Marina a konyhaasztalnál ült, maga elé kiterítve a vázlatfüzetét. A ceruza könnyedén siklott a papíron, mintha magától tudná, merre kell mozognia. Mellette Alisza elmélyülten színezett egy képet, a nagy igyekezettől kicsit kinyújtva a nyelve hegyét.
– Anya, ez egy virág? – bökött rá Alisza az ujjával a vázlatra.
– Ez egy kert lesz, nyuszikám. Egy gyönyörű szép kert, szökőkúttal és hintával.
– Olyan, mint a mi udvarunk?
– Sokkal jobb, mint a mi udvarunk – mosolygott Marina, és elhúzott egy hajtincset a kislánya homlokából.
A bejárati ajtó becsapódott. Nehéz léptek hallatszottak a folyosóról. Marina egyetlen gyors mozdulattal összecsukta a vázlatfüzetet, és betolta egy magazinhalom alá. Alisza felkapta a fejét, majd megmerevedett.
– Kész a vacsora? – lépett be Artyom a konyhába, és az asztalra dobta a kulcsait.
– Igen, minden a tűzhelyen van. Mindjárt megmelegítem.
– Mik ezek a magazinok?
– Csak a szokásosak. Alisza a képeket nézegeti.
Artyom végigpásztázta tekintetével az asztalt, majd a lányára nézett. A kislány folytatta a rajzolást, igyekezve nem felemelni a szemét. Marina letette a tányért, mert ki a levest, és kenyeret készített mellé.
– Beszéltem anyámmal – mondta Artyom, meg sem várva, hogy a felesége leüljön. – Holnap jön. Azt mondja, látni akarja, hogyan éltek itt felügyelet nélkül.
– Normálisan élünk, Artyom. A ház tiszta, a gyerek jóllakott.
– Ő jobban tudja.
Marina összeszorította a fogát, de hallgatott. Már régen megtanulta megválasztani a megfelelő pillanatokat. Most nem volt itt az ideje, sem a helye, és a hangnem sem volt megfelelő. A türelem nem gyengeség – mondogatta magának minden este.
– Alisza, edd meg az utolsó falatokat, és menj fogat mosni – mondta Marina lágyan.
– Anya, rajzolhatok még egy kicsit?
– Holnap, napsugaram. Holnap rajzolsz valami újat.
A kislány engedelmesen lecsúszott a székről, és elment. Marina a tekintetével kísérte, majd a férje felé fordult. Az a telefonjába mélyedve evett. Marina az óvodáról akart beszélni, de meggondolta magát. Ne ma.
– Artyom, meg akartam beszélni veled egy dolgot.
– Mit?
– Alisza fél év múlva négyéves lesz. Nem kellene elgondolkodnunk az óvodán? Szüksége van arra, hogy más gyerekekkel kommunikáljon, fejlődjön.
Artyom lassan letette a kanalat. Felemelte a fejét. A tekintete nehézzé vált, mint egy öntöttvas serpenyő a tűzhelyen.
– Ezt már megbeszéltük.
– Nem, Artyom. Ezt te döntötted el. Egyedül. Mi nem beszéltünk meg semmit.
– Mit kellene ezen megbeszélni? Én keresem a pénzt. Te otthon ülsz. A gyerekre vigyáznak. Mindenki elégedett.
– Én nem vagyok elégedett.
– Neked nem is kell elégedettnek lenned. Neked hálásnak kell lenned – vigyorgott gúnyosan, majd újra a képernyőre meredt.
Marina összeszorította a száját. Felállt, és elpakolta a tányérokat. A kezei gépiesen mozogtak: elmosni, megtörölni, elrakni. A feje azonban egészen más irányba járt.
Éjszaka, amikor Artyom elaludt, elővette a matrac alól a telefonját – egy régi, póttelefont, amiről a férje nem tudott. Üzenetet gépelt a nővérének: „Ira, készen állok. Kezdjük el.”
A válasz egy percen belül megérkezett: „Végre. Holnap kettőkor várlak, amíg dolgozik. Puszi.”
Irina pontosan kettőkor érkezett. Autója megállt a lépcsőház előtt, és három perc múlva a nővére már a küszöbön állt. Magas volt, magabiztos, a hóna alatt egy bőr iratgyűjtővel.
