— Nasztya, komoly beszédem van veled! — kezdte Vadim. — Arra van szükségem, hogy először is egyszerűen végighallgass, és ami a legfontosabb: ne szakíts félbe…
— Miről? — érdeklődött a feleség. — Történt valami?
— Hiszen az imént kértelek, hogy ne szakíts félbe! És te máris elkezdted! — mondta idegesen a férfi.
— Bocsánat! Azt hittem, befejezted! Akkor folytasd! — mosolygott ártatlanul a nő.
— Nem is tudom, hol kezdjem… — torpant meg kissé Vadim. — Röviden: nálunk háború tört ki a házban, egészen a plafonig, és Dimka követeli, hogy az anyját költöztesse ki a lakásból!
— Milyen értelemben követeli, hogy költözzön ki a lakásból? — lepődött meg Nasztya. — Kidobja őt otthonról, vagy mi? Teljesen elment az esze? Hogy lehet az anyját kirakni a házból?
— Én még csak beleavatkozni sem akarok! Tudod, milyen a bátyám! — mondta nehéz sóhajjal a férfi.
— Ugye viccelsz? — mosolygott Anasztázia. — Ha az én bátyám csinálna ilyet, egyszerűen megfojtanám, és még csak nem is magyarázkodnék! Hihetetlen! A saját anyját kitenni a saját lakásából!
— Nasztya, tudod, hogy nem beszélek vele, ezért értelmetlen lenne bármit is mondanom neki, és nem is fogom!
— Akkor mit akarsz csinálni? Miről akartál beszélni? — kérdezte Nasztya.
— Remélem, nem azt akarod, hogy az anyádat hozzánk költöztesd?
— Pontosan erről akartam veled beszélni! — válaszolta Vadim, mereven a szemébe nézve.
— Várj! — Nasztya felemelte a kezét, és nem engedte tovább beszélni a férjét. — Ugye viccelsz? Nem lenne egyszerűbb kidobni azt a Dimkát a szülői lakásból?! Hiszen végül is van törvény, vannak hatóságok! Menjen oda az anyád, és lakoltassa ki azt a túlnőtt naplopót…
— Ezt soha nem tenné meg, tudod jól!
— Klassz kis család vagytok, egyszerűen csodálatos… — a nő sokkos állapotban volt. — Szóval amikor te leszereltél a hadseregből, képes volt téged kirakni az utcára. Amikor még munkád sem volt, semmid sem volt. De Dimát nem képes kirakni a saját lakásából… pontosabban soha nem fogja megtenni?!
— Nasztya! — szólította meg újra a férfi. — Ezek az ő dolgaik, nem akarok beleszólni! De ismerve az öcsémet, nem lepődnék meg, ha anyám holnap vagy holnapután az utcán kötne ki! Ezért kérlek én…
— Én ellene vagyok! — válaszolta határozottan Nasztya. — És a helyedben, ha engem az anyám kirakott volna az utcára… én vele többet szóba sem állnék! Te meg még ide, a saját otthonunkba akarod hozni! El tudod képzelni, mi kezdődne itt?!
— Drágám, de hát ő mégiscsak az anyám! És bármit is tett, bármit is mondott nekem korábban, én akkor is szeretem, és nem tudom ilyen helyzetben magára hagyni!
— A te jóságod, Vadim — mondta a felesége — végül még az egész életedet tönkreteheti! És ha ennyire aggódsz az anyádért, akkor nem velem kell megegyezned, nem velem! Azt a lusta Dimocskát kellene rendesen helyretenned, testvéri módon! Úgy, hogy örökre megjegyezze ezt a beszélgetést, és többé ne csináljon ostobaságokat, pláne ne…
— Aha, helyretenni… — morogta Vadim. — Jó, helyreteszem, de tudod, mi lesz utána?
— És mi? — mosolygott újra Nasztya.
— Dima sírni fog, az anyád meg sajnálni őt, és mindenért téged hibáztat?!
— Valami ilyesmi! — mondta a férfi. — Csak másnap, vagy még hamarabb, értem jön a rendőrség, és jó messzire, hosszú időre elvisznek!
— És azt a rendőrt nagy valószínűséggel az anyád hívja majd, Vad! — mondta Nasztya.
— Pontosan erről beszélek! — értett egyet Vadim.
— Akkor tisztáztuk, Vadik, az anyádnak itt nincs keresnivalója! Mert hidd el nekem, ha itt élne, a nyugodt életünktől elbúcsúzhatnánk! Én ebbe semmiképp sem egyezem bele, bocsáss meg, drágám! Nagyon szeretlek, de van ebben az életben valaki, akinek a jólétéért jobban aggódom, mint a tiédért, és pláne jobban, mint az anyádéért!
