— Hol rejtőzködik a feleséged? Inna! Gyerj ide, nincs miért ott ülnöd!
Zinaida Petrovna kopogás és figyelmeztetés nélkül rontott be a folyosóra — egyszerűen felcsöngetett lentről az alsó kaputelefonon, mire Matvej gondolkodás nélkül megnyomta a kapunyitót. Már húzta is le a kabátját, akasztotta fel egy idegen akasztóra, és olyan gazda szemmel nézett körül, mintha munkát átvenni jött volna.
Utána betolakodott Vitalik — Matvej öccse, huszonnégy éves, bozontos szakállú, saras sportcipőben. Néma főhajtással köszöntötte Innát, és a szeme máris a konyha felé sandított.
Inna a nappali ajtajában állt, és azzal az érzéssel nézte az egészet, amelyet nehéz szavakkal leírni. Nem düh — nem. Inkább valami hideg, mint a becsukatlan ablakon beáramló őszi levegő.
— Matvej azt mondta, hogy felújítást terveztek — közölte az anyós, miközben már a konyha felé indult a folyosón. — Hát, épp jókor jöttünk. Vitaliknak be kell rendezkednie a falun, nálatok meg minden új lesz — majd vesztek másikat. Pénzetek az van, nem szűkölködötök.
Könnyedén, mellesleg mondta ezt, mint egy magától értetődő dolgot — és eltűnt a konyha ajtaja mögött.
Inna a férjére nézett. Matvej bűnös arccal állt a fal mellett, mint aki már mindent eldöntött, de még nem gyűjtött elég bátorságot ahhoz, hogy ezt hangosan is kimondja.
— Matvej — szólalt meg halkan.
— Innácska, hát megjött anyu — tárta szét a karját —, nem rosszindulatból csinálja. Vitalik bérel egy házat, ott teljesen üres minden. Hát miért sajnálod tőle?
— Hogy miért sajnálom — ismételte meg. Nem kérdőjelesen — csak megismételte.
A konyhában közben Zinaida Petrovna magabiztosan és hangosan dirigált, mint egy építésvezető:
— A hűtőt elvisszük, nézd, milyen hatalmas — Vitaliknak pont megfelelő. Meg a sütő — beépített? Nem baj, kiszedik. Azt a indukciós lapot meg főleg, ma már mindenkinek az van.
Inna belépett a konyhába. A beépített Liebherr matt fénnyel csillogott a fülkéjében, a Bosch sütő — német gyártmányú, három éve vásárolt, amikor még csak költözött ebbe a lakásba — gondosan bele volt építve a konyhaszekrénybe. Inna fizetett mindenért. Még az esküvő előtt. Amikor Matvej még nem is létezett az életében.
— Zinaida Petrovna — mondta egyenes hangon —, a gépek beépítettek. Nem lehet őket csak úgy kiszedni. És nem is terveztük a cseréjüket — csak a szekrényfrontokat cseréljük le.
Az anyós olyan arckifejezéssel nézett rá, mintha valami mérhetetlen ostobaságot mondott volna.
— Na és? Vesztek majd újat, beépíthetőt. Matvej mesélte, hogy félmillió rubeles prémiumokat kapsz. Gazdagon élitek az életet, nem lesz tőle kevesebbetek. Vitaliknak meg a nulláról kell mindent felépítenie, hiszen nemrég költözött.
Inna már nyitotta a száját, de Zinaida Petrovna máris a fiához fordult:
— Matvej, mit állsz ott? Nincsenek szerszámok? Segíts a testvérednek, hozd ide a csavarhúzókat.
És Matvej — ebben állt a teljes iszonyat — elment a szerszámokért.
Megérkezett a szerszámokkal, leült Vitalik mellé, aki már gyakorlatiasan vizsgálgatta a hűtő rögzítéseit, és félhangon beszélni kezdett — nyilván azt magyarázta, hogyan van rögzítve a főzőlap.
Inna egy percig nézte ezt. Kettőig. Aztán megfogta a telefonját, és bement a hálószobába.
Behajtotta az ajtót. Nem csapta be — egyszerűen behajtotta. Halkan. Leült az ágy szélére, kinézett az ablakon: az üveg mögött kopasz ágak lengedeztek, az ég reggel óta olyan szürke volt, amilyen csak szeptemberben szokott lenni — rések nélkül, a melegség legcsekélyebb ígérete nélkül. Az udvaron egy nyitott platós Gazel teherautó állt. Már akkor látta, amikor nyitotta az ajtót.
