– Lesja, ülj már le Misával legalább pár órára – nézett rá elégedetlenül Polina. – Orvoshoz kell mennem.
– Nem tudok – pattant fel Olekszij a kanapéról. – Találkozóm van a fiúkkal! Mindjárt indulnom kell.
– Lesja, komolyan mondom. Nem múlik a fejfájásom, és a hátammal is valami nincs rendben. A szülés óta annyi minden előjött, hogy…
– Polina, ismételjem meg? – vetett rá ingerült pillantást Olekszij. – Nem tudok! Tedd át másik napra. Már megbeszéltem.
Olekszij már a kabátját húzta, ellenőrizte a zsebeit.
– Nem tudom áttenni. Három hétre előre kell időpontot kérni.
– Akkor kibírod még három hétig – vont vállat, mintha valami jelentéktelen dologról lenne szó. – Nem lesz semmi bajod.
Az ajtó becsapódott. A gyerekszobából halk sírás hallatszott – Misa felébredt. Megint.
Polina fáradtan felsóhajtott, és elővette a telefonját. Felhívta a rendelőt, miközben azt a dallamot hallgatta, amellyel lecserélték a szokásos várakozási hangot. Végül sorra került.
– Jó napot, szeretném lemondani a mai időpontomat…
Lehuppant a kanapéra. A baba születése óta az egészsége valami különös szerencsejátékká vált. Hol úgy beleállt a hátába a fájdalom, hogy kiegyenesedni sem tudott, hol a feje hasogatott, mintha belülről kalapáccsal verték volna.
Az orvosok csak széttárták a kezüket: ki kellene vizsgálni, de ahhoz idő kell. És valaki, aki vigyáz a gyerekre.
Olekszijt azonban ez hidegen hagyta. Az elmúlt két évben mintha kicserélték volna…
…Amikor Polina várandós volt, szó szerint a tenyerén hordozta. Cipelte a nehéz szatyrokat, főzött, még lábmasszázst is csinált neki lefekvés előtt.
Azt mondta, ő a legszebb nő a világon, és hogy végtelenül boldog. Polina hitt minden szavának. Azt gondolta, mesésen szerencsés a férjével.
Aztán megszületett Misa. És minden összeomlott, darabokra hullott…
A kiabálás, a végtelen pelenkázás, az álmatlan éjszakák letépték Olekszijről azt a maszkot, amely alatt egy egészen más ember rejtőzött.
Ordított Polinával, amikor nem volt ideje rendet rakni. Ordított Misával, amikor éjszaka sírt. Dobálta a tárgyakat, csapkodta az ajtókat, elment a barátaihoz, és éjfél után jött haza.
– Nézz csak magadra! – üvöltötte, ujjával a feleségére mutatva. – Egyáltalán belenézel a tükörbe? Hová lett a szép feleségem? Víziló!
Polina belenézett. Látta a sötét karikákat a szeme alatt, a kócos haját, a régi otthoni pólót, amelyen bébiétel-foltok virítottak.
A plusz kilókat, amelyek sehogy sem akartak eltűnni, hiába evett legfeljebb napi kétszer. De mikor lett volna ideje magára, ha Misának hol láza volt, hol a foga nőtt, hol fájt a hasa?
– Csak a gyereken jár az eszed, ő a világ közepe számodra – vetette oda Olekszij, miközben felhúzta a cipőjét. – Egyáltalán szükséged van rám?
Polina hallgatott. Nem tudta, mit válaszoljon. Igen, Misára gondolt. De hát hogyan ne gondolt volna a fiára? Hiszen az ő gyermeke!
Polina elfáradt. Eljutott arra a pontra, amikor már csak lefeküdni szeretett volna, és fel sem kelni. Négy fal közé volt zárva egy síró gyerekkel és egy férjjel, aki magát tartotta a család legnagyobb áldozatának.
Ráadásul munka sem volt kilátásban. A cég, ahol korábban dolgozott, bezárt. A tulajdonos eltűnt az adósságokkal, az irodát lepecsételték, az alkalmazottakat szélnek eresztették.
Polina épp gyesen volt, így ez akkor még nem érintette közvetlenül. De Misa hamarosan betölti a hármat. És Polina tudta, hogy új állást kell majd keresnie. Nem lesz könnyű. Három év kihagyás az önéletrajzban, egy kisgyerek – az ilyet a munkaadók nem szerették.
Mégis erről álmodott. Arról, hogy Misát bölcsődébe viszi, kilép a lakásból, metróra száll, eljut egy irodába.
Hogy élő emberekkel beszélget, nem csak egy totyogóval, akit kizárólag a mesék érdekelnek. Polina nem akart csak a házból és a fiából állni. Emlékezni akart arra, ki volt valaha.
Mihályka harmadik születésnapját Polina egyedül szervezte meg. A fia új overálban szaladgált a lakásban, boldogan, kipirult arccal.
