A csendes októberi este sűrű orgonalila árnyalatokra festette az eget, amikor a „Régi Kikötő” étterem dísztermében lassan gyülekezni kezdtek az egykori évfolyamtársak. Idén nem csupán egy kerek évfordulót ünnepeltek a diploma megszerzése óta — pontosan tizenkét év telt el azóta a pillanat óta, amikor izgatottan és boldogan szétszéledtek az alma materből ki merre.
A több négyzet alakú asztalból összeállított nagy asztalnál, amelyeket már hófehér abroszok borítottak, az a különös feszengő hangulat uralkodott, amely mindig megelőzi az első koccintásokat és az első vallomásokat. Valaki látványosan kiszélesedett vállban, valaki ellenkezőleg, nemes ősz halántékot szerzett, más pedig szinte semmit sem változott, mintha ez a tizenkét év meg sem történt volna.
— Emlékeztek, hogyan vizsgáztunk abból az idióta szilárdságtanból Lvov professzornál? — dörmögte basszus hangján Konsztantyin Rumjancev, egy kisebb, de igen sikeres építőcég tulajdonosa. Egyedül ő engedett meg magának drága öltönyt, amitől egyszerre érezte magát magabiztosnak és kicsit idegennek. — Még most is összerezzenek, ha rácsokat meg gerendákat látok.
— Kosztya, hagyd már, hiszen most már te magad építesz ilyen házakat — mosolygott rá Veronika Szoboleva, aki megőrizte lányos karcsúságát és egy nagy irodában dolgozott építészként. — Te most már mindannyiunk álom-munkaadója vagy.
— Álom, mondod? — horkant fel a férje, Dmitrij Szokolovszkij, aki végül nem a szakmájában helyezkedett el, hanem a logisztikában lett sikeres. — Mindenkinek más az álma. Valaki spanyolországi villáról álmodik, valaki meg csak ki akarja aludni magát.
A beszélgetés vontatottan folyt, szakmai viccekbe csúszva, amelyeket csak a szűk kör értett, és régi tanárok emlegetésébe. Valami fontosnak, valami katalizátornak a várakozása lógott a levegőben a dohányzórész felől szivárgó cigarettafüsttel együtt.
És akkor lépett be ő.
A vékonyka alak világos bézs ballonkabátban, egyszerű, apró virágmintás kartonruhán, akár statiszta is lehetett volna egy hetvenes évekbeli filmben, ha nem az a teljes természetesség, amellyel ez a lány — mert így kívánta nevezni az ember — tartotta magát. Hamvasszőke haját hanyag, kissé kócos kontyba fogta a feje tetején, amelyből könnyű tincsek szöktek ki. A lábán kényelmes tornacipő, a hátán vászon hátizsák cseresznyevirág-ágas felvarróval. Mintha épp most lépett volna ki az egyetemi könyvtárból, ahol beadandó fölött ült, nem pedig teljes felnőtt életet élt volna le. De a legfontosabb — a szeme. Hatalmas, búzavirág-kék árnyalatú, olyan bizalommal teli, naiv kíváncsisággal néztek a világra, hogy aki beléjük nézett, önkéntelenül is melegség töltötte el. Ő volt Anecska. Anna Valerjevna Szmirnova, akit mindenki, de tényleg mindenki — a professzoroktól a portásokig — kizárólag Anecska-ként szólított.
— Nahát… — suttogta Veronika szinte hangtalanul, oldalba bökve barátnőjét.
— Na ez meglepetés — sziszegte fogai közt Jekatyerina Vetrová, aki mindig a kurzus fő divatdiktátorának tartotta magát, most pedig olyan ruhában ült, amely valószínűleg egy átlagmenedzser félhavi fizetésébe került, és érezte, hogy a ruha hirtelen semmit sem ér.
— Anecska! Napocskám! Drágám! — elsőként Zsanna Kovalcsuk nem bírta tovább, a telt, életvidám nő, aki ezt a találkozót szervezte. Felpattant, kitárta karját, és odasietett az érkezőhöz. — Kislányom, pont ugyanolyan vagy! Azonnal megismertelek! Hogy vagy? Hol vagy most?
