A nyirkos őszi szél sárga faleveleket kergetett végig a falusi utcán, amikor Alina leszállt a buszról. Lábai sajogtak a hosszú út után, szívét pedig nehéz kő nyomta – a nagyapával való búcsú nem ment könnyen.
Alig tett néhány lépést a megállótól, amikor meghallotta a jól ismert, kissé rekedt hangot:
– Alinuska, drágám, milyen volt az út?
Nina Petrovna, a falu felcsernője sietett felé, karját lendítve. A kissé telt asszony kopott orvosi köpenyben és meleg pulóverben azon kevesek közé tartozott, akik ebben a faluban megértették és támogatták Alinát.
Bár férje, Pavel, nem kedvelte a gyógyítónőt, és állandóan gúnyolódott a szakértelmén, „falusi kuruzslónak” nevezve őt, Alina melegséggel és bizalommal viszonyult Nina Petrovnához.
– Többé-kevésbé, Nina Petrovna – sóhajtott Alina, lelassítva lépteit. Nem akart beszélni az útról, de tudta, hogy a beszélgetést nem kerülheti el. – Nagyapával viszont nem sikerült kibékülni a halála előtt. Magával vitte a sérelmet…
– Hát igen, kislányom – csóválta a fejét a felcsernő, miközben visszatűrte a sapkája alól kiszabadult ősz tincset. – A nagyapád makacs, büszke ember volt. Ilyen természettel, még ha akarod is, nem mindig lehet kibékülni. Nyugodjon békében.
– És mondd csak, hogy van a drága férjurad? Még mindig betegeskedik?
Alina ismét mélyet sóhajtott, és elkezdte gyűrögetni kopott táskájának fülét:
– Teljesen le van gyengülve. Nincs étvágya, sem energiája. Minden orvost végigjártunk – senki sem tud segíteni. Már a legrosszabbra készül… Azt mondja, érzi, hogy lejárt az ideje.
– Na, ugyan már, miféle beteg ez! – fújtatott hirtelen Nina Petrovna, és a szemében felvillant a felháborodás. – A te Pavluskádban ébredezik a nagy színész! Olyan jelenetet rendez, hogy maga Sztanyiszlavszkij is megirigyelné!
– Miért mond ilyeneket? – szomorodott el Alina, bár legbelül már kezdtek kétségek ébredni benne. – Pasa tényleg szenved. Nem lehet az ő hibája, ha az orvosok nem találnak semmit…
– Ó, fiatal vagy még… – legyintett a felcsernő. – Az orvosok azért nem találnak semmit, mert nincs is mit keresni. De majd magad is rájössz – mondta sokat sejtetően, végigmérve Alinát, majd eltűnt egy mellékutcában, magára hagyva a lányt a kavargó, nyugtalan gondolataival.
Nem volt kedve hazamenni. Alina a folyóhoz indult, és leült egy kidőlt fára, amit a helyiek padként használtak. Szeme előtt újra megjelent a búcsú jelenete, amikor elindult a temetésre.
Amikor Pavel megtudta, hogy elutazik, teátrálisan felsóhajtott, és viaszos, vékony kezével eltakarta a szemét:
– Természetesen menj csak, drágám. Megértem… Csak tudd, hogy az örökség nem terem az út szélén. Ha meghalok, úgysem lesz pénz a temetésemre.
Most ezek a szavak keserűen visszhangoztak a lelkében. Alina visszaemlékezett, hogyan is kezdődött minden. A zeneiskola elvégzése után határozottan elutasította, hogy hegedűművészi pályát folytasson, a nagyapja minden reménye ellenére.
– Soha többé nem veszem kezembe ezt a hangszert! – jelentette ki akkor, elé téve a vörös diplomáját és azt a szeretett hegedűt, amit tizenkét éves korában kapott tőle.
– Hogy érted azt, hogy nem veszed kezedbe? – a nagyapja elvörösödött a haragtól, kérges, munkától durva kezei ökölbe szorultak. – Egész életemet annak szenteltem, hogy zenész legyél! Vagy most már inkább tehenek farkát csavargatnád?
„Inkább tekergetem a tehenek farkát, mint hogy hegedüljek!” – csattant fel, és már abban a pillanatban megbánta a szavait, de már késő volt. A sértettség és büszkeség nem engedte, hogy visszavonja őket.
Így került ebbe a faluba, ahol a helyi kultúrház vezetőjeként kapott állást. Itt ismerte meg Pált – az egyetlen fiút, aki nem káromkodott, és tökéletes életpartnernek tűnt. Csodálta Alina határozottságát, szép szavakat mondott a jövőről, és a lány lassan elfeledte a városi életet, a hódolókat, akik egykor készek voltak a hegedűjét is cipelni érte.
Az első közös év úgy suhant el, mint egy ködös álom. Alina megállás nélkül dolgozott: vett egy tehenet, bár Pál inkább motorkerékpárról álmodott. Akkor nagyon megbántódott, és azt hangoztatta, hogy a lánynak semmit sem számítanak az ő vágyai, nem törődik az álmaival.
Most Alina keserűen gondolta: eladott volna bármit, amit csak lehet, vett volna tíz motort is, csak hogy visszakaphassa azt a Pált, akibe beleszeretett – azt, aki mellette állt és támogatta.
