A temetőnél nedves volt a föld. Az agyag cuppogott a lábak alatt, nehéz csomókban tapadt Nadja olcsó cipőjére. Ott állt, és nézte, ahogy a munkások betemetik az életét. Szergej hirtelen ment el. Harmincöt évesen. Egyszerűen összeesett a műhelyben, és többé nem kelt fel.
Mellette Galina Petrovna toporgott egyik lábáról a másikra. Nadja anyja fázósan burkolózott a nyércbundájába, és undorodva pillantott az unokákra, akik a lánya fekete kabátjához bújtak.
— Na, elég volt a sírásból — mondta hangosan az anya, amikor a sírhalom már magasra nőtt. — Menjünk, Nádja. Nincs mit itt fagyasztani a taknyot. Beszélnünk kell.
Otthon, a szűk kétszobás lakásukban, amelyet jelzálogra vettek, Galina Petrovna rögtön a konyhába ment, és háziasszonyként leült az asztalfőre.
— Nos — kezdte, még a sapkáját sem vette le. — A lakást a bank elviszi, ez világos. Fizetni úgysem tudsz. A te Szerjozsád már nincs, te pedig örökké szülési szabadságon ülsz.
— Elmegyek dolgozni — válaszolta halkan Nadja, miközben az egyéves Miskát ringatta a karján.
— Hová? Takarítónőnek? — horkant fel az anya. — Öt gyereked van! Öt pótkocsi! Kinek kellesz te így? A nagyobbakat, Tanyát és Paskát beadnám az internátusba. Ideiglenesen. A kicsikkel pedig… talán a gyámügy segít.
— Kifelé — mondta suttogva Nadja.
— Tessék? — nem értette Galina Petrovna.
— Kifelé az én házamból! — Nadja felemelte a fejét. A szeme száraz volt és ijesztő. — A gyerekeket nem adom. Inkább éhen halok, de felnevelem őket.
— Hát buta vagy — az anya felállt, megigazította a bundáját. — Mondtam én: korábban kellett volna gondolkodni, amíg nem késő. De te csak „nyuszikám-mezőcském”. Hát most ülj a kis réteden. Hozzám pénzért ne rohangálj.
Egy hónap múlva a bank valóban értesítést küldött. Határidő — két hét a kiköltözésre. Nadja ismerősökhöz rohangált, sarkot keresett, de öt gyerekkel senki sem akarta befogadni.
És akkor levél érkezett. Zaliszja faluból. A közjegyző értesítette, hogy Nadja örökölt egy házat egy harmad-unokatestvér nagynénitől, akit életében csak egyszer látott.
„A ház régi, de legalább a miénk” — gondolta Nadja. Nem volt választása.
Zaliszja jeges széllel fogadta őket. A ház a falu szélén állt, közvetlenül az erdő mellett. A gerendák megfeketedtek, a tornác megdőlt, az ablakok zavaros szemekkel néztek a világra.
— Anya, itt hideg van — nyafogott az ötéves Olenka.
— Mindjárt, kicsim, mindjárt befűtünk — igyekezett Nadja, hogy ne remegjen a hangja.
Az első éjszaka próbatétel volt. A kályha füstölt, a gyerekek köhögtek, minden résen fújt a szél. Nadja mindennel betakarta a kicsiket, ami csak volt — kabátokkal, takarókkal, még szőnyegekkel is. Ő maga nem aludt. Csak ült és hallgatta, ahogy Vanyecska lélegzik.
A középső fiának, a hétéves Ványának gyógyíthatatlan betegsége volt. Komoly beavatkozásra lett volna szüksége. Egy év múlva ígértek kvótát, de a megyei kórház orvosa őszintén megmondta:
— Lehet, hogy addig nem bírja ki. Az állapota romlik, a terhelés nő. Jobb lenne fizetős műtét a fővárosban.
Az ára — nagyjából két olyan lakásé, mint az, amit elvettek tőlük.