– Gyere be gyorsan! – nézett hátra Marina a lépcsőfordulóra.
– Úgy viselkedsz, mint egy kém. Jelentenek a szomszédok?
– Galina Szergejevna két házzal odébb lakik. De mindenhol ott van.
Irina bement a szobába, leült a kanapéra, és kinyitotta az iratgyűjtőt. Alisza odafutott a nagynénjéhez, és átölelte a térdét.
– Ira néni, hoztál nekem ceruzákat?
– Hoztam, kincsem. Egy egész dobozzal. Menj, rajzolj, mi pedig beszélgetünk anyával.
Alisza befutott a szobájába. Marina leült a nővére mellé. A kezei kissé remegtek.
– Ira, félek.
– Tudom. De figyelj ide. Diplomád van. Ráadásul vörös diplomád (kitüntetéses). Olyan dolgokat terveztél, hogy az embereknek leesett az álla. Emlékszel arra a kiállításra a Botanikus kertben? Hároméves szerződést ajánlottak neked.
– Emlékszem. Artyom akkor azt mondta, hogy ez nem komoly dolog.
– Te pedig hittél neki.
– Szerettem őt.
– És? A szerelem az, amikor feloldanak a hipóban? Amikor nincs jogod pénzt költeni a lányod harisnyájára az ő jóváhagyása nélkül?
Marina lehajtotta a fejét. Irina kinyomtatott papírokat vett ki az iratgyűjtőből.
– Nézd, figyeld csak. Jelenleg három tájépítészeti megrendelésem van. Az emberek vidéki házakat építenek, kertekre, teraszokra, pihenőhelyekre van szükségük. Én ezt le tudom papírozni a saját cégem nevén. Te rajzolsz, tervezel, a tárgyalásokat pedig rajtam keresztül intézed. A pénz egy külön számlára megy.
– És ha megtudja?
– Hogyan? Otthon dolgozol, amikor ő elmegy. A fájlok a felhőben lesznek az én felhasználónevem alatt. A megbeszélések videohívásban zajlanak majd, amikor Alisza alszik. Oleg segít a technikai háttérben, ő ért hozzá.
– Oleg tudja?
– Oleg a férjem. A te oldaladon áll. Mindig is ott állt.
Marina kezébe vette a kinyomtatott lapokat. Három vidéki telek: az egyik húszáras, a másik kettő kisebb. Fotók a terepviszonyokról, a megrendelők kívánságai. A szíve úgy kalapált, ahogy már három éve nem.
– Ira, mi van, ha elfelejtettem, hogyan kell csinálni?
– Nem felejtetted el. Minden nap rajzolsz. Látom a vázlataidat. Még a lépcsőház előtti udvart is áttervezted fejben, jól tudom.
Marina elnevette magát. Halkan, hogy a falak ne hallják.
– Jól van. De kell egy kis idő, hogy felvegyem a ritmust. Egy hét.
– Három nap. Az első ügyfél hétfőre várja a vázlatot.
– Három nap?!
– Marina, három évig ültél kalitkában. Ha nem most, akkor mikor?
A nő bólintott. Irina szorosan megölelte, testvériesen, felesleges szavak nélkül. Aztán felállt, és behúzta az iratgyűjtő cipzárját.
– És még valami. Anya üdvözöl. Mindent tud. És velünk van.
– Anya?
– Viktorija Petrovna nem ma jött a falvédőről. Látja, mi folyik itt. Csak azért hallgatott, mert megkérted, hogy ne avatkozzon be. De vár rád.
Marina az ajtóig kísérte a nővérét. Rázárta a zárat. Hátával a falnak dőlt, és lehunyta a szemét. Három nap. Az első vázlat hétfőre. Képes rá. Biztosan képes rá.
Azon az estén Artyom a szokásosnál később ért haza. Ingerült volt.
– Anyám azt mondja, napközben járt nálad valaki.
– Irina ugrott be. Hozott ceruzákat Aliszának.
– Minek?
– Azért, mert ő a nővérem, és szereti az unokahúgát.
– Nem akarom, hogy Irina ide járkáljon. Rossz hatással van rád.
– Artyom, ő a testvérem.
– És? Kit érdekel, ki kinek a testvére. Megmondtam: nem akarom.