Anecska gyengéden kibontakozott az ölelésből, puszit nyomott Zsanna arcára, majd kissé oldalra billentett fejjel megszólalt azon a különleges, dallamos hangon, amely egykor a legszigorúbb vizsgáztatók éberségét is elaltatta:
— Sziaaa mindenki. Zsenyecska, köszönöm, hogy meghívtál. Annyira örülök, hogy látlak benneteket.
Mintha villanyt kapcsoltak volna fel az asztalnál. Akik egy perccel korábban unottan piszkálták az Olivier-salátát, hirtelen felélénkültek, mosolyogni kezdtek. Szergej Gradov, egykori egyetemi KVN-csapatkapitány, ma kávézólánc-tulajdonos, elfeledkezett az amerikai kávéjáról, és nyílt csodálattal nézett Anecskára. Még a mindig higgadt Igor Dorofejev, kandidátus, docens és tucatnyi tudományos cikk szerzője is megigazította szemüvegét, és félretette az étlapot, amelyet addig mély elgondolkodással tanulmányozott.
Anecska szerényen leült a szélre, Zsanna mellé, hátizsákját az ölébe téve. Nem törekedett a középpontba, nem kereste a tekinteteket, de a tekintetek maguktól találtak rá.
— Nos, kollégák — próbálta magához ragadni a kezdeményezést Konsztantyin —, ha már mindenki itt van, talán pezsgőt?
— Várj, Kosztya — állította meg Jekatyerina, és hangja élesebben csengett, mint szerette volna. — Ne úgy, mint egy banketten. Előbb emberien. Anecska, teljesen felcsigáztál minket. Mesélj, hogy élsz? Mi itt már szinte mindent tudunk egymásról. Ki üzletben van, ki tudományban, ki gyeden. Te meg sötét ló vagy. Úgy emlékszem, a diploma után rögtön eltűntél valahova. Talán Európába?
— Igen, Németországba — erősítette meg lágyan Anecska, és szeme álmodozva összeszűkült. — Ösztöndíjjal.
— Ösztöndíjjal? — élénkült fel Igor Dorofejev. — Az volt az a pályázat, amit a vendégprofesszorunk, Alex Kovalski hirdetett? Emlékszem, szenzáció volt. Micsoda válogatás! Ott indult a zseniális Danyiil Szokol is, a mi „kémiai agyunk”. És mintha névrokonok lettetek volna?
— Névrokonok — bólintott Anecska, és egy pillanatra halvány árnyék suhant át az arcán, de rögtön el is tűnt, helyét a megszokott derű váltotta fel. — Igen, Danja. Nagyon tehetséges volt.
— Volt? — kapta fel a fejét Zsanna. — És most mi van vele? Őszintén szólva szem elől vesztettem.
— Hát, pontosan nem tudom — vont vállat Anecska, és a mozdulat meglepően gyermeki lett. — A sors mindenkinek más, gondolom. Én Németországban maradtam. Férjhez mentem. Egy professzorhoz, képzeljétek, Wernerhez. Ikreink vannak, fiúk. Egy kisvárosban élünk Heidelberg mellett, tudománnyal foglalkozom, meg a gyerekekkel.
— Némethez mentél férjhez? — füttyentett Szergej Gradov. — Anecska, hát te aztán! És mi lett a francia-tanulós álmoddal?
— Megtanultam — nevetett csilingelve, mint egy kis harang. — Németországban ezzel sincs gond.
— Boldog vagy — sóhajtott Veronika. — Mint egy mese.
— Mese — ismételte visszhangként Anecska, és ebben a visszhangban volt valami megfoghatatlanul szomorú, de senki sem tulajdonított neki jelentőséget.
— Emlékeztek, Anecska, hogyan találkoztatok Danyiil Szokollal az első tanítási napon? — élénkült fel hirtelen Zsanna, aki rajongott a nosztalgikus történetekért. — A diákigazolvány-osztáson! A dékán szólít: „Szokolova Anna!” — és Danja áll fel, az a nagy darab fiú! Mi meg mind a nevetéstől dőltünk!
— Ó, igen — mosolygott lágyan Anecska. — Akkor egészen a hajtövéig elpirult. Jó fiú volt. Nagyon sokszor segített nekem. A laborokat is megcsinálta helyettem, a beadandókat… Én ugyanis, őszintén szólva, nem vagyok zseni, mint ő. Én csak… szorgalmas.
