– Minden tavasszal Dimával itt robotolunk – mondtam az anyósomnak. – Azért, hogy nyáron aztán lejöhessünk pihenni. Maga meg csak a kulcsokat szerette volna – és kész… Ilyen nincs.
– A te anyád akar nyaralót? Akkor csináljon meg mindent maga, ne a készbe jöjjön! – robbantam fel.
– Nem érted, anya, ő nincs az élethez szokva – sóhajtott Dima. – Színházi ember, művészettörténész… milyen nyaraló? Anyám hitvallása: feküdni a függőágyban és rózsát szagolni.
– Aha, kinek rózsa, kinek trágya! – mordultam rá. – Egyszer az életben légy már férfi, Dima!
De az érveimet, mint mindig, most sem hallotta meg senki. Az anyós mindig megkapta, amit akart. Most is…
– Olenyka, drága gyermekem! – csicseregte Galina Petrovna olyan édesen a telefonba, hogy rögtön összeszorult bennem minden. – Otthon vagy? Dima nálam van, mindjárt átugrunk, van egy… fontos beszélgetnivalónk!
Hallgattam. Fogtam a telefont és hallgattam, miközben átvillant az agyamon: amikor „gyermekemnek” hív, abból mindig valami csavar lesz. Általában csak „te” vagyok neki, most meg hirtelen „Olenyka”…
– Na, otthon vagy? – a hangja már élesebb lett.
– Itthon – préseltem ki. – Jöjjenek.
Letettem a telefont, leültem egy csésze kávéval… a fejem hasogatott az álmatlan éjszaka után, hajnali háromig fejeztem be egy teljesen felesleges jelentést. Azt hittem, legalább öt percig nyugodtan ülök… Aha, persze.
Fél órán belül megérkeztek. Dima bűnbánóan toporgott az ajtóban, nem nézett a szemembe, az anyós meg teljes díszben: új blézer, frizura, rúzs. Valószínűleg megint színházba készült. Bárcsak nekem is ilyen életem lenne…
Leült a kanapéra, az ölébe tette a táskáját, összekulcsolta a kezét.
– Egyszemélyes színház – gondoltam.
– Drága gyermekeim – kezdte, és én már tudtam: kész, megérkeztünk. – Arra gondoltam… a nyaralótok úgyis üresen áll, nem? Mikor voltatok ott utoljára egyáltalán?
– Hát, anya, május elején tervezzük… – vakarta a fejét Dima.
– Május elején! És most mi van? Április közepe! A föld tönkremegy, értitek? – csapta össze a kezét olyan színpadiasan, hogy majdnem felnevettem. – Én csak egy kis veteményest szeretnék, paradicsomot, uborkát… Nektek is jó lesz majd, minden saját, bio! Mindent megszervezek, rendet teszek, ti csak adjátok oda a kulcsokat!
Ültem és hallgattam. Néztem a festett ajkait, az arcát, amely törődést játszott. Ismerős arckifejezés – valószínűleg így is alszik.
Közben a fejemben, mint egy film: ahogy „csak egy napra” elviszi az új plédemet, fél év múlva adja vissza, kimosva, kávéfoltosan. Ahogy elkéri Dima fúrógépét „egy hétre”, és soha többé nem látjuk – újat veszünk. Ahogy elviszi a korall nyakláncomat, amit anyám adott a harmincadik születésnapomra, „csak felpróbálni otthon a ruhához”… Háromszor emlékeztettem. Ő meg:
– Jaj, teljesen elfelejtettem, legközelebb elhozom.
Nem hozta el.
– Olya, miért hallgatsz? – feszengeni kezdett Dima. – Anya jó dolgot javasol…
– Ugye! – élénkült fel az anyós, és közelebb hajolt hozzám. – Olya, hát sajnálod tőlem? A nyaraló úgyis elhanyagolt!
És akkor elszakadt bennem valami. Nem tudom, mi jött rám… talán az évek hallgatása, az összes lenyelt sérelem egyszerre tört felszínre.