Marina hosszan nézett rá. Régebben vitatkozott volna, kérlelte volna, magyarázkodott volna. Most csak bólintott.
– Jó. Ahogy akarod.
Artyom elégedetten horkantott egyet, és átment a tévéhez. Észre sem vette, hogy a felesége három év után először egyetlen ellenvetés nélkül egyetértett vele. Mert többé már nem volt szüksége a vitára. Most már volt egy terve.
Négy hónap telt el. Marina úgy működött, mint egy felhúzott óramű: nappal a ház, Alisza, az ebédek, a takarítás; éjszaka a vázlatok, a raszterrajzok, a levelezés az ügyfelekkel a nővérén keresztül. A külön számlán lévő pénz úgy gyűlt, mint a gát mögött a víz. Hét elkészült projekt. Tizenegy elégedett ügyfél, beleértve azokat is, akik ajánlás útján érkeztek.
A barátnője, Lena, csütörtökön hívta.
– Marin, szombaton gyerekfesztivál lesz a Napsugaras parkban. Animátorok, workshopok, ugrálóvár. Az én Danykám már egy hete nem tud aludni a várakozástól. Elhozod Aliszát?
– Len, te is tudod, hogy állok a kimozdulásokkal.
– Tudom. De a gyerek már három és fél éves, és a lakótelepi udvaron meg a bolton kívül nem jár sehol. Ez nem normális.
– Megpróbálom.
– Ne próbáld. Csináld.
Marina este lépett oda a férjéhez, amikor az a vacsora után jó hangulatban volt.
– Artyom, szombaton el akarok menni Aliszával téli cipőt venni. Kinőtte a bakancsát.
– Messzire?
– A Leninszkij úti bevásárlóközpontba. Oda-vissza.
– Jól van. De háromra legyetek otthon. Jön anyám.
– Jó.
Szombaton elvitte Aliszát a fesztiválra. A kislány, aki most látott életében először ennyi gyereket, tátott szájjal földbe gyökerezett, majd felsikított az örömtől, és a légvárak felé rohant. Lena mellette állt, és figyelte őket.
– Nézz rá. Olyan, mint egy virág, ami végre vizet kapott.
– Lena, ne kezdd el.
– Nem kezdem. Folytatom. Marina, figyelj rám. Én is átmentem ugyanezen. Az exem is kontrollált minden egyes lélegzetvételemet. Aztán elmentem, és a világ nem dőlt össze. Ellenkezőleg, a világ végre összeállt.
– Neked nem volt egy anyósod, aki két házzal odébb lakik.
– Nekem valami sokkal rosszabb volt. Félelmem volt. De kiderült, hogy az csak egy papírtigris.
Marina hallgatott, miközben nézte, ahogy Alisza ugrál a légvárban, ahogy nevet, és ahogy a kezeit nyújtja a többi gyerek felé. Fájdalmat érzett – fizikailag, a mellkasában, a bordái között.
– Lena, van valami, amit nem mondtam el neked.
– Mondd.
– Dolgozom. Már négy hónapja. Irinán keresztül. Van pénzem. Elég ahhoz, hogy kivegyek egy lakást, és fél évig megéljek bárki segítsége nélkül.
Lena megtorpant. Új kifejezéssel nézett a barátnőjére – nem sajnálattal, hanem tisztelettel.
– Te kis alattomos kígyó.
– Nem vagyok kígyó. Egy anya vagyok, akinek nem hagytak más választást.
– És mi lesz most?
– Még nem tudom. Várom a megfelelő pillanatot.
– Ne várj. A pillanatok nem maguktól jönnek. Azokat meg kell teremteni.
Kettőre értek haza. Artyom ellenőrizte a szatyrokat – Marina előrelátóan már korábban megvette a bakancsot, és Lena kocsijában rejtette el. Minden stimmelt.
De este megcsörrent a telefon: Galina Szergejevna hívta.
– Artyom, a szomszédasszonyom azt mondta, hogy látta a feleségedet a Napsugaras parkban egy nővel meg egy sereg gyerekkel. Talán hazudik neked?
Artyom letette a kagylót, és bement a konyhába. Marina mosogatott. Alisza már aludt.
– A parkban voltál.
Nem kérdés volt. Állítás.
– Igen.