Tehát teherautóval jöttek. Mindent előre kiterveltek.
Matvej tudta.
Ez a gondolat nem ütött nagyot — egyszerűen csak leült, nehéz és sima volt, mint egy betonlap.
Inna megtalálta a névjegyzékben a megfelelő számot, és hívást indított.
Az apja egész életében az építőiparban dolgozott, ismerte az embereket, tudott tárgyalni. Az egyik régi ismerőse — Szergej Andrejevics — éppen egy házat adott ki abban a külvárosban, ahová Vitalik költözött. Inna kétszer találkozott vele apja születésnapján — egy tiszteletreméltó, szűkszavú férfi volt, aki látszólag semmit sem csinált a véletlenre bízva.
Tíz percig beszélt. Nyugodtan, lényegre törően. Elmagyarázta, hogy a házába beépíthető gépeket szállítanak — nagy teljesítményűeket, meghatározott elektromos hálózatra tervezve. Hogy egy falusi házban ilyen hálózat nagy valószínűséggel nincs. Hogy ez nemcsak pénz kérdése, hanem tűzvédelmi kérdés is.
Szergej Andrejevics némán hallgatta. Aztán csak ennyit mondott: „Értem. Köszönöm, hogy szóltál.”
Inna letette a telefont, és feltárcsázott egy másik számot — az étterem jogászáék számát.
A fal túl oldaláról hangok szűrődtek át — Zinaida Petrovna magyarázott valamit Vitaliknak, Matvej ritkábban mormolt valamit válaszul. Aztán vas csörrent, majd csendesebb lett.
Inna nem ment ki. Még sokáig ült a hálószobában — amíg be nem csapódott a bejárati ajtó. Amíg el nem halkultak a léptek a lépcsőházban. Amíg fel nem bőgött lentről a Gazel motorja.
Aztán felállt, az ablakhoz lépett, ésnézte, ahogy a teherautó kihajt az udvarról. Lassan, erőlködve — látszott, hogy meg van rakva.
A konyhában üres tátongó lyuk tátongott ott, ahol a hűtő állt. A vezetékek lógtak a falból. A konyhabútor, amit olyan gondosan válogatott össze, most úgy nézett ki, mint egy kitört fog.
Matvej a konyha közepén állt a csavarhúzóval a kezében, és úgy nézett a konyhaszekrényen tátongó lyukra, mint egy olyan ember, aki épp most csinált valamit — de maga sem érti pontosan, mit is.
— Innácska — kezdte —, hát majd veszünk újat, mondom — részletre elintézzük, ott semmi bonyolultság nincs benne…
Elment mellette a folyosóra. Elhúzta a kamrából a két nagy utazótáskát — azokat, amelyekkel tavaly nyáron a tengerhez mentek. Letette őket a padlóra a kabátjai mellé.
— Ez mi? — kérdezte ő.
— A te cuccaid — mondta egyszerűen. — Csomagold össze magad, nem tudom, mire van szükséged.
Matvej elnevette magát — idegesen, röviden:
— Te komolyan… ezt most viccnek szánod, vagy mi?
De ő már ment vissza a hálószobába — sietség nélkül, ajtócsapkodás és könnyek nélkül. Csak ment.
A zsebében pedig ott lapult annak a lakatosnak a száma, akinek még egy órával ezelőtt írt. A zárakat holnap reggel cserélik. A konyha új frontjait már augusztusban kiválasztotta, csak nem sietett a rendeléssel.
Most már nem volt miért sietni.
Az ablakon túl eleredt az eső — szemerkélő, őszi, makacs. Az a fajta, amelyik egész napra megül, és estére sem, éjszakára sem áll el…
Matvej sokáig pakolt.
Inna hallotta, amint járkál a lakásban — a szobából a fürdőbe, a fürdőből vissza, nyitja a fiókokat, becsukja, újra kinyitja. Nyilván arra várt, hogy kilépjen. Hogy mondjon valamit. Hogy egész ez az egész csak egy színjáték legyen — olyan női színház, amely után a konyhában, egy csésze tea mellett ki lehet békülni.
Nem ment ki.
