Kíra Pavlovna hallgatott. Egy kenyérgyár és egy hullámlemez tetős buszmegálló mellett haladtak el. Jaroszláv hosszan, füttyentve sóhajtott, mintha nem az anyósát vinné, hanem valami nehéz, felesleges terhet.
Illik bemutatkozni: Kíra Pavlovna, hatvanhárom éves, egykori levéltáros. Egész életét mappák, jegyzékek és plafonig érő polcok között töltötte. Megszokta a rendet, és azt, hogy minden papírnak megvan a maga helye. Aztán nyugdíjba ment, és a rendnek egyszer s mindenkorra vége szakadt – mert megjelent a veje.
Jaroszláv persze különös ember volt. Alacsony, keskeny vállú, de a hangja olyan, mint egy pályaudvari bemondóé. Imádta az általánosításokat: „minden normális ember így csinálja”, vagy „ez teljesen nyilvánvaló”. Valentina, Kíra lánya, huszonkilenc évesen ment hozzá – ahogy ő mondta, már pont benne járt a korban. Kíra szerint nem lett volna hová sietni, de őt senki sem kérdezte. No de ez már régi történet.
A hűtőszekrényen Filip, az unokája rajza lógott. Egy házikó kéménnyel, egy fa és két figura: egy nagyobb meg egy kisebb. A nagyobb alá girbegurba betűkkel az volt írva: „nagymama”, a kisebb alá pedig: „én”. Kíra minden reggel ezt a rajzot nézte, miközben a legolcsóbb teát öntötte a bögréjébe, mert a nyugdíjából másra nem futotta.
Azon az októberi napon Jaroszláv hozta el a rendelőintézettől. Valentina kérte meg rá, magától persze eszébe sem jutott volna felajánlani. Némán utaztak. A férfi valami reklámokkal teli rádiót hallgatott, az asszony az ablakon nézett ki. Aztán véget ért a reklámblokk, és Jaroszláv kibökte, ami a bögyében volt.
– Kíra Pavlovna, a benzin mostanság nem két fillér. Én folyton furikázom magát, maga meg még egy rendes köszönetet sem bír kinyögni.
A „folyton” azért erős túlzás volt. Az elmúlt fél évben jó, ha háromszor-négyszer elvitte valahová. Az idő többi részében Kíra egyedül tömegközlekedett. De Jaroszláv úgy tudott számolni, hogy a fillérekből hirtelen forintok, a forintokból pedig „hatalmas kiadások” lettek.
Kíra megbillentette a fejét, kikapcsolta a biztonsági övet, a piros lámpánál kinyitotta az ajtót, és kiszállt. Némán. Nem csapta be az ajtót, egyetlen szót sem szólt. Egyszerűen fellépett a járdára, megigazította a táskát a vállán, és elindult a buszmegálló felé. Jaroszláv utána kiáltott, de nem válaszolt. Zöldre váltott a lámpa, és a kocsi elhajtott.
Hideg volt, fújt a szél, és Kíra bánta, hogy nem vett sálat. Ott állt a megállóban és várt. Nem messze tőle lefékezett egy ezüstszínű autó. Egy huszonöt év körüli fiatalember szállt ki belőle. Megkerülte a kocsit, kinyitotta az anyósülést, és kezet nyújtott egy idős asszonynak. Gondosan, nem sietve, a könyökénél fogva támogatta. Az asszony kiszállt, megigazította a fejkendőjét, és rámosolygott. A fiú mondott valamit halkan, amit Kíra már nem hallott. Elindultak a lépcsőház felé, az asszony pedig elfordította a fejét.
Este telefonált Valentina.
– Anya, hát ezt miért kellett? Jarik azt mondja, menet közben ugrottál ki a kocsiból!
– Azt nem mesélte el, hogy miért szálltam ki? – kérdezte Kíra.
– Hát… támadt köztetek valami félreértés…
– Pontosan. Félreértés. Jó éjszakát, Valja! – és Kíra le tette a telefont.