Vadik úgy nézett a feleségére, mintha rajtakapta volna egy szeretővel. Nem értette, mire gondol a nő, ezért visszakérdezett.
— Nem értem — mondta Vadim. — Ki az az ember? Van valakid?
— Teljesen meghibbantál, Vad? — nevetett fel Nasztya. — Én vagyok az az ember! És a saját jólétemért jobban aggódom, mint bárki máséért! Pont ezért ellenzem, hogy az anyád nálunk lakjon! És ne is próbálj győzködni, ebbe nem egyezem bele! — jelentette ki véglegesen. — Oldják meg egymás között, te pedig ne avatkozz bele, ennyi az egész!
Vadik lehajtotta a fejét, és nem válaszolt. Arra számított, hogy Anasztázia mellé áll, támogatja. De minden egészen másképp alakult, mint várta. Tudta ugyan, hogy Nasztya és az anyja, Szvetlana Viktorovna, nem jönnek ki különösebben jól egymással, de azt hitte, ebben a helyzetben a felesége legalább egy kicsit engedékenyebb lesz, és elébe megy neki és az anyjának.
Másnap Vadim felhívta az anyját a munkahelyéről, amikor akadt egy szabad perce.
— Szia, anya… — mondta szomorúan. — Nem fog menni, Nasztya ellenzi, hogy hozzánk költözz, és nem is tudom, hogyan győzzem meg. Talán tényleg helyre kellene rakni Dimont, hogy ne érezze magát úrnak a te házadban!
— Dimához hozzá ne merj nyúlni! — jelentette ki kategorikusan Szvetlana Viktorovna. — Nem engedem, hogy bántsák!
— Akkor mit akarsz tőlem? Éljetek akkor tovább Dimával! Én ebben hol jövök a képbe egyáltalán?! — emelte meg kissé a hangját Vadim.
— Így beszélsz az anyáddal?! — parancsoló hangon szólt rá. — Inkább hallgasd meg, mit mondok! Nálatok ki a gazda a házban? Te vagy a feleséged?
— Ez most hogy jön ide? — csodálkozott Vadim.
— Mindenhogy idejön, fiam, mindenhogy! — felelte az anyja. — Ha te vagy a gazda, akkor nem kell tőle engedélyt kérned! A férfi a házban te vagy, nem ő! Akkor mi a fenéért kérdezősködsz tőle? Hamarosan nem lesz hol laknia az anyádnak, te meg még engedélyt kérsz a Nastyádtól! — kezdett dühbe gurulni Szvetlana Viktorovna.
— És mit javasolsz? Csak úgy odamenjek veled, és kész tények elé állítsam? — kérdezte Vadim.
— Pontosan! — válaszolta az anyja. — Pontosan így kell csinálni! Nem nyavalyogni, nem könyörögni a saját házadban, hogy ott lakhasson az édesanyád!
— Nem akarok botrányt, anya, de ha ezt teszem, az garantált! — felelte a fia.
— Micsoda nyámnyila vagy, Vadim! — sziszegte dühösen Szvetlana Viktorovna. — Ez a hálád azért, hogy felneveltelek, felöltöztettelek, eltartottalak?! Hát köszönöm szépen, fiam! Köszönöm, hogy legalább nem tagadtál meg! Most jegyezd meg: amikor az utcán kötök ki, csakis te leszel ezért a hibás! — mondta, és letette a telefont.
Vadik többször is visszahívta, de az anyja minden hívását elutasította. Ekkor azonnal elhatározta, hogy felhívja az idősebb bátyját, és megkérdezi tőle, miért akarja kilakoltatni az anyjukat a saját lakásából.
De amint megtalálta a bátyja számát a telefonkönyvben, azonnal el is illant a kedve, hogy felhívja.
A férfi több órán át emésztette magában anyja szavait arról, ki is a ház ura. Végül egy következtetésre jutott.
Ezután üzenetet írt az anyjának, és közölte vele, hogy mégis magához költözteti.
Másnap, a szabadnapján, Vadim már kora reggel elindult az anyjáért, és egy szót sem szólt a feleségének a döntéséről.
Amikor megérkezett az anyjához, abban is bízott, hogy beszélhet a bátyjával, de ő nem volt otthon. Vadim magához vette az anyját, és együtt elindultak hozzá és Nasztyához.