— Szerénykedik a mi Anecskánk — jegyezte meg Konsztantyin. — Nem is vagy te olyan egyszerű, ha elnyerted a támogatást magától Danja Szokoltól.
— Erről egyébként még mindig legendák keringenek — tette hozzá Jekatyerina. — Mindenki biztos volt benne, hogy Danyiil nyer. Hiszen az egész kar bálványozta. Erre tessék — Anecska. Hogy történt ez?
Anecska lesütötte a szemét, ujjával a hátizsák pántját simogatva. Ebben a mozdulatban annyi védtelenség volt, hogy sokan azonnal gondolatban rendre is utasították Jekatyerinát tapintatlanságáért.
— A véletlen akarata, Katyuska — mondta halkan Anecska. — Meg a sorsé.
És ismét csend telepedett a társaságra, de már nem a feszengés csendje, hanem valami szívszorító érzésé, hogy az idő valóban könyörtelen, és hogy még a legfényesebb mesék is rejtenek magukban olyasmit, amiről nem beszélnek hangosan.
Hogy megértsük ezt az általános rajongást és Anecska különös, már-már misztikus hatalmát az emberek elméje felett, tizenkét évet kellett visszautazni az időben, a Politechnikai Egyetem zajos és poros folyosóira.
Már szeptember elsején, attól a perctől kezdve, amikor megbotlott a semmiben, beesett az előadóterembe, szétszórta a füzeteit, majd feneketlen szemével a professzorra nézett, ráragadt a „nem e világi lény” híre. Nem volt buta, de nem is tündökölt tudásával; szorgalmas volt, de szikra nélkül. Viszont volt egy egyedülálló adottsága — ellenállhatatlan vágyat ébresztett az emberekben, hogy gondoskodjanak róla.
Danyiil Szokol teljes ellentéte volt. Magas, esetlen, örökké kócos, csak az organikus kémiáról beszélt, és arról álmodott éjjel-nappal, hogy egyszer Európa legjobb laboratóriumába kerül. Húszévesen többet tudott katalizátorokról és enzimekről, mint némely docens. Anecskába úgy szeretett bele, ahogy látomásba szokás — mint egy gyönyörű, elérhetetlen eszménybe. Anecska ugyanazzal a derűs hálával fogadta a segítségét — feladatmegoldásokat, referátumokat, vizsgák előtti konzultációkat —, ahogy más hódolóktól a csokoládékat. Danyiil, szenvedélyébe és tudományába merülve, nem vette észre, hogy Anecskának csupán kényelmes eszköz. Vagy nem akarta észrevenni.
Egy másik feltűnő alak Ilja Morozov volt, a jövőbeli docens. Nem volt Danyiil zsenialitása, de szorgalmas és ambiciózus volt. Ő is kedvelte Anecskát, csak a maga módján. A lány számára etalon volt, a nőiesség ideálja, amely felé törekedni kell. Virágokat vitt neki, verseket írt (meglehetősen ügyetleneket, de szívből), és féltékeny volt Danyiilra, bár ezt nem mutatta.
Kovalski professzor megjelenése — a fiatal, sármos, orosz gyökerekkel rendelkező német — felbolygatta az egész kart. Alex (így kérte, hogy szólítsák) egy egyéves ösztöndíjprogrammal érkezett, amely csak egyetlen hallgatónak szólt. A feltételek mesések voltak: a legjobb labor, lakhatás, ösztöndíj. A jelentkezőket több fordulóban szűrték, és tavaszra hárman maradtak: a zseniális Danyiil, a pedáns Ilja és… Anecska.
Senki — még maga Anecska sem — értette, hogyan jutott el a döntőig. A munkái szorgalmasak voltak, de semmi több. A köztes védések során azonban úgy nézett a bizottságra, olyan őszintén izgult, olyan bájosan pirult és akadozott a szava, hogy a szigorú professzorok önkéntelenül is valamivel magasabb pontszámot adtak neki, mint kellett volna. Ráadásul Alex Kovalski szemmel láthatóan ellenállhatatlannak találta a báját.