– Csodás ötlet! Egyszerűen csodás! – olyan szélesen mosolyogtam, hogy az arccsontom is megfájdult. – Ha veteményes, akkor komolyan! Várjanak csak…
Felugrottam, a számítógéphez rohantam. A kezem remegett a felgyülemlett dühből, attól a vágytól, hogy végre megmutassam, mit is jelent ez a nyaraló valójában…
– Nézze csak! – kinyomtattam három lapot, az asztal elé tettem. – Tavaszi munkák listája. Kerítésfestés: száz húsz méter, festék van a fészerben, de az ecsetek régiek, jobb lenne újakat venni. A veranda fölött beázik a tető, tavaly észrevettük, halogattuk a javítást – most itt az ideje. Ugye ott lakik majd egy hétig, amíg a mester dolgozik? A vízvezetéket be kell indítani, csapot cserélni, szerelőt hívni… vagy maga megoldja?
– Én nem… – Galina Petrovna elsápadt. – Én csak…
– Ja, igen! – ráböktem a papírra. – Telekadó. Téli villanyszámla. Szemétszállítás. A szennyvíztartály ellenőrzése, tavaly furcsán bugyborékolt. És a füvet is le kell nyírni, mielőtt teljesen megnő…
Az anyós arca szemmel láthatóan változott rózsásból szürkévé…
– De hát én nem erre gondoltam… én csak ágyásokat…
– Hogyhogy csak? – mosolyogtam tovább. – Ha veteményes, akkor az egész telek az öné! Én nem bánom, igazán! Sőt, köszönöm, hogy ekkora felelősséget vállal!
Levettem a kulcsokat a fogasról, felé nyújtottam.
– Tessék. Itt vannak a kulcsok. És a lista. Beszéljünk később? Amikor lefestette a kerítést, majd jelentkezzen!
Eltolta magától a kulcsokat… remegő ujjaival, mintha egy kígyót nyomtam volna a kezébe.
– Olya, mit csinálsz te?! – ugrott fel Dima. – Elég ebből a cirkuszból!
– Mit mit… – fordultam felé. – A te anyád akarja a nyaralónkat – tessék! Csak felnőtt módjára. Nem úgy, hogy odajön, letép pár paradicsomot, aztán azt mondja: „nézzétek, én mindent megtermeltem”, hanem ténylegesen foglalkozni a telekkel!
– Gúnyolódsz! – vörösödött el.
– Csak elmagyarázom, mi is az a nyaraló a valóságban!
Galina Petrovna felállt, felvette a táskáját.
– Mindent megértettem… mindent megértettem! – az anyós apró remegésbe kezdett. – Nem kell nekem a ti nyaralótok! Nem kell!
– Ha már jelentkezett, akkor vegye át és foglalkozzon vele – dühösen a kezébe nyomtam a kulcsokat. – Nézze meg, hogyan jön létre mindez.
Dima rám nézett… és a szemében valami félelmetes volt – a düh, a tanácstalanság és a sértettség keveréke…
– Felfogod, mit csináltál? – kérdezte halkan.
– Felfogom – leültem a kanapéra. – Azt, amit te öt év alatt nem tudtál megtenni. És ez a nyaraló az én szüleimtől van! Apám húsz évvel ezelőtt építette, anyám ott ültette a rózsákat!
– És ez az egyetlen hely, ahol pihenünk! Vagy pihentünk… amíg a te anyád el nem döntötte, hogy kisajátítja!
– Kegyetlen vagy – rázta a fejét. – Hideg és kegyetlen… nem tudtam, hogy ilyen vagy.
– Én meg nem tudtam, hogy egy rongy vagy – csúszott ki belőlem.
Felkapta a kabátját, az anyjával együtt elment… nagyot csapva az ajtón. Én pedig egyedül maradtam. Leültem… és akkor megértettem, hogy sírok. Nem a sértettségtől, hanem a fáradtságtól. Belefáradtam a harcba, belefáradtam a magyarázkodásba, belefáradtam abba, hogy mindig én legyek a hibás…
Talán tényleg túllőttem a célon? Talán elég lett volna egyszerűen azt mondani: „nem”?
Biztos voltam benne, hogy az anyós semmilyen nyaralóba nem fog kimenni. A kulcsokat persze elvette. De ez egyáltalán nem jelentett semmit. Egy hétig nem hívtam fel. Időt adtam… hadd eméssze meg, hadd érezze. Aztán nem bírtam tovább. Felhívtam a számát.
