— Ma este, vacsora után szeretném, ha megismernéd anyukámat — közölte Oleg a barátnőjével, miközben leült a kanapé szélére.
— Minek? — kérdezte nyugodtan Anzséla, miközben úgy nézett Olegre, mintha már a férje lenne. Kedvenc karosszékében ült, és hanyagul lapozgatta egy divatmagazin oldalait.
Oleg meglepődött, egy pillanatra zavarba is jött. A fiatalember, aki hozzászokott a logikához és következetességhez, nem számított ilyen reakcióra.
— Hát hogyhogy minek — szólalt meg végül —, hiszen nemsokára esküvőnk lesz, és te még mindig nem ismered anyámat, ráadásul ő is érdeklődött felőled.
— Nem — hangzott a rövid válasz.
— Nem? — Oleg elgondolkodott. Talán valamit rosszul mondott? Ezért inkább újra rákérdezett: — Azt mondtad, nem akarsz találkozni az anyámmal?
— Pontosan — felelte Anzséla. — Nem akarok.
— Meg tudnád magyarázni, miért? — Oleg nem tudta felfogni, miért nem akarja megismerni az anyját az a nő, akivel már szinte házasok.
— Az anyósok örök problémaforrások. Én sem kényszerítelek rá, hogy megismerd az én anyámat, mert neked ő az anyósod lenne, és abból csak veszekedés származna — félretette a magazint.
— Ezt miből gondolod? — kérdezte Oleg. — Például a húgomnak, Julkának, kiváló az anyósa.
— Én viszont nem akarom — ismételte meg Anzséla. — Semmiféle bemutatkozást.
Rendben, Oleg nem erőltette. Talán Anzselának megvoltak rá a maga okai. Végül is még volt idő az esküvőig, és biztosan lesz alkalmuk még beszélni erről. Közben kint egyre jobban rákezdett az eső, a cseppek erősebben kopogtak a párkányon, mintha csak a helyzet feszültségét hangsúlyoznák.
Hetente egyszer Oleg csak úgy ellátogatott az anyjához: meglátogatni, leülni egy teára, meghallgatni a híreket, és meggyőződni arról, hogy minden rendben van vele.
— Beadtuk a házassági kérelmet az anyakönyvi hivatalba — közölte, hogy végre talált magának feleséget.
— Gratulálok — mondta Ljudmila Vasziljevna, és megölelte a fiát. — Mikor láthatom a választottadat?
— Anya… — Oleg megtorpant, tisztában volt vele, milyen furcsán hangzik, hogy nem mutatja be a szüleinek.
— Mi van? — kérdezte az asszony, miközben kibontott egy új csomag kekszet.
— Anzséla nem akar megismerkedni veled — és mivel látta, hogy anyja már nyitná a száját, hogy megkérdezze «miért», folytatta: — Két nővére van, és ha jól értem, nekik gondjaik vannak az anyósukkal. Anzséla meg azt hiszi, ha megismer téged, abból csak baj lesz.
— Hm — hümmögött Ljudmila Vasziljevna.
Eszébe jutott a saját anyósa, akivel az első évben valóban úgy marakodtak, mint két macska, de miután megszületett a lánya, Julja, az anyósa hirtelen megváltozott. Így hát meg tudta érteni Anzselát.
— Jó, hát akkor várjunk — mondta az asszony, és közelebb tolta a kekszet a fiához.
Amikor Oleg hazaért, meglepődött, hogy vendégségben van nála Marina, Anzséla nővére, holott annyit beszélt arról, hogy ő nem tartja a kapcsolatot a rokonsággal.
Fél óra múlva Marina elment, Anzséla pedig, mivel az ő telefonja mostanában rakoncátlankodott, Oleg készülékén elindított valamilyen filmet. Pár perc múlva csörgött a telefon, Oleg már indult volna felvenni, de Anzséla megelőzte.
— Ne hívjon többet — válaszolta hidegen, majd újra elindította a filmet.
— Ki volt az? — kérdezte Oleg.
— Nem tudom — felelte Anzséla.
A férfi odalépett, kinyújtotta a kezét, mire Anzséla kelletlenül megállította a filmet, és átadta neki a telefont.
