lenne.
– Negyven évig hallgattam. Negyven évig tettem úgy, mintha minden rendben lenne. Amikor anyád évekig a főnökéhez járt – én hallgattam. Érted. Hogy normális otthonod legyen. És tudod, mit értem el vele? Pontosan annak az embernek a másolata lettél, akit a világon a legjobban gyűlöltem.
– Apa, miről beszélsz?
– Anyádról, Artyom. Arról, hogy tizenkét évig Pogorelov szeretője volt. Kicsi voltál még, nem értetted. Én pedig tűrtem. Mert féltem, hogy apa nélkül nősz fel. És tessék, itt az eredmény: itt állsz, és a feleségeddel ordítasz, amiért vette a bátorságot, hogy megvédje a családját.
Artyom ott állt, leeresztett karokkal. Az arca lángolt a vörösségtől – nem a pofontól, hanem az apja szavaitól.
– Te tudtad?
– Mindenki tudta, Artyom. Az egész udvar tudta, minden ismerős tudta. Csak te nem tudtad. És amikor Pogorelov meghalt, anyád három napig sírt. Persze nem előtted. Előttem. Én pedig vigasztaltam őt, el tudod hinni? Vigasztaltam a nőt, aki elárult engem. Mert gyenge voltam. De Galina nem gyenge. És nem fogom hagyni, hogy azt tedd vele, amit anyád tett velem.
Viktor, aki a fal mellett állt, most szólalt meg először.
– Artyom, én az apád barátja vagyok. Több mint harminc éve ismerem a családotokat. Csak egyet mondok: most a szakadék szélén állsz. És az egyetlen dolog, ami megmenthet, az az őszinteség. Galinával, az apáddal és saját magaddal szemben.
Artyom hallgatott. Nézte az asztalon lévő papírokat, az apját, Viktort, Galinát – és nem talált szavakat. Életében először egyetlen kifogást sem tudott kitalálni.
– Ezek a dokumentumok – Galina a paksamétára tette a tenyerét – igazolják, hogy a lakás az én nevemen van. Szergej Pavlovics odaadta a közjegyző által hitelesített ajándékozási szerződés másolatát. Az autó, amivel jársz, szintén az enyém, ha elfelejtetted volna. Összeszedheted a holmidat. A ruháidat. A személyes dolgaidat. És elmehetsz. Bárhová.
– Kirúgsz engem?
– Megszabadítom magam egy olyan embertől, aki nem tisztel engem. Érezd a különbséget.
Eltelt egy hét. Galina a konyhában állt, és újra a cukrot kevergette – két fordulat az óramutató járásával megegyező irányba, kettő ellentétesen. Csak most a mozdulatai könnyedek voltak, szinte lebegők.
Megszólalt a telefon. Marina volt az.
– Galja, ülsz?
– Állok. Mondjad.
– Krisztina Ledovszkaja tegnap kitett egy posztot a közösségi médiában. Nyilvános bűnbánat. Beismerte, hogy viszonya volt egy nős férfival. Neveket nem említett, de a környékükön mindenki tudja, kiről van szó. A férje, Dmitrij beadta a válókeresetet.
– Tudom. Dmitrij tegnap felhívott. Elvitte a fiát, és a szüleihez költözött.
– És Artyom?
– Artyom az anyjánál lakik. Valentyina Boriszovna láthatóan új pártfogoltat talált magának.
Marina hallgatott egy kicsit.
– Hogy vagy?
– Jól vagyok, Marina. Fél év után először alszom nyugodtan. Nem fülelem a telefont. Nem szagolgatom az ingeit. Nem gyártok magamnak kifogásokat. Egyszerűen csak élek.
– És Szergej Pavlovics?
– Tegnap beugrott. Hozott nekem egy könyvespolcot, amit aztán maga rakott össze. Képzeld el – hatvankét éves, de aranykeze van. Beállította, rögzítette, kiegyenlítette a polcokat. Azután leültünk teázni, és azt mondta: „Galja, te megvetted azt, amihez nekem nem volt elég tartásom. Köszönöm.”
– Ő egy jó ember.
– A legjobb ember, akit ismerek. És végtelenül sajnálom, hogy a saját fia ezt nem örökölte tőle.
Megszólalt a csengő. Galina elindult ajtót nyitni, anélkül, hogy letette volna a telefont.
A küszöbön Dmitrij Ledovszkij állt. Magas, nyugodt férfi, egy iratgyűjtővel a kezében.
– Galina, elnézést, hogy figyelmeztetés nélkül jövök. Elhoztam a másolatokat azokról a dokumentumokról, amiket kért.
– Jöjjön be, Dmitrij.
A férfi belépett, gondosan levette a cipőjét, és bement a konyhába. Letette az iratgyűjtőt az asztalra.
– Itt van minden. Artyom és Krisztina munkahelyi üzenetváltásai. A nő mindent elmentett – valószínűleg biztosítékként. Akkor találtam rá, amikor a cuccaimat pakoltam össze. Van benne valami érdekes.
– Mégis mi?
– Artyom azt írta neki, hogy egy fiktív szerződéssel tervezi a saját nevére íratni a lakásodat. Hogy van egy ismerőse, aki segít ebben. Ez három héttel ezelőtt íródott.
Galina elvette az iratgyűjtőt, kinyitotta, és elolvasta az első oldalt. Aztán a másodikat. Majd a harmadikat.
– Marina, vonalban vagy még? – kérdezte a telefonba.
– Igen, hallgatom!