A döntő feladat egyszerre volt egyszerű és bonyolult. A három finalista mindegyikének tápoldat-összetételt kellett kidolgoznia, azzal kezelnie a búzamagokat a saját tartályában, majd két hét múlva bemutatnia a bizottságnak az eredményt — a csírázási százalékot. A tartályok és a névvel ellátott lombikok egy lezárt üvegházban álltak, ahová a döntőig a résztvevőknek tilos volt belépni.
Danyiil, megszállottan az ideális formula megalkotásának gondolatától, alig aludt. A laborban éjszakázott, reagenseket kevert, újra és újra ellenőrizte az adagolást. Az ösztöndíjról úgy álmodott, mint az egyetlen esélyről, hogy kitörjön családja szegénységéből, és igazi, nagy tudománnyal foglalkozzon. Ilja Morozov, mint mindig, a tankönyveket követte, félve attól, hogy eltér a kánontól. Anecska pedig… Anecska csak tettette, hogy dolgozik. Bejárt a laborba, kémcsöveket állított fel, jegyzetelt valamit a füzetébe, de a gondolatai messze jártak. Ő is el akart menni. Nem a tudományért, hanem egy másik életért, egy szép meséért, amelyben hercegnő lesz, nem pedig csak „a kedves Anecska”.
A döntő előtti napon, amikor Alex és a bizottság már lepecsételte az üvegházat, történt valami, amiről senki sem szerzett tudomást, de ami később találgatások tárgya lett. Anecska meggyőző erejét és ártatlan külsejét kihasználva megkérte az őrt, engedje be este az épületbe. „Ott felejtettem a hajcsatomat az előadóban, nagyon drága, anyukám emléke” — mondta, és az őr természetesen beengedte. Nem az előadóba ment. A szolgálati bejárathoz ment az üvegházhoz, amelynek kulcsa — mint véletlenül megtudta — a gondnok szőnyege alatt hevert. Nem akart semmit megváltoztatni. Csak meg akarta nézni. De amikor meglátta a három tartályt a „Szokolov”, „Morozov”, „Szmirnova” feliratokkal, hirtelen világosan megértette: ha Danyiil nyer — és nyerni fog, ez nyilvánvaló —, az ő meséje nem válik valóra. Itt marad, ebben a poros kollégiumban, feleségül megy Iljához vagy egy másik hasonló „ígéretes” fiúhoz, és hétköznapi, szürke életet él.
Reszkető kézzel átcserélte a címkéket a tartályokon. Csak kettőt. Danyiil zseniális, egyedi oldatának Szmirnova neve alatt kellett kihajtania. Az ő középszerű, unalmas oldatának pedig Szokolov neve alatt. A szíve valahol a torkában dobogott, amikor kiosont.
Másnap pedig jött az „ájulás”. Amikor a bizottság a tartályokhoz lépett, Anecska, aki hátul állt, hirtelen megingott, és halk sóhajjal a földre kezdett rogyni. Elkapták, felfordulás támadt, valaki vízért rohant, más szalmiákszeszért. Ebben a zűrzavarban senki sem figyelt Danyiilra. Ő az asztal szélébe kapaszkodva állt, és a két tartályt nézte. Azon, amely az ő nevét viselte, nyomorúságos, ritka hajtások meredeztek. Azon, amelyen Szmirnova neve állt, dús zöld sörte burjánzott.
A kialvatlanságtól, kétségbeeséstől és az ájuló lány iránti szerelmétől elhomályosult fejében valami kattant. Mindent megértett. Látta, ahogy a lány magához térve gyors, rémülettel teli pillantást vet a tartályokra. Megértette, mit tett. De harag helyett valami reménytelen, önfeláldozó gyengédség hulláma emelkedett fel a szívében. Elmondhatott volna mindent. El kellett volna mondania. De ránézett a lány rémült arcára, reszkető ajkára és… hallgatott.
— Az eredmény nyilvánvaló — jelentette ki ünnepélyesen Alex, amikor Anecskát magához térítették. — A legjobb csírázást Anna Szmirnova érte el. Gratulálok tehetséges hallgatónknak!
Taps. Mosolyok. Anecska, elpirulva, hálálkodó szavakat motyog. És csak Danyiil Szokol, a kémiai zseni néz egy pontra üres tekintettel — egy olyan ember tekintetével, aki épp most temette el az álmát.