Oleg megnyitotta a hívásnaplót, és látta, hogy az anyja hívta.
— Milyen alapon mondtad az anyámnak, hogy ne hívjon többé? — kérdezte jeges hangon a menyasszonyától.
— A pontot rögtön az „i”-re kell tenni — válaszolta ugyanolyan hidegen Anzséla.
— Most bocsánatot kérsz anyámtól, jó? — javasolta Oleg, miközben a lányra nézett. Az mélyet sóhajtott, majd bólintott.
Oleg tárcsázta az anyja számát.
— Szia anya, én vagyok az. Anzséla éppen filmet nézett, és valószínűleg azt hitte, reklámhívás volt. Mindjárt odaadom neki a telefont — és átnyújtotta azt a lánynak.
Anzséla átvette, ránézett Olegre, majd lesütötte a szemét, és a szájához emelve a készüléket, így szólt:
— Elnézést kérek, valóban nem vettem észre.
— Semmi gond — jött a rövid válasz.
Oleg visszavette a telefont:
— Anya, majd később visszahívlak, jó? — az anyja mondott valamit, ő bólintott, és bontotta a vonalat.
Oleg immár harmadik éve dolgozott egy olajtársaságnál. Sok volt a munka: jelentés jelentés hátán, de jól fizették meg, nagyon is jól. Ennek köszönhetően tudott háromszobás lakást venni hitelre, és ebben a hónapban fizette be az utolsó részletet. Ez nagy megkönnyebbülés volt, bár még két hitele maradt: az egyik a lakásba vásárolt bútorokra, a másik pedig az autóra. De ez már nem tűnt olyan félelmetesnek. Ha minden jól megy, egy-két éven belül ezektől is megszabadul.
— Három hét múlva esküvőnk lesz! — bújt oda hozzá Anzséla, megölelte és elkezdte puszilgatni az arcát.
— Azt hittem, még legalább két hónap van az esküvőig.
— Dehogy! És te leszel a férjem — az utolsó szót hangsúlyosan, szinte áhítattal ejtette ki —, a saját férjem!
— Csábítóan hangzik — válaszolta Oleg, és megölelte a lányt, aki kuncogva az ölébe ült.
Párszor megcsókolta, majd hunyorítva halkan megkérdezte:
— Mit szólnál hozzá, ha az esküvő előtt elmennénk valami szigetre pihenni? Vagy legalább a tengerhez?
— Jó lenne — felelte Oleg.
Ő maga is gondolt már erre. Kimerítette a munka, napi tíz-tizenkét órát görnyedt a papírok fölött. Hétvégén sem tudta magát kipihenni, így a tengerpart ötlete csábító volt, de sajnos kivitelezhetetlen.
— Nem fog menni — mondta a menyasszonyának.
— Jaj, miért nem? — kérdezte csalódottan Anzséla.
— Most zártam le a lakáshitelt, de még két másik kölcsönöm van — mutatta a két ujját —, azokat nem hagyhatom ki.
Egy darabig Anzsela csak hallgatott. Hozzábújt a férfihoz, hallgatta a szívverését, aztán halkan megszólalt:
– Kérj kölcsön a mamádtól.
– Nahát! – hördült fel Oleg. – Azt mondtad, nem akarsz találkozni az anyámmal. Ez pedig azt jelenti, hogy számodra nincsenek rokonaim, tehát számomra sincsenek. Ebből következik, hogy nem kérhetek pénzt az anyámtól.
Anzsela kiegyenesedett, komolyan a férfi szemébe nézett, azt hitte, csak tréfál, de Oleg még sosem volt ilyen komoly. A nő elégedetlenül fújt egyet, felállt, még egyszer rápillantott a vőlegényére, majd rosszkedvűen bevonult a hálószobába.
Néhány nappal később Oleg a konyhában ült, hátradőlve a kanapén, és erős kávét kortyolgatott. Ekkor eszébe jutott, hogy megígérte, felhívja az anyját.
– Szia, mama!
– Ljudmila néni kórházba került.
– Valami komoly? – kérdezte Oleg.
– Tudod, hogy szívgyengesége van, meg cukorbeteg is. Most még tüdőelégtelensége is lett.