– Azt mondtad, boltba mész.
– Voltam a boltban is. Utána pedig a parkban. Lena hívott meg.
– Hazudtál nekem.
– Nem. Nem mondtam el a teljes igazságot, mert különben nem engedtél volna el.
– Vagyis elismered, hogy becsaptál?
– Artyom, a lányunk három és fél éves. Most volt életében először gyerekrendezvényen. Először. Érted te egyáltalán, mit jelent ez?
– Ez azt jelenti, hogy nem tiszteled a döntéseimet.
– És te tiszteled az enyémet? Akár egyet is? Egyetlenegyszer az elmúlt három évben?
Egészen közel lépett hozzá. Marina nem hátrált meg.
– Azt teszed, amit mondok. Különben következményei lesznek.
– Milyen következményei? Újra elveszed a telefonomat? Megtiltod, hogy találkozzam a testvéremmel? Mi jöhet még, Artyom? Béklyó a lábamra?
A nő karjára csapott – fájdalmasan, a csuklója felett. Marina egy hirtelen mozdulattal kitépte magát.
– Ne nyúlj hozzám. Soha többé ne nyúlj hozzám.
A férfi hátralépett. Nem a félelemtől – a meglepetéstől. Három év alatt a nő egyszer sem emelte fel a hangját. Egyszer sem rántotta el magát. Egyszer sem nézett rá így – egyenesen, könyörgés és bocsánatkérés nélkül.
– Megváltoztál – szűrte a fogai között.
– Nem. Visszatértem.
A fordulópont októberben jött el. Viktorija Petrovna a hatvanadik születésnapját ünnepelte. Három hónapig készült a jubileumra: termet bérelt egy étteremben, összegyűjtötte a rokonokat, barátokat, szomszédokat. Marina egy ruhát vett az édesanyjának – a saját, titkos pénzéből –, és ajándékcsomagolóba öltöztette.
– Artyom, szombaton lesz anyu születésnapja. Hatvanéves. Ott kell lennem.
– Szombaton Nagyja nénihez utazunk vidékre. Anyám már megbeszélte.
– Milyen Nagyja néni? Anyámnak kerek évfordulója van!
– Na és? Majd felköszöntöd telefonon.
– Ezt komolyan mondod?
– Teljesen.
– Artyom, ő az anyám. Vár engem. Várja az unokáját. Fél éve nem látott minket, mert minden egyes alkalommal találsz valami kifogást, hogy nemet mondj.
– Figyelj, nem akarom ezt megvitatni. A döntés megszületett.
– Ki által? Te és Galina Szergejevna által? És én? Én hol vagyok ebben a döntésben?
– Te a feleségem vagy. Oda mész, ahova a család megy.
Marina a szoba közepén állt, kezében a ruhát rejtő csomagot szorongatva. Az ajándékot az anyjának. A nőnek, aki egyedül nevelt fel két lányt az apa halála után. Aki szabadnap nélkül dolgozott, hogy mindketten továbbtanulhassanak. És most a saját lánya nem mehet el a jubileumára, mert a férje úgy döntött, hogy meglátogatnak valami távoli nagynénit.
– Elmegyek anyuhoz.
– Nem.
– Artyom, elmegyek anyuhoz.
– Megmondtam, hogy nem!
A férfi felállt. A fogashoz ment. Leakasztotta a lakáskulcsokat – mindkét készletet. Zsebre tette őket. Aztán kinyitotta a szekrényt, és kivette a nő útlevelét a fiókból.
– Sehova sem mész. Reggel hétkor indulunk. Légy készen.
Bement a hálószobába. Marina üres kézzel állt ott. Kulcsok nélkül. Okmányok nélkül. A lakásban, amely az elmúlt három évben egy szép, gondozott kalitkává vált.
Alisza kijött a gyerekszobából, és átölelte a anyja lábát.
– Anya, megyünk Vika mamához?
– Megyünk, nyuszikám. Feltétlenül megyünk.
Szombat reggel hatkor megérkezett Galina Szergejevna. Artyom bepakolta a táskákat a kocsiba. Marina felöltözött, felöltöztette Aliszát. Mindannyian kimentek. Artyom bezárta a lakást, és a kormány mögé ült.