A családi válság négy hónappal ezelőtt kezdődött, amikor egy heves esőzés során a víz közvetlenül az ebédlőasztalra kezdett csöpögni. „Pali, ez meg mi?” – kérdezte, miközben egy tálat tett a csepegő víz alá.
„Hát víz, mi más?” – nevetett fel a férfi, szemét a tévéről le sem véve. „Mi olyan vicces ezen? Mindjárt beomlik a tető!” – kiabált rá először életében Alina, érezve, hogy az évek alatt felgyülemlett feszültség áttörte a gátat.
„Mit tehetnék én? – vágott vissza Pál, végre ránézve. – Pénz kell ahhoz, hogy tetőt javítsunk. Neked van?”
„És neked? – robbant ki Alinából. – Más férfiak hajnalban kelnek, késő estig dolgoznak, eltartják a családjukat, gondoskodnak a jövőről! Te mit csinálsz?”
„A faluban nincs számomra munka! – kiáltott fel Pál, és felugrott a kanapéról. – Nem fogok trágyában turkálni valami nyomorult portáért. Nem ezért születtem!”
A veszekedés után Pál az anyjához költözött, majd egy hét múlva titokzatos betegséggel tért haza, és ágynak esett. Alina most lassan kapaszkodott fel a jól ismert ösvényen hazafelé, közben a felcser asszony különös célzásain töprengett. A kertkapu tárva-nyitva volt – jól emlékezett, hogy zárta be indulás előtt. A házból hangok szűrődtek ki.
Közelebb osonva hallotta, ahogy a férje beszél az anyjával:
„Dehogy, mama, teljesen hülye. A töltött káposzta viszont isteni! Rég ettem ilyen jót.”
Alina bekukucskált az ajtórésen, és földbe gyökerezett a lába – a „haldokló” férje jó étvággyal falta az ebédet, élénken gesztikulált, orcája egészségesen kipirult, a hangja pedig egyáltalán nem tűnt gyengének.
„Ne felejtsd el – figyelmeztette az anyja, miközben újabb adagot mert –, amikor visszajön, legyen nagyon rosszul a helyzet. Beszélj szanatóriumról, drága kezelésről. Hiszen örökölt valamit a nagyapjától, most költse rád.”
„Úgy lesz – nevetett fel Pál, miközben szalvétával törölte meg a száját. – Pont annyiba fog kerülni a kezelés, mint amennyit az örökség ér! Aztán szépen-lassan meg is gyógyulhatok.”
Alina lélegzete elakadt. Némán kisurrant a házból, és a szomszédhoz ment. Egy óra múlva a tehén és a tyúkok jelképes áron keltek el, ő pedig módszeresen pakolni kezdte a holmiját a régi bőröndbe. Amikor Pál meglátta, hirtelen újra „rosszul lett”:
„Alinácska, hozz egy kis vizet… Valahogy nagyon rosszul érzem magam.”
„Nem, kedvesem – válaszolta a lány megvető sajnálattal. – A hazugságaid és anyád tanácsai betegítettek meg. Nézz csak magadra – egészséges férfi vagy, aki egész nap a kanapén heverészik. Mit képzelsz magadról?”
Aznap este visszaköltözött a városba, a nagyapjától örökölt lakásba. Egy hét múlva válókereset érkezett. Pál, anyja tanácsaitól felvértezve, a városba sietett, hogy visszahódítsa a feleségét. Órákig rótta az épület előtti járdát, arról álmodozva, hogy hamarosan ő lesz a városi lakás ura, és végre elhagyhatja az utált falut.
Ám amikor egy fekete luxusautó állt meg a ház előtt, és abból egy elegáns, ősz hajú férfi szállt ki, hogy segítsen Alinának kiszállni, Pál földbe gyökerezett.
Alina teljesen másként nézett ki – tökéletes frizura, stílusos ruha, magabiztos tekintet. Nyoma sem maradt annak az egyszerű falusi asszonynak, aki alig egy hete volt még.
„Mit keresel itt?” – vonta fel a szemöldökét, amikor észrevette a volt férjét.
„A feleségemhez jöttem! Te meg itt valami úriemberrel…”
„Először is, ő András, régi barátom. Másodszor pedig: mi közöd hozzá? Vagy nem kaptad meg a válókeresetet?”
„Megkaptam, de nem fogadom el! Hiszen szeretjük egymást!” – hadarta a férfi az előre betanult mondatot, amely már neki is hamisan csengett.
Alina nevetett – könnyedén, mintha megszabadult volna a múlt terhétől: „Menj haza, ne égesd magad. Egyáltalán hogy volt bőr a képeden idejönni a ‘halálos betegség’ után meg anyád főztje után?”
Karját Andrásba karolta, és magabiztosan indult a bejárat felé. Pál lépett volna utánuk, de András szürke tekintetének erejétől megrettent – olyan erő és magabiztosság sugárzott belőle, hogy Pálnak hirtelen kedve támadt nyomtalanul eltűnni.
Fél évvel később Alina, ragyogóan szép hófehér ruhában, kézen fogva lépett be az anyakönyvi hivatalba ugyanazzal az Andrással – boldogan és szabadon, megszabadulva a múlt hamisságaitól.
Új választottja nemcsak sikeres embernek bizonyult, hanem tehetséges zenésznek is. És amikor esténként hegedűszó töltötte meg városi lakásukat, Alina gyakran elgondolkodott azon, milyen furcsán alakul néha a sors – visszavezet minket ahhoz, amit egyszer elutasítottunk.