Amikor a bejárati ajtó végül rákattant, Inna az ablakhoz lépett. Matvej néhány perc múlva megjelent az udvaron — két táskával, kigombolt kabátban, az esőben. Elgyalogolt az autójáig, bedobta a táskákat a csomagtartóba, beült. Sokáig nem indult el — csak ült, és Inna látta, ahogy a cseppek elmaszatolódnak az üvegen.
Aztán az autó elindult.
Utána nézett, amíg el nem tűnt a kanyarban, és egy furcsa érzés fogta el: nem volt sem megkönnyebbülés, sem fájdalom — valami a kettő között. Mint amikor az ember sokáig cipel egy nehéz szatyrot, és végre leteszi a földre. A karja még emlékszik a súlyra, de a válla már szabad.
Inna visszatért a konyhába, rónézett az üres fülkére, a lógó vezetékekre, az elárvult konyhaseregre. Elővette a telefont, és írt a szervizszolgálatnak — jöjjenek ki, kössék le rendesen a vezetékeket, mert így könnyen tüzet okozhatnak. Aztán megnyitotta az elmentett katalógusok mappáját — a frontokat valóban még augusztusban választotta ki, matt szürkészöld színben, kőhatásút. Írt a menedzsernek: „Készen állok a megrendelés leadására.”
Hogy hogyan kell tovább élni, az teljesen egyértelmű volt.
Hogy mi történt a faluban ugyanezen az estén, azt nem egyszerre tudta meg — apránként, különböző forrásokból. Először maga Matvej hívott — már késő este, tíz óra körül.
— Inna — a hangja furcsa volt, olyan átfőtt szerű —, itt olyan dolog történt…
Némán várta.
— Szergej Andrejevics nem engedte be őket. Vitalikot meg a anyut. Odamentek a cuccokkal, ő meg kiment a küszöbre, és azt mondta, nem engedi kipakolni, és kész. Azt mondja, a házban régi a hálózat, ő nem vállal felelősséget a tűzért, különben is a szerződésben le van írva: semmilyen átalakítás az ő beleegyezése nélkül.
Csend.
— Anya már harmadszor hív — tette hozzá Matvej. — Azt mondja, a cuccok kint állnak az esőben az utcán. A hűtő, a sütő…
— Matvej — mondta Inna —, ezek nem az én problémáim.
— De hát ez a mi technikánk…
— Ez az én technikám — igazította ki. — Én vettem az esküvő előtt. És ha tudni akared, a jogász ezt meg is erősíti.
Elhallgatott. Aztán halkan megkérdezte:
— Ezt te rendezted így szándékosan?
— Figyelmeztettem az embert a tűzveszélyre — válaszolta. — Ezt máshogy hívják.
Matvej nem talált szavakat. Valami érthetetlen módon búcsúzott, és letette.
Zinaida Petrovna másnap reggel hívott — fél nyolckor, amikor Inna még a kávéját itta.
— Teelfogod, hogy miatta egész éjszaka talpon voltunk?! — kezdte a közepébe vágva. — Az esőben állt a cucc, Vitalik meg belegyömöszölte a csomagtartóba, a kocsiba — hát normálisan nem is fér bele! Megkarmolták a hűtőt! Ki fog ezért felelni?!
Inna belekortyolt a kávéjába.
— Zinaida Petrovna — mondta nyugodtan —, önök figyelmeztetés nélküljöttek hozzám. Maguk hordták ki a gépeket a lakásomból. Azokat a gépeket, amelyeket magam vettem, a saját pénzemen, mielőtt a fiához mentem feleségül.
— Jaj, ugyan már! Ha házas vagy, minden közös!
— Nem — mondta Inna. — Nem minden. Ezt elmagyarázza önnek a jogász, ha érdekli. A számát meg tudom adni.
Az anyós elakadt a felháborodástól — annyira, hogy a vonal túl oldalán hallatszott a zihálása.
— Te… te egyáltalán felfogod, hogy viselkedsz?! Én vagyok az anyja! Én annyit tettem Matvejért, egyedül neveltem fel, én…
— Tudom — vágott közbe Inna. — Egyedül nevelte fel. Ez nagy munka, és nem kisebbítem. De én semmivel sem tartozom önnek. Sem a hűtővel, sem a sütővel, sem a saját lakásommal.
És letette a telefont.