Útközben határozottan kérte az anyját, hogy semmiképp se provokálja a feleségét, ne próbáljon meg a házában saját rendet bevezetni, és főleg ne üsse bele az orrát az ő és Nasztya kapcsolatukba.
Szvetlana Viktorovna eleinte vitatkozni próbált a fiával, de végül beleegyezett a feltételeibe.
Amikor megérkeztek a lakásba az anyjával és néhány táskányi holmijával, Vadimot a küszöbön a felesége fogadta — felháborodott és csalódott tekintettel.
A férfi megpróbálta megmagyarázni a döntését a feleségének, de az még beszélni sem volt hajlandó vele.
Így telt el csaknem egy hét. Nasztya és Vadim úgy viselkedtek, mintha csak szomszédok lennének. Nem beszélgettek, Anasztázia abbahagyta a főzést a férjének. Szvetlana Viktorovna viszont boldog volt.
Nasztyának egyre inkább az volt az érzése, hogy pontosan ez volt a férje anyjának a célja. Igaz, ahogy ígérte, nem piszkálta Nasztyát, nem avatkozott bele az ő és Vadim kapcsolatába, és nem próbálta meg rájuk erőltetni a saját szabályait.
De Nasztya előbb-utóbb meglepetésekre számított tőle. És ezek nem is várattak sokáig magukra.
Amikor a feleség nem volt otthon, Szvetlana Viktorovna úgy döntött, hogy egy számára nagyon fontos témát beszél meg a fiával.
— Hallgass ide, Vadik — szólította meg a fiát az anyja. — Ti mindig így éltetek? Egyáltalán beszélgettek egymással?
— A te érkezésed előtt beszélgettünk! Minden rendben volt! Most viszont úgy gondolom, hogy a „rendben” talán soha nem tér vissza a kapcsolatunkba! — válaszolta a fia.
— Pont erről akartam veled beszélni, fiam! Tudom, hogyan szerezheted vissza a feleséged jóindulatát, és hogyan rendezheted vele a kapcsolatodat! — mosolygott Vadim anyja kissé ijesztően.
— És hogyan?
— Egyszerűen vegyetek nekem egy lakást, és én soha többé nem foglak benneteket zavarni! — felelte Szvetlana Viktorovna.
— Ugye viccelsz, anya? — mosolygott idegesen a férfi. — Hiszen még erre a lakásra sem fizettük ki a jelzáloghitelt!
— Na és? Hogyhogy még nem fizettétek ki? Vegyetek fel még egyet! — mondta az anya a fiának.
— Senki nem fogja jóváhagyni, amíg ezt ki nem fizetjük! Ez egyáltalán nem ilyen egyszerű! — válaszolta Vadim. — Ráadásul Nasztya aligha menne bele ebbe! Inkább egyszerűen elválna tőlem…
— Akkor gondolkodj el alaposan, és találd ki, hogyan lehetne úgy megoldani, hogy mindenkinek jó legyen! Nekem is, nektek is! — erősködött Szvetlana Viktorovna. — Könnyű beszélni addig, amíg semminek sem néztél utána!
Végül az anya meggyőzte a fiát, hogy nézzen meg minden lehetőséget, és csak azután vonjon le következtetéseket.
Vadim persze kételkedett ebben az egészben, de végül úgy döntött, mégis megpróbálja. Először is mindenképpen meg kellett beszélnie ezt a kérdést a feleségével.
Amikor este Anasztázia hazatért a munkából, az előző napokkal ellentétben rendkívül fel volt zaklatva.
A külsején is látszott, hogy nagyon szeretne valamit megbeszélni a férjével. Ugyanakkor még nagyobb gyűlölettel és haraggal nézett az anyósára.
Miután bement a hálószobába, magához hívta a férjét.
— Vadik, beszélnünk kell valamiről, és ez nagyon fontos! — mondta Nasztya. — Gyere be a hálószobába, és csukd be magad mögött az ajtót!
Vadik azonnal követte a feleségét, és megtette, amit kért. De a beszélgetést ő kezdte.
— Nasztya, anyámmal kitaláltuk, hogyan lehetne megoldani, hogy többé ne éljen itt velünk! — mondta Vadik.
— Nahát, tényleg? — mosolygott Nasztya. — És mit találtatok ki?
— Drágám! — Vadik leült az ágyra, és megpróbálta megfogni a felesége kezét. — Szerintem anyámnak külön lakást kellene venni, hogy végre békén hagyjon minket, és…
Nasztya hangosan felnevetett. Ez a nevetés nagyon nem tetszett Vadimnak, annyira, hogy feldühödött, és nem folytatta tovább a beszélgetést. Felállt az ágyról, és elindult kifelé a hálószobából.