– Hát ez szép – mondta együttérzően Oleg. Jól emlékezett Ljudára – teltkarcsú nő volt, mostanában ritkán járt ki, de kedves volt, gyerekkorában gyakran járt hozzájuk.
– Melyik kórházba vitték?
– A megyei kórházba. Már jobban van. Én régóta mondom neki, hogy figyeljen az étrendjére. De ismered őt…
– Igen – értett egyet Oleg. Tudta, hogy Ljuda szeret enni, félóránként képes volt nassolni.
– Melyik kórteremben van?
– Háromszázhuszonhatosban. A látogatás négy után van, de ne vigyél semmit.
– Gyümölcs vagy gyümölcslé sem?
– Mandarint vihetsz. Tudod, mennyire szereti.
– Akkor holnap benézek hozzá – ígérte Oleg.
Még beszélgettek pár percet, aztán Oleg letette a telefont.
– Minek hívogatod? – kérdezte Anzsela, aki közben belépett a konyhába, és leült vele szemben.
– Ő az anyám – válaszolta értetlenül a férfi.
– Ma már mindenki külön él, mindenki a maga életét.
– Igen, külön élünk, de ő akkor is az anyám, és ez mindent elmond.
Oleg nem értette, miért kellene megmagyaráznia, hogy hívhatja-e az anyját vagy sem.
Anzsela teát töltött magának, és kiment a nappaliba.
Reggel, indulás előtt Oleg újra felhívta az anyját, hogy megkérdezze a kórterem számát.
– Á, megvan – mondta, majd gyorsan felírta a kezére (mindig így csinálta, hogy biztosan ne felejtse el). – Munka után benézek – mondta anyjának, aztán megcsókolta Anzselát, és kilépett a lakásból.
Ljudmila Vasziljevna, ahogy megígérte, meglátogatta a testvérét a kórházban. Az már jobban volt, ugyan úgy lihegett, mint egy mozdony, de már járkált a fal mellett.
– Tessék, add oda a fiadnak – mondta Ljuda, miközben a köpenye zsebében kotorászott, majd előhúzott egy kis kulcstartót.
– Ó! – csodálkozott Ljudmila. – Azt hittem, elvesztettem.
– Nálam volt a zsebemben, Olegtől kaptam. Minek nekem? Legyen inkább nála – mondta Ljuda, és odaadta a kulcstartót a nővérének.
Még negyedórát beszélgettek, majd Ljudmila elbúcsúzott, és úgy döntött, hogy egyenesen Oleghez megy – hiszen közel lakott.
Felment a negyedik emeletre (nem volt lift, ötemeletes ház volt), és csengetett. Senki sem nyitott ajtót. Már azt hitte, nincs otthon senki, amikor kattant a zár, és megjelent egy fiatal nő.
– Ön Anzsela? – kérdezte Ljudmila Vasziljevna az ismeretlent.
– Igen – válaszolta a lány, és kérdőn felhúzta a szemöldökét.
– Ljudmila Vasziljevna vagyok, Oleg anyja.
– Áááá – nyújtotta a választ Anzsela, és az arcán rosszalló kifejezés jelent meg.
– Bejöhetek, hogy megvárjam a fiamat? – kérdezte jövendőbeli menyétől.
– Nem – hangzott azonnal a hideg válasz.
A meglepetéstől Ljudmila Vasziljevna hátralépett. Úgy érezte, mintha hideg szél fújt volna rá.
– Nem – ismételte meg Anzsela, majd hozzátette: – Menjen el, és többé ne jöjjön az otthonomba.
E szavak után becsukta az ajtót.
Ljudmila Vasziljevna egy darabig csak állt ott, nem tudta, mit tegyen. Talán fel kellene hívnia a fiát, és elmondania, milyen durván bánt vele a menyasszonya. De végül elvetette az ötletet – Oleg felnőtt férfi, ha ilyen nőt választott feleségül, akkor ez az ő döntése. Mélyet sóhajtva elindult haza.
Miután Oleg meglátogatta a nagynénjét, és megbizonyosodott róla, hogy jól van, hazafelé menet betért egy virágüzletbe. Tíz percig válogatott, végül kifizette a csokrot, és sietve indult haza a szerelméhez.
Ahogy belépett, női hangokat hallott.