Ez az emlék tizenkét éven át nehéz kőként nehezedett Anecska lelkére. Soha nem bánta meg tettét — Németországban az élete valóban mesévé vált. Gyengéd férj, Werner, filozófiaprofesszor, aki ugyanazért a naivitásért és védtelenségért rajongott érte, ami egykor Danyiilt is elbűvölte. Hangulatos ház kilátással egy régi várra. Az ikrek, Hans és Peter, az ő kis hercegei. Konferenciákra járt, cikkeket publikált (amelyeket valójában Werner doktoranduszai írtak meg helyette), szerették, imádták, mindent megbocsátottak neki. De Danyiil alakja, üres tekintetével, néha felbukkant előtte hajnal előtt.
— Én mindig is gyanítottam, hogy ez nem tiszta ügy — vágta ketté a bankett-terem csendjét Jekatyerina Vetrová hangja, mint egy kés. Mindenki összerezzent, mintha közös álomból ébredtek volna.
— Mire gondolsz, Katya? — ráncolta a homlokát Zsanna Kovalcsuk.
— Arra — hunyorgott Jekatyerina egyenesen Anecskára nézve, aki úgy elsápadt, hogy még az ajkai is kifehéredtek. — Egyetemistaként barátnőm volt a dékáni hivatal titkárnője, Ljudmila. Bizalmasan elmesélte, hogy az üvegház bejáratát senki sem pecsételte le. Csak a zárat cserélték ki. A régi kulcs meg a gondnoknál volt a szőnyeg alatt. Sokan tudtak róla. És tudod, Anecska, mindig azon gondolkodtam — te nálunk csendes, szerény lány voltál. Hogy hozhattál létre te, ilyen kis ártatlan bárányként, zseniális formulát? Danyiil Szokol meg… mintha megőrült volna a távozásod után. Egy év múlva kirúgták az intézetből. Ivott. Aztán teljesen eltűnt.
— Katya, hagyd abba! — háborodott fel Szergej Gradov. — Micsoda badarság ez? Anecska elájult, oda sem ment a ládákhoz! A bizottság mindent látott!
— A bizottság azt látta, hogy ő elájulva fekszik, Danja meg mellette áll, mint egy kő — vágott vissza Jekatyerina. — Túl kényelmes ájulás, nem gondoljátok? És túl furcsa Danja viselkedése. Aztán, évekkel később, megtaláltam őt egy városban… Nem halt meg, ahogy egyesek pletykálják. Él. Egy faluban lakik, temetőőrként dolgozik. Teljesen lecsúszott az ital miatt. Egy zseniális kémikus, aki akár Nobel-díjat is kaphatott volna, most üvegeket gyűjt. És amikor megkérdeztem, mi történt, csak egy dolgot mondott: „Én vagyok a hibás. Szerettem őt. Ő meg egyszerűen kicserélte a címkéket. Én pedig hallgattam.”
Az asztalnál halotti csend lett. Mindenki hol Jekatyerinára, hol Anecskára nézett. Anecska mozdulatlanul ült, görcsösen a hátizsákjába kapaszkodva. Az arca fehérebb volt az abrosznál.
— Ez hazugság — lehelte ki végül, és a hangja megremegett, elveszítve a megszokott dallamosságát. — Katya, miért mondasz ilyet? Csak irigy vagy, hogy elmentem, hogy családom van, sikerem…
— Irigy? — vigyorodott el Jekatyerina. — Anecska, drágám, nekem saját vállalkozásom van, oligarcha férjem és házam Moszkva környékén. Mire legyek irigy? Csak van lelkiismeretem, ellentétben némelyekkel. Egy ember csontjaira építetted fel a mesédet. És most itt ülsz, ilyen ártatlanul, pislogsz a nagy szemeiddel. Danja meg a temetőben sírokat ás.
— Ez… ez nem lehet igaz — suttogta Veronika, a mellkasához szorítva a kezét. — Anecska, mondd, hogy ez nem igaz.
Anecska hallgatott. Lesütötte a fejét, és hirtelen mindenki észrevette, hogy a válla rázkódik. Sírt. Hangtalanul, csúnyán, a könnyeit szétkenve az arcán.
