Az örökség szó szerint úgy zúdult Galya nyakába, mint derült égből a villámcsapás: épp kilépett a lépcsőházból, amikor a lánya kiabált le neki az erkélyről:
– Anya! Jött neked egy levél, elfelejtettem odaadni! Várj, beteszem egy zacskóba, ledobom!
Hogy a zacskót el ne vigye a szél, a lánya egy kanalat is tett bele – Galyának ez eszébe sem jutott volna.
A lakás, amúgy, Galya tulajdona volt, ezért érkeztek oda a levelek is. A szüleitől örökölte: tágas, világos, két nagy szobával és egy kicsivel. Amikor a lánya férjhez ment és megszületett Várja, szűkössé vált számukra a veje apró egyszobás lakása, így Galya beleegyezett, hogy átengedi a fiataloknak a saját lakását.
– Bolond vagy – mondta akkor neki a barátnője, Szvetka.
Galyáék gyerekkoruk óta barátnők voltak, habár két ennél különbözőbb nő aligha létezhetett a világon. Galya egy tanítónő és egy sebész családjában született, mindig is jó kislány volt, és már gyerekként tudta, hogyan fog alakulni az élete: egyetem, lehetőleg pedagógiai vagy orvosi, nyugodt házasság, egy gyerek, hasznos munka – éppen, mint a szüleié. Egyszerű, hétköznapi élet. A külseje is ilyen volt: világosbarna, egyenes haj, szürkéskék szemek, almára emlékeztető testalkat, így ötvenéves korára már teljesen eltűnt a dereka.
Szvetka egészen más volt. Az anyja valódi manöken, az apja befolyásos ember, minden új mostohaapja a művészvilág egy-egy csillaga. Ő maga is anyja méltó párja volt: magas, vékony, sűrű, sötét fürtökkel és íves szemöldökkel. A szeme ritka zöld színű volt – „mint egy boszorkányé”, szokta mondogatni Szvetka –, és ezekkel a szemekkel az őrületbe kergette a férfiakat. Az élete kiszámíthatatlanul alakult: hol Milánóban szórta a pénzt, hol egy eldugott hegyi faluban kecskéket nevelt.
– Úgy kell élni, hogy mindenki irigyeljen – mondogatta. – Emlékezz a szavaimra: egyszer még bánni fogod, de akkor már késő lesz.
Régen még az ötvenet is öregkornak nevezte, de mostanra, persze, megváltozott a véleménye.
Szvetkának nem voltak gyerekei, és nem értette, miért áldozza fel magát Galya a lánya kedvéért. Igen, a veje lakása kényelmetlen volt, messze a megállótól, de Galya úgy gondolta, jobb, ha neki kényelmetlen, mint a lányának. Amikor aztán Galya pénzt adott a lányának autóra, Szvetka kifakadt:
– Inkább Milánóba vettél volna magadnak egy utat! Már régóta vágytál rá!
Igen, Galya tényleg vágyott Milánóba, maga sem tudta, miért – talán Szvetka történetei és fotói miatt. De még jobban vágyott egy hétvégi házra – ezt be is vallotta a barátnőjének.
– Hétvégi ház? – húzta el a száját Szvetka. – Belőled sosem lehet kiirtani a kispolgárt…
Galya nem vitatkozott, nem sértődött meg – szerette a barátnőjét, és elviselte a csípős megjegyzéseit. De továbbra is álmodozott a hétvégi házról, ezért, amikor a levélben olvasta, hogy az unokatestvére az örökségbe egy kis pénzt is hagyott rá, megörült: most aztán tényleg vesz egy házikót!
– Rendben van – egyezett bele Szvetka. – Hétvégi ház, legyen az. De ne add megint a pénzt a lányodnak – keressen magának az a csóró!
– Vaszja nem csóró – sértődött meg Galya a vejéért. – Doktorandusz. Ha megvédi a disszertációját, tudományos munkatárs lesz belőle, onnan pedig felível a karrierje.
– Ne nevettess! – legyintett Szvetka. – Miféle karrier? Ugyan már! Nekem is volt egy doktorom – még az ágyban sem volt semmi haszna!
Végül Szvetka azt javasolta:
– Tedd be a pénzt egy számlára, nehogy mind odaad nekik. Lehet akár az én megtakarítási számlámra is, ott még kamatozik is, amíg keresed azt a nyavalyás házat. Mert ismerlek téged – elég, ha egy pillanatra elfordulok, máris se pénz, se ház. Kérjen az apjától! Nem egyedül csináltad őt, azért ne feledd.
Galyáék akkor váltak el, amikor Verocska kilencéves volt – ezzel megszakítva a családi hagyományt, ugyanis náluk még soha senki nem vált el. A szülei – akkor még éltek – nagyon elkeseredtek, de Galya nem tudta megbocsátani a férje hűtlenségét, túlságosan fájt neki. A férfi maga vallotta be, hogy van valakije, és csak vele tudta meg, mit jelent szeretni. Ez fájdalmas volt – Galya egy éven át sírt minden éjjel. Később persze túltette magát rajta. A férfi újra megnősült, de nem azzal a nővel, akibe beleszeretett, hanem mással – lettek gyerekei is, így Verocska háttérbe szorult.
