– Miért van mindenkinek úgy, mint az embereknél? És nálam miért nem? Nincs férjem, a lányomnak sincs. Bárcsak így is maradna. De nem – elutazott a városba, a pályaudvarra, és a nyakamba hoz egy új vejet, aki nemrég még nem éppen közeli helyeken ült.

– Miért van mindenkinek úgy, mint az embereknél? És nálam miért nem? Nincs férjem, a lányomnak sincs. Bárcsak így is maradna. De nem – elutazott a városba, a pályaudvarra, és a nyakamba hoz egy új vejet, aki nemrég még nem éppen közeli helyeken ült.

A szomszéd szobában megcsörrent valami törékeny. Alevtina elejtette a lábast, és odarohant. Az unokája a szoba közepén állt, zavartan bámulva a széttört családi váza darabjait.

– Mit csináltál?! – sikította a nagymama, és lecsapott a fiúra a vizes törölközővel.

– Nagyi, mindjárt feltakarítom! – hebegte, és kapkodva kezdte felszedni a cserepeket.

– Feltakarítod, mi?! – a törölköző ismét suhintott a hátán. – Az ágyra! És meg se mozdulj!

Összeszedte a darabokat, majd visszament a konyhába. A padlón egy csillogó tócsa terült el, benne krumpli úszkált, még nyersen. Összeszedte, megmosta, betolta a sütőbe. Leült az ablak mellé, és a könnyek maguktól folyni kezdtek.

Keserű gondolatok kavarogtak a fejében:

– Miért van mindenkinek úgy, mint az embereknél? És nálam miért nem? Nincs férjem, a lányomnak sincs. Bárcsak így is maradna. De nem – elutazott a városba, a pályaudvarra, és a nyakamba hoz egy új vejet, aki nemrég még nem éppen közeli helyeken ült. Azt mondja, jó ember. – Három évig levelezett vele. Szerelem, pedig még a szemébe sem nézett. Most meg itt fog lakni. Nem elég, hogy őt meg az unokát etetem, most még őt is etetnem kell. Na, én ezt a vejet élve kiverem a világból! Elmenekül magától!

– Nagyi, kimehetek az utcára?

– Menj csak, menj! De vedd fel a kabátot. És a folyóhoz ne menj közel, mindjárt megindul a jég.

– Rendben, nagyi!

Mintha megérkeztek volna. Alevtina kinézett az ablakon. Még innen is látszott, hogy az arcát hegek borítják. Mi jár a lányom fejében? Nem elég, hogy ült, még ijesztő pofája is van.

Kinyílt az ajtó. Beléptek. Okszana elhozta a vőlegényét.

– Épp hozzájuk jöttem, – mosolygott a körzeti megbízott. – Ellenőrzöm a szabadulási papírjait. Meg azt is megnézem, miféle madár a leendő férjed.

– Menjen csak! Épp az asztalnál ülnek. Csak nekem ő nem vej, és soha nem is lesz!

Alevtina elindult megkeresni az unokáját. De mit is keresné? Ott kergetőzik a fiúkkal. Hazamenni viszont nem volt kedve. Álldogált egy kicsit, elcsevegett az öregasszonyokkal. Akárhogy is, menni kellett, mert telt az idő.

A pajta mellett álló rönkökre pillantott. Ugyan ki hasítja fel azokat? Fogta a baltát, és a legkisebbből kezdett szilánkokat leválasztani. Lendített, és hirtelen egy erős kéz elkapta a balta nyelét.

– Alevtina néni, hadd próbáljam meg én.

– Próbáld, – mordult fel, és a vejet a szemöldöke alól méregette.

Az végighúzta az ujját az élen, megrázta a fejét.

– Van fenőkő?

– A műhelyben, a pajtában. Ott vannak még a férjem szerszámai is.

Gric belépett az ólba, és elkerekedett a szeme. Minden volt ott! Bekapcsolta a köszörűt – működött. Megélezte a baltát. Még egy hasítóbaltát is magával vitt. Kiment, és nekilátott: előbb félbehasította a rönköket, majd felaprította hasábokra. Estére az összes fát felhasogatta, és a fáskamrába rakta.

A meny az udvarra lépett, megrázta a fejét. Egy halvány mosoly árnya is átfutott az arcán.

– Alevtina néni, – mondta a vő –, a kerítés mellett még rönkök hevernek.

– Nem, a fűrész nem működik.

– Nekem is pont ilyen van. Talán kettőből összerakunk egyet, – hajolt át a kerítésen a szomszéd, Afanaszij.

Átmentek Afanaszij bácsihoz. Nála a benzinfűrész már alig lélegzett, de a lánc még egész tűrhető volt.

– Vidd az egészet! – rekedten felnevetett az öreg. – Ha megcsinálod, az én rönkjeimet is felvágod.