– El akarta lopni tőlem a lakást. A férjem. Az az ember, akivel hét évig éltem együtt. Ezt tervezgette a szeretőjével üzenetben, miközben én az ingeit mostam és a reggelijét készítettem.
– Te… ezt komolyan mondod?
– Teljesen. Itt vannak a bizonyítékok a kezemben.
Dmitrij leült vele szembe.
– Galina, szeretnék még valami mást is elmondani. Tegnap felhívott Valentyina Boriszovna. El tudja hinni? Megkért, hogy vonjam vissza a válókeresetet, mondván, hogy ez csak egy „félreértés”, hogy Krisztina egy „csodálatos feleség és anya”, és hogy mindent „el kell felejteni, és élni tovább”.
– Felhívta önt?
– Igen. És amikor visszautasítottam, ordítani kezdett. Azt mondta, hogy két család életét teszem tönkre. Hogy „a gyerekre kellene gondolnom”. Hogy a férfiak „ezt mindig is így csinálták, és ezután is így fogják csinálni”.
Galina letette az iratgyűjtőt az asztalra.
– Ez a nő tizenkét évig csalta a férjét, és most másokat oktat családi értékekre. Tudja, Dmitrij, ebben van valami annyira abszurd, hogy még haragudni sem lehet rá.
– De lehet. Nagyon is lehet.
Egymásra néztek, és egyszerre elmosolyodtak – szomorúan, de megértéssel.
– Átadom ezeket az iratokat az ügyvédemnek – mondta Galina. – Ha Artyom csalással akarta a lakást a nevére íratni, az mindent megváltoztat. Most már nemcsak válnia kell – hanem azt is meg kell magyaráznia, honnan jött ez az ötlet.
Megszólalt a vezetékes telefon. Galina felvette a kagylót.
– Galina, Viktor vagyok. Szergej Pavlovics barátja. Figyelj, van egy dolog. Artyom az imént ment át az apjához. Ordított, toporzékolt, követelte, hogy Szergej „hozzon téged észre”. Szergej pedig kidobta. Életében először. Kitessékelte az ajtón, és azt mondta: „Nem vagy többé a fiam, amíg ember nem lesz belőled.” Artyom beült az autóba és elviharzott. Hogy hova, nem tudom.
– Viktor, köszönöm, hogy telefonált.
– Galja, tarts ki. Szergej tűzbe megy érted. És én is.
Letette a kagylót, és Dmitrij felé fordult.
– Az apja kitagadta. Az anyja falaz neki, de az apja – végleg elvágta a szálakat.
Dmitrij lassan bólintott.
– Tudja, mi a legfurcsább? Krisztina felhívott egy órával ezelőtt. Sírt, könyörgött, hogy menjek vissza. Amikor pedig nemet mondtam, hirtelen abbahagyta a sírást, és higgadtan megkérdezte: „És a lakás az enyém marad?”
– És mit válaszolt?
– Azt válaszoltam: „A lakás az enyém. A házasság előtt vettem. A papírok az ügyvédnél vannak.” Ő pedig rácsapta a telefont. Érti, Galina? Nem a fiáról kérdezett. Nem rólam. A lakásról.
Galina töltött neki egy teát. Ott ültek a csendes konyhában, két ember, akiket a hozzájuk legközelebb állók árultak el, és forró teát ittak az egyszerű, fehér csészékből.
– Dmitrij, hálás vagyok önnek. Az iratokért, az őszinteségért, és azért, hogy nem ijedt meg.
– Ön hívott fel engem először. Ha nincs ön, még mindig tudatlanságban élnék. Úgyhogy a köszönet az öné.
Galina letette a csészéjét, és az asztalon lévő dokumentumhalomra nézett. A tiszta konyhára. A csendes lakásra, ahol többé nem érződött idegen parfüm illata, és nem szólt hazugság.
– Tudja, Dmitrij, az apósom tegnap mondott nekem egy mondatot. Egyszerű, de tűpontos. Azt mondta: „Galja, nem az a félelmetes, amikor elárulnak. Az a félelmetes, amikor hagyod, hogy kétszer is eláruljanak.”
– Bölcs ember.
– Igen. Kár, hogy a fia nem így gondolja.
Mitta a teáját, a csészét a mosogatóba tette, és újra kinyitotta az iratgyűjtőt. Ott, a kinyomtatott üzenetek között feküdt az az üzenet, amit Artyom küldött Krisztinának hat nappal ezelőtt: „Ne aggódj, anyám mindent elrendez. Galina semmit sem fog tudni tenni. Túl puha ő ahhoz, hogy harcoljon.”
Galina hangosan felolvasta. Azután gondosan becsukta az iratgyűjtőt.
– Túl puha ahhoz, hogy harcoljon – ismételte meg halkan. – Na-na.
Két hét múlva Artyom megkapja a polgári peres idézést. Egy hónap múlva elveszíti a beosztását, mert a fiktív ügyletekről szóló üzenetváltásai eljutnak a vezetőséghez. Két hónap múlva Valentyina Boriszovna arra ébred majd, hogy nincs kire támaszkodnia: a volt férje beszüntette a támogatást, a fia pedig egy egyszobás lakásba költözött a város másik végén, és nem telefonál többé.
Galina pedig ott áll majd a konyhájában, kevergeti a cukrot – két fordulat az óramutató járásával megegyező irányba, kettő ellentétesen – és mosolyogni fog. Mert az, hogy túl puha a harchoz – nem róla szól. Soha nem is róla szólt.