Aztán sokáig ült a csészéjével, kinézve az ablakon. Az eső az éjszaka folyamán nem állt el — csak esett, csendesen és egyenletesen, a földhöz verve az udvari fák utolsó leveleit. Az ősz idén hirtelen köszöntött be, figyelmeztetés nélkül, mint minden kellemetlen dolog.
Matvej a harmadik napon jelent meg az ajtónál.
Csöngetett a kaputelefonon, ő válaszolt — és azonnal hallotta a hangját, kicsit berekedve, mint egy olyan emberé, aki rosszul aludt:
— Inna, nyisd ki. Beszéljünk.
— Beszélj innen.
Csend.
— Hát ez nem komoly — mondta ő —, hogy a kaputelefonon keresztül beszélgessünk.
— Matvej, te három éven keresztül nem komolyan beszéltél velem — válaszolta. — Az anyádon keresztül, az ő hangulatán keresztül, az ő nyomása és sértődései révén. Úgy gondolom, a kaputelefon egy lépés előre.
Elég sokáig hallgatott. Aztán:
— Nem volt igazam. A felszereléssel kapcsolatban. Nem kellett volna…
— Nem kellett volna belemenned — súgta meg. — Igen. Nem kellett volna.
— Inna, hát engedd meg, hogy jóvátegyem.
A kaputelefon pici képernyőjét nézte — az arcát, amelyet a kamera kicsit eltorzított. A tető alatt állt, a kabátja vállban átázott, a haja a homlokára tapadt.
Nem sajnálta. Egyáltalán nem. Ez egy új érzés volt — nem gonosz, egyszerűen csak tiszta, mint az ablaküveg.
— A lakatos már kicserélte a zárakat, Matvej — mondta. — A cuccaidat összegyűjtöm, és elviszem oda, ahová kéred. A papírokat a jogászon keresztül intézzük. A többit meg csináld magad.
Kikapcsolta a kaputelefont, és visszament a konyhába.
Az asztalon ott feküdt a frontmintás katalógus — szürkészöld matt, kőhatású. A menedzser azt írta, jövő héten hozzák. A beépítéssel foglalkozó mester már megegyezett egy új hűtőről és sütőről — ezúttal Inna maga választotta ki őket, sietség nélkül, pontosan azokat, amiket már régóta akart.
A lakás csendes volt, kicsit üres — mint egy olyan szoba takarítás után, amikor kidobták a felesleges dolgokat, és több lett a levegő.
Az ablakon túl még mindig esett az eső.
Az új frontokat pénteken hozták meg.
Két mester dolgozott vagy három órán át — óvatosan, felesleges beszédek nélkül. Inna a nappaliban ült a laptopjával, időnként be-belelépett a konyhába, nézte, hogyan alakul át fokozatosan a tér. A szürkészöld matt szín pont olyan lett, amilyennek elképzelte — nyugodt, mély, felesleges csillogás nélküli. Az új hűtő úgy illeszkedett a fülkébe, mintha oda szánták volna. A sütő — egy kicsit más modell, de jobb, mint az előző — alulról lágy fénnyel világított, amikor először bekapcsolták.
A mester azt mondta: „Szép konyha lett.”
Inna egyetértett.
Amikor elmentek, sokáig állt a konyha ajtajában, csak úgy nézelődött. Nem gondolt se Matvejre, se Zinaida Petrovnára — egyszerűen csak a saját konyháját nézte, amely újra az övé lett.
A hálószobai válást két hónap múlva intézték.
Matvej csendesen, lefogyva, új, rövid hajvágással érkezett a bíróságra — valószínűleg az anyja vágta le, ő mindig ezt csinálta, Inna emlékezett rá. Kerülte, hogy egyenesen rzanézett volna, inkább oldalra tekintett — az ablakra, az asztalra, a saját kezére.
Vagyont alig kellett osztani. A lakás — Innáé, házasság előtt vett. A gépészet — szintén. A jogász tisztán és gyorsan elintézett mindent. Matvej nem vitatkozott — egyik pontban sem. Aláírta, amit mondtak, bólintott, felállt.
Már a folyosón, a kijáratnál megállt, és hátra sem nézve azt mondta:
— Értem, mit műveltem. Csak hogy tudd.
Inna összehúzta a kabátját.
— Jó, hogy érted — válaszolta. — Az hasznos.
Ő lépett ki először.
Arról, hogy mi zajlott az anyósnál, Inna véletlenül szerzett tudomást — közös ismerősökön keresztül, akik valamiért kötelességüknek élték meg, hogy tájékoztassák.