– Na, hogy mennek a dolgok? Lefestették a kerítést?
– Milyen kerítést?! – úgy ordított, hogy összerezzentem. – Tele vagyok a saját dolgaimmal! Azt hiszed, nekem nincs jobb dolgom?!
– Hiszen maga akarta a veteményest…
Rám vágta a telefont. Este pedig megjött Dima, komor volt, valahogy idegen.
– Anyám sírt. Azt mondja, gúnyt űzöl belőle. Olya, nem lehet így bánni egy idős emberrel.
– Azt adtam neki, amit kért.
– Olya, elég! – felemelte a hangját. – Szándékosan csináltad! Tudtad, hogy nem bírja, és rátetted ezt a… értelmetlen listát!
– Értelmetlen?! – félredobtam a könyvet. – Dmitrij, drágám, mi ezt minden tavasszal csináljuk! Vagy elfelejtetted, hogy tavaly három napon keresztül festettük azt a kerítést?
– Elmegyek hozzá. Amíg te le nem nyugszol. Anyának most támogatásra van szüksége.
– Menj – ültem le kimerülten.
Két napig Dimával csak telefonon beszéltünk. A harmadik napon pedig kora reggel megszólalt a telefonom. Félálomban kaptam fel, azt hittem, Dima az…
– Olya! – Galina Petrovna hangja olyan pánikba esett volt, hogy azonnal felugrottam. – Kirepedt egy cső! A nyaralóban! Annyi a víz, el sem tudod képzelni! Nem tudom, mit csináljak!
Két perc alatt felöltöztem, taxit hívtam. Útközben azon gondolkodtam, hogy elküldhetném… oldja meg maga. De a nyaraló az enyém. És ha ott mindent elönt a víz, utána nekem kell majd rendbe hozni…
Megérkeztem, és olyan látvány fogadott, mintha festmény lenne: az anyós köntösben állt a kapunál, egész teste remegett. Elrohantam mellette a telek felé… A víz szökőkútként tört fel a veranda alatti csőből, a föld már teljesen sártengerré változott…
Másfél órán keresztül bajlódtam ezzel a rémálommal.
Elzártam a vizet, kiástam a csövet, betekertem, visszatemettem… A kezem csupa sár volt, a lábam elázott, a hátam majd leszakadt… Galina Petrovna pedig mellettem állt és hallgatott. Csak világított nekem a zseblámpával, amikor kellett, és hallgatott.
Amikor végeztem, leültem a verandára, nekidőltem az oszlopnak… és rájöttem, hogy a fáradtságtól még megmozdulni sem tudok.
– Nem tudtam – mondta halkan az anyós. – Esküszöm, nem tudtam, hogy ez ennyire nehéz… Azt hittem, hát nyaraló, kert… az ember kijön, felássa, elülteti…
Kinyitottam a szemem, ránéztem. Kicsinek tűnt, valahogy öregnek ebben a furcsa köntösben, és könnyek voltak a szemében.
– Minden tavasszal Dimával itt robotolunk – mondtam. – Azért, hogy nyáron aztán lejöhessünk pihenni. Maga meg csak a kulcsokat akarta – és minden kész… Ilyen nincs.
– Akartam – bólintott. – Azt hittem… segítek nektek, termést nevelek… de kiderült, hogy…
– Itt vannak a kulcsok – az anyós az ölembe tette őket. – Vidd el. Nem kell nekem ez a ti nyaralótok. És egyáltalán…
Kiderül, hogy mindenkinek kell egy kényelmes hely pihenésre és sütögetésre! De amikor gürcölni kell, akkor a fenének sem kell senkinek! Hadd tudja meg az ügyetlen, hogy a nyaraló nem csak annyi, hogy elültetünk egy kis ágyást…
Írjátok meg kommentben, ti mit gondoltok erről? Tegyetek lájkokat!
💬 Barátok, ha szívesen olvasnátok még több történetet tőlünk, hagyjatok kommenteket, és ne feledkezzetek meg a lájkokról sem. Ez inspirál minket arra, hogy tovább írjunk!