— Állj! — mondta nyugodtan mögötte a nő. — Fordulj vissza, ülj le, és hallgass meg figyelmesen!
Vadik kelletlenül, de eleget tett a felesége kérésének.
— És mit akarsz nekem mondani? — vetette oda hanyagul.
— Ma találkoztam a bátyáddal! És teljesen meg volt döbbenve, igazán sokkos állapotban volt, amikor megtudta, hogy állítólag ő rúgta ki a te anyádat a házból, drágám… — mondta Anasztázia. — Érted, miről van szó?
— Nem egészen! — válaszolta a férfi.
— Röviden: a ti Dimkátok azt mondta, hogy az anyátok teljesen „elúszott”, vagyis komolyan nincs rendben fejben…
— Tudom, mit jelent ez! — szakította félbe a férj.
— Mindegy — mondta Nasztya, és folytatta. — Beszélgetni kezdtünk, és megkérdeztem tőle, miért nem tartjátok egymással a kapcsolatot, mint testvérek.
Erre azt válaszolta, hogy ő örömmel tenné, csak te ki nem állhatod őt, és még meghallgatni sem vagy hajlandó! És hogy az anyátok mindent megtett azért, hogy összevesszen titeket egymással!
— Ez nem lehet igaz! — legyintett Vadik. — Ő hagyta abba velem a kapcsolatot, mi köze ehhez egyáltalán anyának?
— Mindenhez, Vadim, mindenhez! Ő úgy csavar téged és manipulál, ahogy csak akar! De ez még nem a legfontosabb… — mosolygott Nasztya. — A lényeg az, hogy Dima már évek óta nem él otthon.
Pontosabban már hat éve! Megházasodott, van egy lánya, akit még az anyjának sem akar megmutatni!
Vadik a feleségére nézett, és nem akart hinni a szavainak.
— Ugye viccelsz? — kérdezte tőle.
— Nem! — válaszolta a felesége. — Most rögtön meg is bizonyosodhatsz róla!
Elővette a telefonját, felhívta a férje bátyját, és Vadim kezébe adta a készüléket.
Miután a testvérek beszéltek egymással — a beszélgetésük körülbelül húsz percig tartott — Vadik visszaadta a telefont a feleségének, majd feldúltan a nappaliba ment, ahol az anyja tartózkodott.
— Pakolj össze, és takarodj ki a lakásomból! — ordította az anyjára. — Tíz perced van, különben szó szerint kirúglak innen, anya!
— Fiam, mi történt? Miért kiabálsz velem? A feleséged fordított ellenem? — sikoltozta Szvetlana Viktorovna, és a hálószoba felé rohant.
— Állj! — állta el az útját Vadim. — Ki dobott ki téged otthonról? Dima? — röhögött keserűen Vadik. — És az sem számít, hogy kiderült: már évek óta nem is él veled?!
Sőt, még csak tudni sem akar rólad! Mit hazudtál nekem? Miért intézted úgy, hogy mindezek alatt az évek alatt ne beszéljünk egymással? Miért ugrasztottál össze minket? Micsoda aljas anya vagy te…
— Fiam! Mindent megmagyarázok! — kezdett hirtelen jajveszékelni.
— Engem ez nem érdekel! — vágta rá Vadim. — Hat perced maradt! Ha nem végzel időben, erővel hajítalak ki innen!
Azonnal, mondtam! Fogd a cuccaidat, és szabadítsd meg a lakásomat a jelenlétedtől! Azt akartad, hogy megmutassam, ki a ház ura? Hát most megmutatom!
Vadim nem kezdte el firtatni, miért viselkedett így az anyja vele és a bátyjával szemben. Egyszerűen kidobta a lakásából, és örökre megszakította vele a kapcsolatot.
Ennek az esetnek köszönhetően viszont helyreállította a kapcsolatát az idősebb bátyjával, Dmitrijjel. Ő és Nasztya megismerkedtek Dmitrij feleségével és a lányával is — aminek mind Vadim, mind Dima kimondhatatlanul örült.
Az öreg, rosszindulatú asszony pedig teljesen egyedül maradt. És egyik fia sem sajnálta meg többé.
💬 Barátok, ha szívesen olvastok még több történetet tőlünk, hagyjatok kommenteket, és ne feledkezzetek meg a lájkokról sem. Ez inspirál minket arra, hogy tovább írjunk!