A felszerelés, amit Vitalik abban az esős éjszakában valahogy bepréselt a kocsiba, rosszul viselte a szállítást. A hűtő fektetett helyzetben való szállítása károsította a kompresszort — egyszerűen abbahagyta a fagyasztást néhány nappal azután, hogy végül beüzemelték Vitalik szobájában. A sütőt ferdén kötötték be, kihívtak egy helyi szerelőt, aki a fejét rázta, és azt mondta, hogy a hálózat nem bírja el ezt a teljesítményt. A mosogatógépet pedig egyenesen a sarokba tolták — nem találtak hozzá megfelelő lefolyót.
Zinaida Petrovna többször is hívta a fiát — pénzt követelt a gépészet javítására, aztán egy rendes villanyszerelőre, végül csak ordibált valamit a kagylóba a hálátlan gyerekekről meg az elrontott életről. Matvej hallgatta, ígérgetett, de nem csinált semmit — egy haverjánál bérelt szobát, és alig jött ki a fizetéséből, mert a fizetése olyan volt, amilyen, és Inna prémiumai többé már nem léteztek mellette.
Vitalik gyorsan megértette, hogy az élet egy különálló házban nemcsak szabadság, hanem rezsiszámlák is, meg egy elromlott csap, amit senki más nem javít meg rajta kívül, és egy üres hűtő, ami nem hűt. Egy hónap múlva visszaköltözött az anyjához.
A bérbeadó — Szergej Andrejevics — szó nélkül felbontotta vele a szerződést.
Inna november elején értesült erről, amikor beugrott az apjához vasárnapi ebédre. Az apa futólag mesélte, két szó között — Szergej Andrejevics maga említette találkozáskor. Inna bólintott, megvajazott egy szelet kenyeret, és másra terelte a szót.
Az apja figyelmesen nézte:
— Hogy vagy egyáltalán?
— Jól — mondta. — Tényleg jól.
Elhallgatott, majd elmosolyodott — kicsit, a szája szélével:
— Megmutatod a konyhát?
— Gyere el. Jövő héten próbálom ki az új sütit — körtéset, fűszereset. Te leszel az első kóstolója.
— Ez komoly ajánlat — bólintott az apa.
A munkában az ősz sűrűre sikeredett.
Az étteremben az őszi menü megújítását tervezték, és Inna teljesen belemerült abba — talált ki, próbálgatott, átdolgozott. Az új desszertet — a fügés-rikottás tartot — a séf azonnal jóváhagyta, és az gyorsan az egyik legkeresettebbé vált. Inna imádta ezt a pillanatot: amikor valami általa kitalált dolog kikerül a terembe, idegen emberekhez, és ízlik nekik. Ez egy egyszerű, érthető öröm volt, mindenféle sallang nélkül.
A kollégák észrevették, hogy nyugodtabb lett. Az egyik cukrász, Léna, nyíltan megmondta: „Korábban néha bámultál egy pontot a műszak közepén. Azt hittem, fáradt vagy. De kiderült — csak valami rosszra gondoltál.” Inna elnevette magát. Lénának igaza volt.
November végén Zinaida Petrovna még egyszer felhívta.
Inna meglátta a számot, kicsit meglepődött — nem tiltotta le, elfelejtette —, és végül felvette.
Az anyós másképp beszélt. A korábbi rámenősség, a parancsolgató hangnem nélkül. A hangja fáradt volt, kissé könyörgő — és ez volt talán a legváratlanabb az egészben.
— Inna, hát te okos nő vagy — kezdte. — Minek ez? Matvej teljesen tönkremegy, nem is látom. Talán megpróbálhatnátok…
— Zinaida Petrovna — mondta Inna —, elváltunk. Ez nem kísérlet, és nem is demonstráció. Ez egy döntés.
— De hát nem rossz ember, csak lágy…
— Tudom, hogy nem rossz — válaszolta Inna. — Lágy, kedves, és teljesen képtelen arra, hogy valaki ne döntjön helyette. Maga nevelte így. Ez volt a maga választása. A következmények is a magáé és az övéi.
Csend. Hosszú, néhány másodperces.
— Hát akkor élj csak egyedül — mondta az anyós — már a régi hangnemmel, azzal a gúnnyal, amelyet valószínűleg nem tudott sokáig visszafogni.