– Galina Szergejevna, a konyhában felejtettem Alisza cumisüvegét. Elkérhetem a kulcsot?
– Meglesz anélkül is. Majd veszünk egyet útközben.
Marina beszállt a kocsiba. Az egész utat végighallgatta. Artyom és az anyja Nagyja néniről, a felújításáról, a veteményeséről és a lekvárjáról beszélgettek. Alisza elaludt a hátsó ülésen.
Nagyja néninél Marina kifogástalanul viselkedett – mosolygott, segített a konyhában, játszott Aliszával az udvaron. Amikor Artyom és az anyja bementek a házba, hogy megnézzenek valamit, Marina elővette a póttelefonját, és felhívta Irinát.
– Ira, gyere el értünk. Ma.
– Honnan?
– Kalinovka falu, százhúsz kilométerre a várostól. A kék kerítéses ház, a harmadik az úttól.
– Indulok. Oleg vezet. Két óra múlva ott vagyunk.
– Csak csendben, kérlek.
Két óra múlva Oleg ezüstszínű SUV-ja megállt a sarok mögött. Marina kivitte a karjában Aliszát, akit ebéd után elringatott, és a saját kis táskáját. Semmi mást nem hozott el.
– És a ruhák? – kérdezte Irina.
– A ruhák csak rongyok. Nekem csak ő kell – bökött Marina az alvó kislány felé.
Oleg szó nélkül beindította a motort. Az autó elindult.
Artyom egy órával később vette észre a hiányukat. Körberohanta az udvart, az utcát, a szomszédos házakat. Felhívta Marina telefonját – ki volt kapcsolva. Galina Szergejevna rohangált a szobákban.
– Elszökött! A feleséged elszökött!
– Ne ordíts, anyám. Hova menne pénz és papírok nélkül?
De Marina már az autópályán utazott, magához szorítva Aliszát. És volt pénze. És okmányai is – másolatok, amelyeket Irina előrelátóan egy hónappal ezelőtt elintézett. És egy terve, amely az utolsó vesszőig ki volt számítva.
Este Artyom egy üres lakásba tért vissza. A konyhaasztalon semmi. A szekrényben üres vállfák. A gyerekszobában kopár polcok. Marina elvitte Alisza iratait, a rajzait, a kedvenc plüssmacskáját és a fotóalbumot. Semmi mást.
A postaládában egy boríték hevert. Benne a házasság felbontása iránti kérelem.
Artyom elolvasta, és kiejtette a papírt a kezéből. Azonnal felkapta a telefont.
– Marina, mit műveltél?! Megőrültél?!
– Nem. Három év óta először vagyok teljesen a józan eszemnél.
– Vissza fogsz jönni. Nincs hova menned. Egy árva petákod sincs!
– Nagyon rosszul ismersz engem. Bár, soha meg sem próbáltál megismerni.
– Meg foglak találni!
– Ne keress. Semmi értelme. A papírokat aláírtam. Minden a törvény szerint zajlik.
– Milyen törvény?! A feleségem vagy!
– Voltamm. A mai napig.
Letette a telefont. A nővérére nézett. Irina vezette a kocsit, nem véve le a szemét az útról.
– Ügyes voltál – mondta halk hangon Irina.
– Rosszul vagyok.
– Tudom. De holnap jobb lesz. Holnapután pedig még jobb.
Eltelt fél év.
A bírósági eljárás rövid és fájdalmas volt – Artyom számára. A házassági szerződés, amelyhez egykor maga Galina Szergejevna ragaszkodott, tartalmazott egy pontot a vagyonmegosztásról a házastárs szabadságának bizonyított korlátozása esetén. Zsanna, Artyom húga, áttanulmányozta a dokumentumot, és felhívta a bátyját.
– Artyom, te egy idióta vagy.
– Zsanna, te kinek az oldalán állsz?
– A józan ész oldalán. Anyánk azért íratta ezt a szerződést, hogy téged védjen. De te képes voltál megsérteni minden egyes pontot, amit beleírt. A mozgás korlátozása, az okmányok elvétele, a pénzügyi izoláció – minden dokumentálva van.
– Csak blöfföl!
– Nem, nem blöfföl. Tanúi vannak, üzenetei és hangfelvételei. Pontosan azt kapod, amit megérdemelsz. Szerintem semmit.