— Én… én nem akartam — suttogta alig hallhatóan. — Csak megijedtem. Annyira el akartam menni… Azt hittem, ő úgyis boldogul, hogy zseni, hogy száz lehetősége lesz… Én meg… én e nélkül az esély nélkül elvesztem volna. Nem vagyok olyan tehetséges, mint ő. Semmihez sem értek, csak ahhoz, hogy tetszem az embereknek. Ez az egyetlen, amit tudok. És én ezt kihasználtam… De nem gondoltam, hogy így leissza magát. Nem gondoltam, hogy így alakul…
Az arcát a kezébe temette. Az egyik nő halkan felszisszent. A férfiak félrenéztek. Jekatyerina az ablak felé fordult, és az ő szemében is könnyek csillogtak — talán szánalomból, talán dühből.
— Menjünk innen — mondta Konsztantyin Rumjancev, és hirtelen felállt. — Szép kis találkozó lett, a fenébe is.
Egyenként kezdtek felállni az egykori évfolyamtársak. Volt, aki szó nélkül, volt, aki motyogva búcsúzkodott. Anecska egyedül maradt ülve. Zsanna Kovalcsuk, aki maga sem volt magánál a sokktól, odalépett hozzá, mondani akart valamit, de csak legyintett, és elment.
Anecska egyedül maradt az egyre üresebb teremben.
Fél óra múlva kiment a rakpartra. A város már belemerült az esti félhomályba; a lámpák egymás után gyúltak fel, és visszatükröződtek a csatorna sötét vizén. Anecska úgy ment, hogy nem is látta az utat, míg végül bele nem botlott egy padba. Leült rá, nem érezve a nedves fa hidegét.
Az emlékek teljesen maguk alá gyűrték. Danyiil. Az esetlen alakja, a lelkes szeme, amikor kémiát magyarázott neki. Ahogy vitte a nehéz hátizsákját. Ahogy a szűkös, éhes diákévekben narancsot vett neki. Ahogy ötödéven, dadogva, bevallotta neki a szerelmét, ő pedig csak mosolygott, és annyit mondott: „Olyan kedves vagy, Danja.” Nem volt kegyetlen hozzá. Egyszerűen természetesnek vette a szerelmét, mint a levegőt, mint a napfényt. És amikor eljött a választás pillanata, nem őt választotta. Magát választotta.
És most itt ül egy padon a gyerekkora városában, és a meséje hamuvá hullik. De a legszörnyűbb nem a leleplezés volt. A legszörnyűbb az volt, hogy hirtelen megértette: ő valójában soha, senkit nem szeretett igazán. Sem Danját, sem Wernert, még a gyerekeit sem. Csak saját magát szerette ebben a világban — csak azt, ahogyan mások lelkes szemében tükröződött.
Ott ült így, míg csontig át nem hűlt. Ritka járókelők haladtak el mellette, senki sem figyelt rá. Egy átlagos nő könnyű kabátban, ül, a vizet nézi. Gondolkodik valamin, ami csak az övé.
Anecska hirtelen, élesen felpattant. Nem. Ezt nem engedi. Elmegy abba a faluba, megkeresi Danyiilt. Nem tudta, mit fog mondani neki, de meg kellett tennie. Ez volt az egyetlen, amit most helyesen megtehetett. Életében először.
Elővette a telefonját, rákeresett annak a falunak a nevére, amelyet Jekatyerina említett. Meg fogja találni. Bocsánatot kér tőle. Aztán majd lesz, ami lesz.
Gyors, határozott léptekkel indult a taxis megálló felé. És hosszú évek óta először a szeme nem volt naiv és védtelen. Kemény, kétségbeesett elszántság égett benne.
Három nap múlva a németországi repülő nélküle fog felszállni. Nem tudta, mit mond majd a férjének. Nem tudta, hogyan magyarázza el a gyerekeknek. De egy dolgot biztosan tudott: a mese véget ért. Elkezdődött az igazi élet, ahol minden tettnek ára van, és minden összetört sorsért felelni kell.
Az őszi szél száraz leveleket kergetett végig a rakparton. Anecska összehúzta magán a kabátját, és beszállt a taxiba, hogy a pályaudvarra menjen. Hová vezeti ez az út — nem tudhatta. De talán épp ez az egyetlen esély a jóvátételre. Nem az, hogy mindenki szeresse, hanem hogy ő maga tanuljon meg végre igazán szeretni. Még a saját összedőlt meséje árán is.