Olekszij viszont nem volt ott.
– Polina, hol van Lesja? – nézett körbe Olekszij anyja, Szvetlana Ivanovna, mintha azt várná, hogy a fia előbújik a függöny mögül.
– Nem tudom – mosolygott Polina erőltetetten. – Biztosan késik.
– Hogyhogy késik? – ráncolta a homlokát Olekszij apja, Igor Petrovics. – Hiszen a fiának van a születésnapja!
Polina csak megvonta a vállát. Tízszer is hívta Olekszijt, üzeneteket írt neki. Válasz nem érkezett.
A vendégek csodálkoztak, de hangosan nem szóltak semmit. Polina anyja, Vera Nyikolajevna az asztal alatt megszorította a kezét – csendes támogatás volt ez, amely azonban semmin sem változtatott.
Az ünnep feszült hangulatban telt. Misa boldog volt, a többiek pedig úgy tettek, mintha minden rendben lenne.
Polina szeletelte a tortát, teát töltött, mosolygott a vendégekre. Odabent azonban valami lassan eltört. Apró darabokra és morzsákra hullott szét, amelyeket már nem lehetett összerakni.
A vendégek késő este mentek el. Misa azonnal elaludt, még azt sem várta meg, hogy átöltöztessék.
Polina lefektette a kiságyba, megigazította rajta a takarót, majd visszament a nappaliba. Ott káosz uralkodott: piszkos edények, letépett csomagolópapírok, leeresztett lufik.
Takarítani kezdett. Gépesen, gondolatok nélkül. Összeszedte a tányérokat, a mosogatóba rakta őket, letörölte az asztalt.
A kulcs csörgése a zárban megdermesztette. Polina az órára nézett. Éjfél. Kinézett az előszobába.
Olekszij az ajtóban állt, imbolyogva. Vörös szemek, gyűrött ing. És a szag – olcsó parfüm, émelyítő, női. Az arcán élénkvörös rúzsnyom.
Amikor meglátta Polinát, megmerevedett.
– Polina, ez nem az, aminek gondolod – rekedt el a hangja. – A pia a fejembe szállt. Elcsábított az ördög… Egy alkalom volt… Többször nem fordul elő, esküszöm!
Polina lassan kifújta a levegőt. Odabent minden kihűlt, mintha belülről jéggel öntötték volna ki.
– Hol voltál? – suttogta.
– Én… a srácokkal találkoztam. Beugrottunk egy bárba, ott voltak lányok, és az egyik…
– A fiad születésnapján – szakította félbe. – Egy nővel voltál, amikor a fiad betöltötte a három évet!
– Polina, bocsáss meg! – lépett előre Olekszij. – Nem akartam! Csak így alakult!
– Csak így alakult? – megremegett Polina hangja. – Megcsaltál! Ezerszázalékosan bíztam benned! Családunk van! Gyerekünk van! Azt hittem, nem süllyedsz le a hűtlenségig!
– Te vagy a hibás! – robbant ki Olekszij. – Nézz csak magadra! Körülöttem csupa szép lány van, én meg hazajövök, és téged látlak! Hát persze, hogy elkalandozik a tekintetem! Fiatal férfi vagyok! Szükségem van a szerelemre!
Polina megfordult, és bement a gyerekszobába. Olekszij utánakiáltott, de nem fordult vissza. Bezárkózott Misával a szobába, lefeküdt mellé a keskeny ágyra, és csak feküdt, a sötétséget bámulva.
Reggel összepakolta a holmijukat: a sajátját és a fia dolgait. Olekszij próbálta megállítani, megragadta a kezét, a megbocsátásról és a második esélyről beszélt. Polina azonban nem engedett. Taxit hívott, bepakolta a táskákat, és az anyjához ment.
Az első hetek nehezek voltak. Misa nem értette, miért élnek most a nagymamánál, sírt, az apját hívta. Polina átölelte, megcsókolta a feje búbját, és azt suttogta, hogy minden rendben lesz. Bár ő maga sem hitt benne.
Lassan azonban az élet kezdett helyreállni. Vera Nyikolajevna segített Misával, vigyázott rá, amíg Polina munkát keresett.
Egy hónap múlva talált is – nem volt nagy szám, de biztos fizetés és normális főnökség járt vele. Elintézte a válást. Olekszij nem ellenkezett, csak azt kérte, hogy láthassa a fiát.
Polina beleegyezett. Misa szerette az apját.
Néhány hónappal később lakást bérelt. Egyszobás volt, de a sajátjuk. Polina csak a legszükségesebbekkel rendezte be, mégis az ő helyük lett. Az otthonuk.
Olekszij elkezdett átjárni. Eleinte ritkán, aztán egyre gyakrabban. Segített megjavítani a csapot, összerakni a bútorokat, sétálni Misával.
Polina engedte. Nem magáért – a fia kedvéért. Misa örült az apjának, nevetett, a nyakába ugrott. Polina nem tudta ezt megtiltani.