Reggel Nadja felmászott a padlásra, hogy betömje a réseket. A régi lomok, fél évszázados újságok és szakadt subák között talált egy teásdobozt. Belül, olajos rongyba csavarva, valami nehéz feküdt.
Egy óra. Zsebóra, masszív, lánccal. Nadja letörölte az ezüst fedelét az ujjával. A sötét fém alatt kétfejű sas rajzolódott ki, és egy felirat: „Hitért és hűségért”.
— Szépek — sóhajtott. — Csak vajon érnek-e valamit?
Az óra hallgatott. A mutatók megálltak öt perccel tizenkettő előtt.
Nadja elrejtette a leletet a szekrényben. Most nincs ideje régiségekre. Az étel három napra volt elég, a tűzifa fogyott, és Ványa egyre rosszabbul lett. Szinte fel sem kelt, az ereje minden erőfeszítésnél elhagyta.
Este hóvihar tört ki. A hó falakban szakadt, elvágva a házat a világtól. Nadja lefektette a gyerekeket, ő maga pedig az ablak mellé ült. Nagyon nehéz volt neki. Mit tett? Idehozta a gyerekeket a semmi közepére, hogy itt pusztuljanak el?
Halkan kopogtak az ajtón.
Nadja összerezzent. Talán csak képzelte?
A kopogás megismétlődött. Határozottan, tompán.
Felkapta a piszkavasat, és az ajtóhoz ment.
— Ki az?
— Engedj be, gazdasszony, odakint tombol a vihar — a hang az ajtó mögött furcsa volt. Recsegő, mint az öreg fa, de nyugodt.
Nadja maga sem értette, miért, de elhúzta a reteszt. Az ajtóban egy öregember állt. Alacsony volt, furcsa, bokáig érő örmény köntösben, kötéllel átkötve. A szakálla ősz és dús, a szeme viszont fiatal és tiszta.
— Jöjjön be — lépett félre Nadja.
Az öreg belépett, de a hó nem hullott le róla. És hideg sem áradt belőle, épp ellenkezőleg — melegség, mint egy kályhából.
Bement a szobába, ahol a gyerekek aludtak, és ránézett Ványára. A fiú álmában nehezen lélegzett.
— Beteg a fiú? — kérdezte a vendég.
— Súlyos betegsége van — sóhajtotta Nadja. — Segítség kellene. De pénzünk nincs.
— A pénz csak por — ült le az öreg a padra. — Az idő viszont arany. Megtaláltad a leletemet?
Nadja megdermedt.
— Az órát? A magáé?
— Az enyém. Egy úr ajándékozta, amikor kihúztam a jégből. Régen volt… Megőriztem. Tudtam, hogy még szükség lesz rá.
— Nagyapa, akkor eladom! — kapta fel a fejét Nadja. — Legalább gyógyszert tudok venni. Hiszen ezüst.
Az öreg a szakállába mosolygott.
— Ne siess olcsón eladni. Van benne egy kis fortély. Bure mester tréfás ember volt. Vegyél egy vékony tűt, és a fedél alatt, ahol a zsanér van, nyomd meg óvatosan. Kettős fenék van benne.
Felállt.
— Nos, Isten veled, Nadja. Szép neved van. Ne csüggedjetek.
— Várjon, legalább teázzon velünk! Hogy hívják? — sietett Nadja a tűzhelyhez.
— Prohor a nevem.
Amikor visszafordult a kezében a teáskannával, a szoba üres volt. Az ajtó zárva. A gyerekek alszanak. Csak a levegőben maradt egy enyhe tömjén- és frissen sült kenyérillat.
Egész éjjel nem hunyta le a szemét. Reggel, amint pirkadni kezdett, elővette az órát. Talált egy varrótűt. A keze remegett. Megtapintotta a mikroszkopikus lyukat a zsanér mellett, és megnyomta.
Katt.