– Megjöttem! – kiáltotta, miközben levette a cipőjét.
Ekkor jelent meg Anzsela, menyasszonyi ruhában – gyönyörű volt.
– Ez nekem van? – kiáltott fel örömmel, és átvette a csokrot a vőlegényétől, szorosan a mellkasához ölelte.
– Vigyázz, nehogy összepiszkolódj – kérte gyengéden Oleg.
Anzsela ragyogott a boldogságtól, megölelte, és fittyet hányva a háta mögött álló nővérére, Ninára, többször is megcsókolta a férfit.
– Te még aludni is ebben a ruhában fogsz, ugye? – mosolygott Oleg, majd üdvözölte a sógornőjét, aki csak bólintott.
Anzsela újra megcsókolta Olegot, majd visszament a nappaliba, és nagy tükör elé állva pörgött-forgott.
A női csevej a közelgő esküvőről nem érdekelte Olegot, bement a hálóba átöltözni.
– Egyébként – nézett be a szobába Anzsela –, járt itt az anyád.
– Anyám? – lepődött meg Oleg.
– Igen, itt járt.
– Mikor? – nagyon meglepte a hír.
– Úgy fél órája. Nem engedtem be – mondta büszkén a lány.
– Tessék?… Ismételd meg, mit csináltál?.
— Nem engedtem be — válaszolta ugyanazzal a büszke hangsúllyal Anzselika.
Oleg nem hitt a fülének, elővette a telefonját, és felhívta az édesanyját.
— Anya, jártál nálunk? — kérdezte tőle.
— Igen — hangzott a női hang.
— És mi történt? — érdeklődött, miközben a menyasszonyára pillantott, aki vállat vont és kiment a nappaliba.
— Nem engedtek be — válaszolta Ludmila Vasziljevna a lehető legnyugodtabban. — Csak vissza akartam adni a medált, amit te adtál Ljúba néninek. Végig a köpenye zsebében volt.
— Azt akarod mondani, hogy Anzselika nem engedett be?
— Még a folyosóra sem léphettem be. Azt mondta, hogy többet ne jöjjek.
— Később visszahívlak — mondta Oleg, és bontotta a vonalat.
Rosszul lett. Érezte, hogy az arca elvörösödik, nehezebben kap levegőt, a gondolatai pedig egy pillanatra megálltak. Az ablakhoz lépett, és néhány percig csak kifelé nézett. A nappaliból továbbra is hallatszott a sógornő csacsogása, aki Anzselika körül forgolódott. Végül összeszedte magát, kiment a nappaliba, és megkérdezte a menyasszonyát:
— Miért nem engedted be az anyámat? — kérdezte higgadtan.
— Nem vagyok hajlandó kapcsolatot tartani a rokonaiddal — válaszolta újra Anzselika.
— Ő az anyám — Oleg hangja megremegett.
— Nem érdekel, ki ő. Az én házamban nem lesz anyós — fordult felé a lány hideg tekintettel, majd hozzátette: — Miattuk mindig csak a veszekedés van. Nem lesz! — ismételte meg.
Oleg visszament a hálószobába. Ürességet érzett. Igen, ürességet. Még pár perccel ezelőtt szerette Anzselikát, de most a lelke teljesen kiüresedett. Még csak egy szikrája sem maradt a szerelemnek. Csak egy dolgot értett meg: ez nem az a nő, akivel le akarná élni az életét.
Csendben kiment a konyhába, elővette a szemeteszsákokat, majd visszatért a hálóba. Előhúzott egy bőröndöt, és nyugodtan belepakolta Anzselika holmijait. Ami nem fért bele, azt külön zacskókba rendezte.
Mire mindent összepakolt, Nina tovább csacsogott, lelkendezve, hogy milyen csodálatos menyasszonyi ruhája van a húgának.
Oleg kinyitotta a hálószoba ajtaját, és szó nélkül kivitte a bőröndöt a folyosóra. Anzselika eleinte észre sem vette, de amikor már a második zacskót vitte, megkérdezte:
— Ez meg mi?
— A cuccaid — felelte röviden Oleg.
Nina odaszaladt a zacskóhoz, kinyitotta, és látta, hogy valóban a testvére holmijai vannak benne.