— Jól élek, köszönöm — értett egyet Inna.
És ezúttal ő búcsúzott el — udvariasan, csapkodás nélkül, felesleges szavak nélkül. Csak egy „viszontlátásra” — és ennyi.
Aztán letiltotta a számot. Ideje volt már.
December faggyal és korai sötétedéssel érkezett.
Inna későn ért haza — a műszak kilenc körül ért véget. Felment a saját emeletére, kinyitotta az ajtót, megnyomta a villanykapcsolót. Az előszoba megvilágosodott, és tovább — a konyha, a szürkészöld frontok, a felső szekrények alatti új világítás, amelyet az utolsó pillanatban kért, hogy tegyenek fel.
Levette a cipőjét, felakasztotta a kabátját, bement a konyhába. Feltette a teásvizet. Kivett a hűtőből — a sajátjából, az újból, amely soha, hova sem fog elmenni az ő akarata nélkül — egy szeletet abból a körtés tartból, amit reggelre hagyott.
A tányért az asztalra tette. Töltött teát.
Az ablak belülről bepárásodott a melegtől, és kívül rajta keresztül a szomszédos házak fényei mosódtak el — sárgák, narancssárgák, élénkek.
Olyan csend volt, amilyen csak akkor van, amikor a csend nem üresség, hanem egyszerűen béke.
Inna a villáért nyúlt, és arra gondolt, hogy holnap el kell látogatnia az apjához — vinni neki egy szeletet. Várja. Megígérte.
Minden más már mögötte volt.
És ez pontosan így volt jól.
A tavasz váratlanul érkezett — március közepén, egyszerre és figyelmeztetés nélkül. Még tegnap szürke volt és zimankós, ma reggel viszont Inna kilépett a lépcsőházból, és megérezte azt az illatot — a nedves aszfalt, az olvadó hó és valami megfoghatatlanul új illatát, amely csak az első igazi meleg napokon érezhető.
Gyalog ment dolgozni — egyszerűen azért, mert kedve támadt hozzá.
Az élet ezekben a hónapokban magától helyreállt, erőlködés nélkül — mint ahogy a víz kiegyenlítődik a pohárban, ha végre abbahagyják a rázását. Az étterem új menüjét jól fogadták, a körtés tart februárig a legkeresettebbek között tartotta magát. Inna kitalált egy tavaszi desszertsorozatot — könnyűt, citrusfélékkel és friss fűszernövényekkel —, és már tudta, hogy ez jó lesz.
Matvejról ritkán hallott. Azt beszélték, hogy elköltözött a haverjától, és végre kibérelt egy normális szobát. Hogy az anyjával hetente egyszer találkozik — nem többször. Hogy úgy tűnik, elkezdett valamit változtatni — lassan, bizonytalanul, de mégiscsak. Inna nem tudta, igaz ez vagy sem, és nem is nagyon törekedett rá, hogy megtudja. Az élete most már a saját élete volt — különálló, a sajátjától el nem metsződő.
Zinaida Petrovna elhallgatott. Vitalik hírek szerint munkát talált a városban, és kivett egy szobát a munkásszállón. A falusi házat Szergej Andrejevics más bérlőknek adta ki — egy csendes házaspárnak, akik láthatóan nem hoztak magukkal nem egyeztetett beépíthető háztartási gépeket.
Inna mindezt rosszindulat nélkül gondolta végig. Egyszerűen csak úgy, mint valami véget ért és lecsengett dolgot.
Az apjánál a múlt héten járt — vitte az új desszertet, sokáig ültek, beszélgettek a semmiről és mindenről egyszerre. Az apa jól nézett ki, viccelt, dicsérte a tartot, és kért a receptet, amit úgysem fog megjegyezni.
— Elégedett vagy? — kérdezte aeste végén.
Inna elgondolkodott egy másodpercig. Őszintén elgondolkodott.
— Igen — mondta. — Elégedett.
És ez az igazság volt — egyszerű, fenntartások nélküli.
A tavaszi város zúgott körülötte — autók, hangok, valahol a nedves kövezeten kopogó sarkak. Inna ment, és az új recepten gondolkodott, amelyet tegnap éjjel talált ki — egy citromos krém bazsalikommal, váratlan kombináció, ki kell próbálni.
Jó nap állt előtte.
Ezt pontosan tudta.