Galya elfogadta a barátnője tervét. Ésszel fogott neki a házkeresésnek: sokáig tanulmányozta a kínálatot, hirdetéseket böngészett. Egy különösen megtetszett neki – kicsit drágább volt, mint amit megengedhetett magának, de hát lehet hitelt is felvenni. Úgyhogy elindult megnézni.
A házigazda körülbelül egyidős volt vele, magas férfi, kopaszodó fejjel és szomorú szemekkel. Szergejnek hívták, akárcsak a volt férjét.
– Nézze csak, a telek jó, a ház pedig egyenesen remek, magam építettem, ilyet nem talál még egyet – mondta.
Galya maga is látta, hogy a ház még jobb, mint a fényképeken, és a telek is tetszett neki: volt hely a virágoknak, és mennyi fa meg bokor! Veteményest nem szeretett, ő inkább a szépséget kedvelte.
– És miért ad el egy ilyen jó házat? – kérdezte Galya. – Nem sajnálja?
– Nem – felelte Szergej. – Azt sajnálom, hogy ez a szépség csak itt áll kihasználatlanul. Ez a szüleim nyaralója, az enyém a szomszéd telken van, ott – intett a kezével. – Szándékosan vettünk telket egymás mellett Ljuszjával, mindent együtt építettünk apámmal. Már három éve, hogy ő nincs köztünk, de sokáig nem tudtam rászánni magam az eladásra. Tudja, nem is maga az eladás volt a nehéz, hanem az, hogy anyám holmiját szét kellett válogatni – az nem volt egyszerű. Alig temettem el Ljuszját, utána meg ők… Nehéz volt – vallotta be.
– És a gyerekek? – kérdezte óvatosan Galya.
– Ó, ők teljesen városiak – panaszkodott Szergej. – Be sem teszik ide a lábukat. A lányom egyenesen Pétervárra költözött, úgyhogy két nyaraló nekem egyedül már sok. Jó szomszédokat keresek, akik nem teszik tönkre a házat, nem tartanak bulikat.
– Bulik? Az nem az én világom – legyintett Galya. – Én inkább a virágokkal foglalkozom. Régen csak szobanövényeim voltak, de ezekkel, gondolom, megbirkózom majd.
– Anyám is szerette a virágokat. Ljuszja viszont ki nem állhatta őket, el tudja képzelni? Emlékszem, az első randira vittem neki egy csokrot, boldog voltam, gondoltam, meglepem. De ő csak fintorgott, majdnem ottfelejtette a padon. Akkor azt hittem, nem tetszem neki. Csak egy év múlva vallotta be: „Ne hozz nekem virágot, ki nem állhatom őket. Inkább csokit.” Igen, édesszájú volt, mint én magam is…
Olyan melegen beszélt a feleségéről, hogy Galyában irigység ébredt. Aligha mondana bárki ilyesmit róla. Talán igaza volt Svetkának: Galya nem jó dolgokra pazarolta az életét.
– Jöjjön, Galina, megmutatom, hol milyen virág van. Most még nem látszanak, nem bújtak ki, de azért megmutatom. Vannak fotóim is!
Egy órán keresztül járták a telket, beszélgettek virágokról, gyerekekről, meg arról, hogyan gyorsul fel az élet az évek múltával.
– Régen annyira vártuk a születésnapot, az újévet, nem bírtuk kivárni – mondta Szergej. – Most meg egyszer csak eltűnt az év, mintha lenyalta volna egy tehén!
– Igen – bólogatott Galya. – Iskolában dolgozom, és úgy érzem, régen lassabban nőttek a gyerekek, most meg alig veszek át egy osztályt, máris ballagtatjuk őket.
– Ljuszja is tanárnő volt, oroszt és irodalmat tanított. Maga mit tanít?
– Biológiát. Először orvos akartam lenni, mint apám, de megijedtem a vértől.
Szergejjel beszélgetni könnyű és kellemes volt. Galyát melegség öntötte el belülről, valami fontos dolog várakozása, amit már régen feladott.
– Megveszem – mondta búcsúzóul. – Egyeztessünk időpontot az adásvételre, felveszem a pénzt, és megveszem.
A hitelről nem szólt, de úgy döntött, gyorsan elintézi.
Így is lett: megkapta a hitelt, kitűzte az adásvétel időpontját, és felhívta Svetát.
– Utald a pénzt, megtaláltam a nyaralót. Pénteken lesz az ügylet.
Svetka valamit motyogott a telefonban, Galya sokáig nem értette, mit.
– Érted, én csak meg akartam szaporítani a pénzedet. Hát csak úgy tartsam a számlámon? Nekem is kell valami haszon. Vettem részvényeket, a Járikám mondta, hogy mindjárt kilőnek. Erre meg leestek. Nem én vagyok a hibás.