Artyom megpróbált kapcsolatba lépni Marinával közös ismerősökön keresztül. Aztán Lenán keresztül. Lena röviden válaszolt.
– Figyelj rám jól, Artyom. Egyedül nevelem a fiamat. Tudom, milyen a nulláról kezdeni. És azt is tudom, milyen egy olyan emberrel élni, aki bútordarabnak tekint. Marina már nem bútordarab. Szokj hozzá.
– Lena, beszélnem kell vele!
– Neki viszont nem kell veled. Érzed a különbséget?
Marina időközben egy háromszobás lakásba költözött, amelyet a saját pénzéből bérelt. Irina hivatalosan is alkalmazta a nővérét a cégénél. A megrendelések egymás után jöttek – Marina olyan tájképi kompozíciókat alkotott, hogy a megrendelőknek elakadt a szavuk. Viktorija Petrovna a kisebbik lányához költözött, hogy segítsen Aliszával.
– Anya, biztos vagy benne? Kényelmes neked itt? – kérdezte Marina, miközben beágyazott a vendégszobában.
– Kényelmesebb, mint nézni, ahogy a lányom lassan elsorvad egy idegen házban.
– Anyu, ne.
– De igen. Három évig hallgattam, mert te kérted. Többé nem fogok. Büszke vagyok rád, Marina. Kimásztál belőle.
Alisza szemmel láthatóan megváltozott. Az óvodában, ahova végre beíratták, sztár lett: ő rajzolt a legjobban, úgy úszott a medencében, mint a hal, a városi gyermekalkotások kiállításán pedig az ő rajzát is beválogatták a tárlatba. A kislány kivirágzott, és ez mindenkinek feltűnt.
– Anya, ma rajzoltam egy házat! Kerttel! Olyat, mint amilyenek a te képeid dicsérik!
– Megmutatod?
– Tessék! Itt vannak a virágok, itt a hinta, itt pedig mi vagyunk, te meg én, és a nagymama!
– És apa?
Alisza elhallgatott. Aztán azt mondta:
– Apa nem lakik itt. Ő máshol lakik.
Marina átölelte a lányát, és nem mondott semmit. A szavak feleslegesek voltak.
Egyik este Zsanna telefonált.
– Marina, beszélhetünk?
– Mondd, Zsanna.
– Tudom, hogy teljes jogod van senkivel sem beszélni a családunkból. De el akarok mondani egy dolgot.
– Hallgatom.
– Te voltál a legjobb dolog, ami a bátyámmal történt. Ő pedig elbaltázta. Sajnálom a kifejezést, de nincs rá jobb szó. Anyu érti ezt. Én is értem. Ő nem. És ezért van most ott, ahol van.
– És hol van?
– Egy egyszobás lakásban az autópálya mellett. Anyu már nem beszél vele. Olyan dolgokat vágott a fejéhez, hogy törölte a névjegyei közül. El tudod képzelni? Galina Szergejevna – és kitörölte a saját fiát.
– Nem sajnálom őt, Zsanna.
– Nem is kell. De szeretném, ha tudnád: ha bármikor jogi segítségre lenne szükséged, hívj. Éjjel vagy nappal. Mindegy.
– Köszönöm. Ez… váratlan.
– Az a váratlan, hogy a bátyám harmincöt évesen sem tanulta meg, hogyan kell egy élő emberrel emberként bánni.
Az utolsó találkozás Artyommal annak az étteremnek a bejáratánál történt, ahol Irina Marina munkáiból szervezett bemutatót. A vendégek érkeztek, köszöntötték egymást, csodálták a paravánokon lévő fotókat. Marina a sötétzöld ruhájában állt az ajtóban, amit maga vett, a saját pénzéből, egy olyan boltban, ahová engedély nélkül ment el.
Artyom bukkant fel a sarok mögül. Lefogyott, szürke arccal.
– Marina.
– Artyom. Mit keresel itt?
– Jöttem beszélni.
– Mondd. Van egy perced.
– Szeretném, ha visszatérnél.
– Nem.
– Megváltozom.
– Nem.
– Meg sem hallgatsz?