A hátlap, amely addig egy darabnak tűnt, felpattant. Belül, egy mélyedésben, négyrét hajtott papírdarab és egy érme feküdt. Arany, nehéz. Nem olyan, mint amilyenek a zálogházakban lógnak.
Nadja kinyitotta a papírt.
„Ezennel igazolom, hogy e bemutató jogosult…” — tovább nehéz volt kiolvasni, régi betűk és kemény jelek.
A járási központba átszállásokkal jutott el. Talált egy régiségboltot. A tulajdonos, egy testes férfi éles tekintettel, eleinte unottan nézett rá.
— Nos, ezüst, 84-es finomság. Olyan ötezer rubelt ér, asszony. A tok kopott.
— Nézze meg ezt is — tette ki Nadja az érmét és a papírt.
Az antikvárius nagyítót vett elő. A szemöldöke felszaladt. Aztán elsápadt.
— Honnan van ez magának?
— Örökségből maradt.
— Asszonyom… — levette a szemüvegét. — Ez egy Konsztantin-rubel. Próbaérme. Alig néhány van a világon. A papír pedig egy adománylevél a nagyherceg személyes aláírásával. Én ezt nem tudom megvenni. Nincs ennyi pénzem. Önnek Moszkvába kell mennie, aukcióra. Ez… ez egy vagyon.
Ványának egy hónapon belül megadták az orvosi segítséget. A legjobb szakember, a legjobb klinika. Nadja a kórteremben ült, és nézte, ahogy fia arca újra kipirul. A pénz bőven elég volt. Egy új házra is jutott, és mind az öt gyerek taníttatására.
Amikor visszatért a faluba, Nadja először a temetőbe ment. Sokáig keresett, száraz füvet félresöpörve. Végül megtalálta. Egy megdőlt kereszt, rajta egy tábla, amelyet az eső majdnem teljesen lekoptatott:
„Isten szolgája Prohor
1888–1960”.
Nadja virágot tett a sírra, és mélyen meghajolt.
— Köszönöm, Prohor nagyapa.
Új házat épített. Nagyot, világosat, gázzal és minden kényelemmel. A falubeliek tisztelték a fiatal özvegyet — szorgalmas volt, szigorú, a gyerekeit tisztán tartotta.
Galina Petrovna fél év múlva jelent meg. Taxival érkezett, fontos arccal szállt ki, tortával a kezében. Körbenézett az új kétszintes házon, a gondozott udvaron.
— Nos, szervusz, lányom! — tárta szét a karját, mintha soha nem is kergette volna el. — Hallottam, hogy talpra álltál? Az emberek azt mondják, kincset találtál. Okos lány vagy! Mondtam én, hogy minden a javunkra válik! Csak én mostanában betegeskedem, a nyugdíj kicsi… talán segítenél az anyádnak? Sok szobád van.
Nadja kilépett a tornácra. A háta mögött a nagyobb gyerekek álltak, gyanakvóan nézve a nagymamára.
— Jó napot, anya — mondta nyugodtan Nadja.
— Na, miért állsz? Hívj be! — Galina Petrovna már a lépcsőre tette a lábát.
— Nem.
— Hogyhogy „nem”? — az anya arcáról leolvadt a mosoly.
— Itt nincs helyed. Akkor hoztad meg a döntésedet, amikor elkergettél minket.
— Te…! Én bíróságra viszlek! Az anyád vagyok! Köteles vagy! — Galina Petrovna arca vörös foltokban égett.
— Vidd csak — fordult Nadja az ajtó felé. — De most menj. Nálunk csendes pihenő van, Ványának aludnia kell.
Becsukta a nehéz tölgyfaajtót. A zár kattanva záródott.
Odakintről még hallatszottak a kiabálások a hálátlanságról és az „öt pótkocsiról”, de Nadja már nem figyelt rájuk. A konyhába ment, ahol piték illata szállt, és a falon a régi óra egyenletesen ütötte az új, boldog élet idejét.
A teljes vagy részleges másolás szigorúan tilos!