Ebből Galya csak egy dolgot értett meg: nincs többé pénze a nyaralóra.
Olyan égető érzés támadt a mellkasában, hogy meg is ijedt, elment megmérni a vérnyomását. Nem is a pénzt sajnálta, hanem a nyaralót, amit már nem vehet meg, és a szomszédot, akivel így már nem lesz apropója kapcsolatban maradni.
Szergejnek bevallani, hogy nem lesz ügylet, nehéz volt. Galya még egy hitelt is megpróbált felvenni, de nem kapott. Felhívta őt, és elmondta az igazat:
– Bocsásson meg, a pénzem odalett. Így alakult. Kár érte, de úgy tűnik, nem lesz nyaralóm. Kereshet új vevőt.
– Kár – mondta Szergej. – Nagyon szimpatikus volt, azt hittem, jó szomszédok leszünk.
A csalódottságtól Galya még meg is betegedett. Éjszakánként nem aludt, azon törte a fejét, honnan szerezzen pénzt. De nem jutott semmire.
A lánya, amikor megtudta anyjától, hogy a nyaralóból nem lesz semmi, nagyon megharagudott.
– Mindig mondtam neked: nem szabad bízni abban a Szvetában! Te meg csak védted őt!
– Verocska, nem ő a hibás, jót akart.
– Aha, és amikor apáddal kezdett viszonyt, akkor is jót akart?
– Miről beszélsz? – rémült meg Galja.
– Arról, hogy mindenki tudta, csak te nem: apánk miattad hagyott el minket, mert Szvetkával kavart!
Galja nem akarta elhinni a lányának. Nem tehette ezt a legjobb barátnője – egyszerűen nem!
– Jó, – mondta a lánya. – Téged már úgysem lehet megváltoztatni.
Galja élete egyre kevésbé hasonlított arra a képre, amit gyerekkorában elképzelt magának. Úgy tűnt, mindenben hibázott: rossz férjet választott, rossz barátnőt, még a lányát is rosszul nevelte, ha az csak vádaskodni tud. Még a szeretett munkáját is kezdte megutálni, reggelente nem volt kedve felkelni, legszívesebben felmondott volna.
Vera előzetes bejelentés nélkül érkezett. Csengetett, de Galja nem akarta ajtót nyitni. Aztán Vera dörömbölni kezdett.
– Anya, nyisd ki!
Sapka nélkül volt, pedig még hideg volt, a kabátja is nyitva.
– És Várjuska hol van?
– Otthon, Vasjával.
A lánya elővett egy csomagot a táskájából, és Galja felé nyújtotta.
– Mi ez?
– Pénz. Eladtam az autómat. Vedd meg azt a nyaralót, ami megtetszett.
Galja elnémult. Csak nézte a lányát, és nem értette.
– De hát… autó nélkül hogy fogsz…
– Vasjának van, majd ő visz minket – vágta rá a lánya. – Vagy megyünk busszal, nem vagyunk cukorból, Várjka már nagy. Na, anya, ne kezdj sírni, vedd el a pénzt, és hívd fel azt a Szergejt.
Gombóc volt Galja torkában. Egy lépést tett, magához húzta a lányát, átölelte.
– Jaj, na hagyd már. Ez a te pénzed volt, ne bőgj.
A lánya mindig ilyen volt: határozott, szókimondó, egy könnycsepp sem jött ki a szeméből.
– Köszönöm, Verocska.
– Nincs mit. Pereld be Szvetkát, érted? Fizessen vissza mindent, és még erkölcsi kártérítést is verj ki belőle.
Galja attól félt, hogy Szergej már eladta a nyaralót, hiszen majdnem egy hónap telt el. Ellenőrizte a hirdetéseket – nem találta. Majdnem elsírta magát. De azért biztos, ami biztos, felhívta.
– Már eladta a nyaralót, ugye? – kérdezte félénken.
– Nem, – nevetett a férfi. – Rád vár.
– Hogyhogy? – csodálkozott Galja.
– A lányod hívott fel, és megkért, hogy várjak. Elmesélte, mi történt a pénzzel, és hogy el akarja adni az autóját. Jó lányod van.
– Jó – bólintott Galja, még mindig nem hívén a szerencséjének. – Akkor egyeztethetünk időpontot?
– Persze, akár holnap is! Itt gondozom a virágaidat, már kihajtottak, néhány már virágzik is. Akarod, hogy küldjek képeket?
– Akarom…
A virágok csodásak voltak, pont olyanok, mint a biológiakönyv képein. Galja eszébe jutott, mennyire szereti a munkáját, a gyerekeket, a virágokat, a lányát Verocsát, az unokáját Várját – sőt még a vejét, Vasját is szereti, jó ember, a lánya szerencsés vele. Minden rendben van, és az élete sem volt hiábavaló. Bár… mit is jelent az, hogy „volt”? Hiszen minden csak most kezdődik…