— Ez meg mit jelent? — kérdezte hangosan a férfitól.
— Ki vagy te egyáltalán? — kérdezte hidegen Oleg.
— A feleséged húga!
— A feleségemnek nincs húga — vágott vissza azonnal a férfi.
A két lány összenézett.
— Ő az én húgom! — kiáltotta Anzselika.
— Te — Oleg a lány mellkasára mutatott — te — ismételte — megtagadtad az én rokonaimat. Mégis hogy képzeled, hogy én elismerem a tieidet? — és egy másodpercre elhallgatott, majd hozzátette: — Számomra nincsenek testvéreid. — Aztán Ninára nézett: — Te számomra idegen vagy.
— Hogy merészelsz?! — kiabált Anzselika.
— Óóó — nyújtotta el Oleg — nem tetszik, ha a saját fegyvereddel fizetnek vissza?
Ekkor Nina is kiabálni kezdett. Elővette az összes szentet a mennyből és a föld alól. Oleg egy ideig nyugodtan hallgatta. A gyűlölettel teli kiabáláshoz Anzselika is csatlakozott.
— Ha az én nőm ilyen megvetéssel bánik az anyámmal — nézett Oleg hűvösen a menyasszonyára —, akkor biztos lehetek benne, hogy velem is így bánik.
— Nem! — tiltakozott azonnal Anzselika.
— Én nem fogok együtt élni egy olyan nővel, aki megvet engem.
Visszament a hálóba, felvett még két zacskót, és indult kifelé.
— Mit csinálsz? — kiáltott a lány.
— Azt akarom, hogy menj el — mondta a lehető legnyugodtabban Oleg.
— Nem! — ismételte Anzselika.
— Takarodj! — ordította Oleg olyan hangosan, hogy még ő maga is megijedt.
Nina hátrált előle. Talán már találkozott hasonló haraggal korábban. Anzselika, látva, hogy a húga már nyitja az ajtót, gyorsan követte.
— És mi lesz az esküvővel? — kérdezte a férfitől.
— Nem lesz esküvő — mordult Oleg —, semmilyen!
Abban a pillanatban a zacskók repültek felé, a holmik szétszóródtak, de Oleg, átlépve rajtuk, elindult Anzselika felé. A lány, látva a férfi jeges tekintetét, gyorsan hátrálni kezdett.
Néhány másodperc múlva már a lépcsőházban állt — menyasszonyi ruhában.
— Takarodj! — mondta még utoljára Oleg, majd becsukta az ajtót.
Lelke háborgott — fájt, undorodott, émelygett. A szétszórt holmikat figyelmen kívül hagyva visszament a tágas nappaliba. Két hét múlva kellett volna összeházasodniuk, hogy a lakást is hivatalosan a feleségére írassa.
Fogta a telefonját, néhány percig mozdulatlanul állt. Csak mikor megnyugodott, tárcsázta az anyját.
— Anya, bocsáss meg, ami történt — a hangja tompán szólt.
— Minden rendben? — kérdezte aggodalmasan Ludmila Vasziljevna.
— Most már tényleg rendben — pillantott végig a szétszórt dolgokon, majd hozzátette: — Anya, később visszahívlak.
Megnyomta a kijelzőt, és bontotta a hívást.
Letette a telefont az éjjeliszekrényre, majd lehajolt, és elkezdte összeszedni annak a nőnek a holmijait, akit szeretett. Igen, azt hitte, hogy szereti. De vajon ő szerette-e? Most már nem számított. Oleg lelkében nem volt harag — meglepő módon gyorsan eltűnt. Miután mindent összeszedett, gondosan becsomagolta a dolgokat. Holnap hív egy futárt, és elküldi őket az anyjához.
A világos konyhába lépve bekapcsolta a vízforralót, elővett egy csomag teát a szekrényből, amit valamelyik kolléganője ajándékozott neki. Már nem emlékezett pontosan, ki, de a tea nagyon finom volt.
A szobában az őszi esték félhomálya uralkodott. Az ablakon túl az utolsó sárga nyírfalevelek zizegtek, és a ritka járókelők esernyőik alatt siettek a szitáló eső elől. Oleg gépiesen végezte a megszokott mozdulatokat, próbált visszatérni a normális élethez.