– Te meghallgattál engem? Három évig, Artyom. Három évig mondtam: dolgoznom kell. Fejlődnöm kell. A lányunknak óvoda kell, barátok, normális élet. És te minden alkalommal azt válaszoltad: „Megmondtam, hogy nem.” Nos, tessék. Most én mondom azt, hogy nem. Érzed, milyen?
Tett egy lépést felé, megpróbálta megfogni a kezét. Marina elrántotta magát.
– Ne gyere közelebb.
– Jogom van látni a lányomat!
– Megvan a jogod. A menetrend szerint. Jövő héten, szombaton, tíz től hatig. Pontosan úgy, ahogy le van fektetve.
– Nekem nem menetrend kell! Nekem a családom kell!
– A család nem tulajdon. A család az, ahol mindenki lélegzik. Te pedig elzártad tőlem az oxigént.
Artyom megpróbálta megkerülni őt, hogy bemenjen az étterembe. Marina elállta az útját. A férfi a vállával kezdte félretolni, és ekkor a nő röviden, lendület nélkül, tenyérrel arcul csapta. A hang éles volt, mint egy csattanás.
Artyom megmerevedett. Lépett egyet hátra. Ránézett.
– Te… megütöttél?
– Igen. És újra megütlek, ha nem mész el. Ez az én estém. Az én életem. Az én vendégeim. És te nem tartozol ide.
Ott állt, leeresztett karokkal. A háta mögött a paravánon egy fotó függött: egy tájpark, amelyet Marina tervezett, az alábbi felirattal: „Az év legjobb dizájnja – Marina Volkova”. Az ő vezetékneve. A lánykori. Amit visszavett.
Oleg kijött az étteremből, és szó nélkül Marina mellé állt. Irina követte őt. Lena is kinézett az ajtón. Négyen álltak ott, mint egy fal. Nem fenyegetően – egyszerűen csak álltak. Csak megmutatva, hogy Marina már nincs egyedül.
Artyom megfordult és elment. Nem nézett hátra. A válla leesett, a lépte bizonytalan volt, a kezei a zsebében.
Egy hónappal később Galina Szergejevna felhívta Marinát.
– Marina, én vagyok az. Ne tedd le a kagylót.
– Hallgatom.
– Hibás vagyok előtted. Nem kevésbé, mint ő. Úgy neveltem fel, hogy a férfi dönt mindenről. És egy szörnyeteget neveltem belőle. Bocsáss meg, ha tudsz. Ne miattam – Alisza miatt. Ő az unokám, és szeretnék az élete része lenni. A te feltételeid szerint.
– Átgondolom.
– Ez is több, mint amit megérdemlek.
Aztán olyasmi történt, amire senki sem számított. Artyom, miután egyedül maradt, család és az anyja meg a húga támogatása nélkül, elhatározta, hogy „megbünteti” a volt feleségét. Feljelentést tett a városi építészeti bizottságnál, azt állítva, hogy Marina törvénytelenül használja a szakmai címet, és engedély nélkül végzi a tevékenységét. Biztos volt benne, hogy ez tönkreteszi a karrierjét.
A bizottság vizsgálatot indított. És megállapították, hogy Marinának minden szükséges engedélye, tanúsítványa és licence megvan – Zsanna személyesen segített az okmányok elintézésében. Mi több, a vizsgálat felkeltette egy nagy ingatlanfejlesztő figyelmét, aki éppen tájépítészt keresett egy elit kertvárosi lakóparkhoz. A szerződést egy héttel később aláírták. Az összeg akkora volt, hogy Marina felhívta a nővérét, és csak egy szót mondott: „Add át Artyomnak a köszönetemet.”
Irina átadta. Artyom nem válaszolt.
Ott ült az egyszobás lakásában, a kanapén, és a falat nézte. A falon Alisza egyetlen rajza lógott, amit még sikerült elhoznia. Ház, kert, hinta. És három figura – anya, lánya, nagymama. Őnélküle.
Marina este betakarta Aliszát, megigazította a takaróját, és homlokon csókolta.
– Anya, ma egy repülő kertről álmodtam.
– Tényleg? És milyen az?
– Gyönyörű. Szárnyai vannak.
Marina elmosolyodott. Szárnyak. Hát tessék – ezek azok a szárnyak, amelyeket három évig keresett. Nem azért, hogy elrepüljön valaki elől. Hanem azért, hogy önmagához repülhessen.