Erre a szomszéd, a „vállalkozó”, közbeszólt:

– Hallod, hasítsd fel nekem is a fát, és rakd be a fészerbe! – és négy ezrest nyomott a kezébe.

Gric mindent megcsinált, ahogy kérték. Visszatért, a pénzt az asztalra tette.

– Alevtina néni, tessék, vegye el.

Az asszony megrázta a fejét, de a szemében elégedett szikra villant. A faluban ritkán fizetnek pénzzel – többnyire áruval szoktak.

Másnap Gric a motoros ekéhez látott. Itt az ideje felszántani a kertet. Az udvaron ült, az alkatrészeket válogatta, amikor egyszer csak berohant egy fiú, vad tekintettel:

– A jégtáblákon csúszkáltunk, és a maguk Ványáját elvitte a jég! Nem tud leugrani!

Alevtina és Okszana kirohantak, mindenki a folyóhoz szaladt.

A jégtábla a fiúval lassan sodródott a folyó közepe felé. Felfelé a sodrás irányából hatalmas jégtömbök rohantak lefelé – látszott, valahol feljebb beszakadt a torlasz.

Okszana felsikoltott.

De Gric már bele is vetette magát a jeges vízbe. Odáúszott, felkapaszkodott a jégtáblára. Feléjük pedig már egy óriási tömb közeledett – mindjárt szétzúzza őket.

– Figyelj, Iván, – hajolt a fiúhoz. – Férfi vagy, vagy nem? Amikor a nagy jégtábla odaér, átugrunk rá. Máskülönben végünk. Egy másodpercünk lesz mindenre. Add a kezed! Készülj! Ugrunk!

Átdobta a fiút a jégtáblára, maga is utána ugrott, de a szélén beütötte a lábát. A nadrágszár azonnal elsötétedett a sebtől. Ványa rémülten nézte a felszakadt tenyerét.

A sodrás már el is kapta a jégtáblát, és vitte lefelé a folyón.

A partról mindenki rémülten figyelte, ahogy a jég egyre távolodik.

– Ennyi volt! – kiáltotta valaki.

– Talán mégsem – morogta a körzeti megbízott. – A folyó lejjebb kanyarog, Gricska meg nem akárki.

Jurij pedig berohant a „Nivájához”.

Gric átölelte Ványát, próbálta felmelegíteni.

– Figyelj, fiam. Az első próbát kiálltuk. Most jön a második. A jégtábla neki fog csapódni a túlpartnak. Nagyon keményen. Menjünk a szélére.

A part egyre közelebb, közelebb… Csattanás! Átbuktak a jégtáblán, egyenesen a kavicsokra.

– Él! – emelte fel Gric a fiút.

– Fáj a kezem meg a lábam.

– Badarság! – mosolygott. – Esküvőig begyógyul.

– Aha… fáj.

– Bírd ki. A férfiak nem nyafognak.

Néhány perc múlva kiértek az útra. És ekkor a kanyar mögül kivágódott egy „Niva”. Kiugrott belőle a körzeti megbízott.

– Úgy látom, egyben vagytok?

– Élünk, – bólintott Gricska.

– Jaj, hát mind a ketten csúnyán össze vagytok törve! Gyorsan az autóba! Irány a kórház!

Okszana az ágyon sírt. Alevtina az ablak mellől el sem mozdult. Megremegett a telefon a kezében: „Körzeti megbízott”.

– Mi van velük?! – kiáltotta Okszana, a füléhez szorítva a készüléket.

– A te Ványád itt ül mellettem, csupa kötés az egész. Mindjárt odaadom neki.

– Anya… – hallatszott a hang.

– Kicsim, épségben vagy?

– Persze! Hiszen férfi vagyok!

– Minden rendben, Okszana, – mondta a körzeti megbízott.

Alevtina kikapta a telefont.

– Jurij, és Gricska?

– Őt most varrják össze. Tessék, már jön is.

– Na, hogy vagy?

– Semmi baj, Alevtina néni.

– Hallottad? – vette vissza a telefont a körzeti megbízott. – Mind az unokát, mind a vejet hazaviszem ma.

Alevtina nagyot sóhajtott, majd intett a lányának.

– Elég a sírásból. A férfiak éhesen jönnek haza. Reggel óta semmit sem ettek, – majd keresztet vetett, és a konyhába indult megteríteni…

Írjátok meg kommentben, ti mit gondoltok erről a történetről! Ne felejtsetek el lájkolni sem.

💬 Barátaink, ha szívesen olvasnátok még több ilyen történetet, hagyjatok kommentet, és ne feledkezzetek meg a kedvelésekről sem. Ez ad nekünk erőt ahhoz, hogy tovább írjunk!