…Fél évvel a válás után Olekszij újranősült. Polina véletlenül tudta meg – meglátta őt az új feleségével egy bevásárlóközpontban. Szép volt, karcsú, ápolt. Hosszú haj, smink, rövid ruha.
Olekszij azonban továbbra is járt hozzájuk. Sőt, még gyakrabban, mint korábban. És minden alkalommal dicsérte az új feleségét.
– Vika olyan házias – mondta. – Otthon mindig rend van, a vacsora kész. És mindig remekül néz ki. Mint egy modell.
Polina bólintott, bár belül forrt a dühtől. Olekszij még a válás után is képes volt belé rúgni.
Aztán Polinát hirtelen megvilágosodás érte. Rájött, hogyan állhat bosszút rajta. Aprón, aljasul – de igazságosan.
Polina elkezdte hívogatni Olekszijt. Gyakran, bármilyen apró ürüggyel.
– Lesja, szia. Misa szeretne sétálni, át tudnál jönni?
– Olekszij, csöpög a konyhai csap, segítenél?
– Lesja, Misa hiányol, mikor jössz?
Olekszij minden alkalommal eljött. Kiderült, hogy elég volt elvenni tőle a fiát, hogy újra megszeresse. Misával sétáltak, beszélgettek, teáztak.
Polina és Olekszij beszélgetései néha egy-egy órára, sőt kettőre is elnyúltak. Polina mesélt Misáról az óvodában, nevetett, kérdezett. Olekszij készségesen válaszolt, mintha hiányzott volna neki ez a fajta kapcsolat.
Nem sokkal később azonban a háttérben megjelent Vika felháborodott hangja:
– Lesja, már megint vele csacsogsz? Elég legyen már!
Olekszij legyintett, de Polina hallotta a feleség hangjában az ingerültséget. És ettől neki könnyebb lett.
Eltelt még néhány hónap. Egy este Olekszij bejelentés nélkül jelent meg. Polina ajtót nyitott, és meglátta az arcát: gyűrött volt, megtört.
– Válunk – mondta, miközben beljebb lépett.
– Kik? – Polina becsukta az ajtót, és nekidőlt.
– Vika és én. Elment. Nem bírta tovább.
– Mit nem bírt?
– Minket – nézett rá Olekszij. – A kapcsolatunkat.
Polina elmosolyodott. Cinikusan, hidegen.
– Milyen kapcsolatot, Lesja?
– Polina, te is tudod. Annyi időt töltünk együtt. Azt hittem, hogy te… hogy mi…
– Hogy újra együtt leszünk? – összefonta a karját. – Nem, Lesja. Már egy hónapja kapcsolatban vagyok. És boldog vagyok.
Olekszij megmerevedett, az arca eltorzult.
– Tessék? Te… kivel?
– Nem számít, kivel. A lényeg, hogy nem veled.
– Polina, de én azt hittem…
– Azt hitted, hogy várni fogok rád? – felnevetett. – Komolyan?
– Akkor az én gyerektartásomból etetsz majd valami idegen pasit?! – Olekszij hangja kiabálásba csapott. – Hitegettél! Jártam hozzád, segítettem, mint egy hülye, te meg…
– Én semmit nem ígértem neked – maradt Polina nyugodt. – Te képzeltél bele mindent. Te próbáltál újra a család része lenni.
– De nincs rád szükségem. És a gyerektartásodból még egy macskát sem lehetne eltartani, nemhogy egy egészséges férfit.
– Te… te…
– Én mi? – Polina az ajtóhoz lépett, és kinyitotta. – Menj, Lesja. Többé ne gyere bejelentés nélkül.
– Te nem is vagy nő! – felkapta a kabátját, és az ajtó felé rontott. – Kicsinyes, bosszúálló kígyó!
– Lehet – vont vállat Polina. – De te csináltál ilyenné.
Az ajtó becsukódott. Polina nekidőlt, lehunyta a szemét. Odabent nem volt sem öröm, sem megkönnyebbülés. Csak üresség.
Tudta, hogy rosszat tett. De Olekszij egykor tönkretette őt. Sárba tiporta a méltóságát, a hitét, a szerelmét. Ő pedig egyszerűen ugyanazzal a pénzzel fizetett.
Polina bement Misához. A fiú aludt, karjait széttárva. Leült mellé, megsimogatta a fejét.
Ez az életszakasz véget ért. Végleg. Igen, találkoznia kell majd Olekszijjel. Misa imádja az apját, és Polina nem fogja akadályozni a kapcsolatukat.
De most már győztesként tud majd ránézni. Ránézni, és emlékezni arra, hogyan állt bosszút. Elégedett lesz-e a „víz”? Igen! Talán alattomos – de igazságos. Nem gondoljátok?
Írjátok meg kommentben, ti mit gondoltok erről! Tegyetek lájkot!