Két héttel később volt Filip születésnapja. Kíra megsütötte azt a cukormázas almatortát, amit az unokája úgy szeretett, és vett neki egy könyvet a dinoszauruszokról. Elment hozzájuk, hiszen hogy is tehetett volna másként. Vendégek voltak: Jaroszláv nővére a férjével, Valentina szomszédasszonya a folyosóról, és valaki a munkahelyről. Természetesen mindenki gyerekestül.
Jaroszláv az asztalfőn ült, töltötte a teát, és sokat, hangosan beszélt. Amikor a beszélgetés az árakra terelődött – márpedig mindig oda terelődött –, Jaroszláv Kíra felé bólintott:
– Bezzeg a nagymama nálunk csak pihen a nyugdíjban. Semmi gondja, semmi baja. Mi dolgozunk, ő meg a készbe ül bele.
A nővére felhorkant, Valentina elvörösödött és hallgatott. A lánya – aki teltkarcsú, nagydarab nő volt, ritka, vékony szálú hajjal – az ilyen pillanatokban kicsinek és tehetetlennek tűnt, pedig kétszer akkora volt, mint az anyja.
Kíra letette a csészét a kistányérra.
– Pihenek? – kérdezte halkan. – Minden áldott délután én hozom el a fiadat a napköziből. Etetem, sétálok vele, én fektetem le, amikor mindketten túlóráztok. A saját pénzemből vett alapanyagokból főzök rá. A téli bakancsát is az én nyugdíjamból vettük.
Csend lett az asztalnál. Csak a szomszéd szobából hallatszott a játszó gyerekek zaja. Jaroszláv megforgatta a kanalat az ujjai között, majd felsóhajtott:
– Na tessék, már megint a számolgatás…
Kíra nem folytatta. Megitta a teáját, elmosta a csészéjét, megpuszilta Filipet, és elindult. A lépcsőházban, a liftre várva vette észre, hogy finoman, idegesítően remeg a keze. A kabátzsebébe rejtette, és úgy állt, amíg meg nem érkezett a felvonó. Csak egyet akart: otthon lenni, bezárni az ajtót, leülni a konyhában, és nem beszélni senkivel.
Másnap átjött a szomszédasszony, Ljudmila. Kíra bekapcsolta a teafőzőt, és kitett egy kis kekszet. Ljudmila a lányáról mesélt, meg a felújításról, aztán egyszer csak kibökte:
– Képzeld, a vőm hozott nekünk egy mosógépet. Magától ajánlotta fel! Azt mondja: „Ljudmila Szergejevna, a régi már nagyon zörög, panaszkodnak a szomszédok”. Elhozta, bekötötte, mindent egyedül, szerelő nélkül. Milyen rendes fiú!
Kíra megigazította a haját.
– Jó vőd van – mosolygott. – Szerencsés vagy.
Ljudmila elment. Kíra elmosta a csészéket, letörölte az asztalt. Elgondolkodott: „Miért tűröm én ezt? Kiért?”
– Filipért – válaszolta meg magának. – Filipért… – De a válasz valamiért már nem hangzott olyan magabiztosan, mint régen.
Este megint hívta Valentina:
– Anya, nem tudnál szombaton vigyázni Filipre? Jarik szeretné, ha elmennénk a bútorboltba.
Persze, hogy tudott. Persze, hogy vigyázott rá.
Szombaton Jaroszláv érkezett érte kocsival. Valentina elöl ült, a telefonját bújta. Kíra hátulra ült be a táskájával, amiben ott lapult egy boríték. Ezt a borítékot már második hete hordta magával, mert be akart menni a Fedkovics utcai boltba, hogy megvegye az unokájának azt a kék kerékpárt, aminek fehér kerekei voltak. A kisfiú egyszer pont olyat rajzolt a rajzfüzetébe, egy egész oldalt elfoglalva. Nyár óta gyűjtögetett rá, apránként tette félre, magán spórolva. A boríték vékonyka volt, de Kírának az a pénz rengeteget jelentett.
Jaroszláv vezette az autót, az ujjaival dobolt a kormányon. Aztán félhangosan, de úgy, hogy hátul is tisztán hallható legyen, megszólalt Valentinához fordulva:
– Figyelj, nem kellene anyádnak is beszállnia a benzinbe? Végül is folyton furikázom ide-oda. A benzin meg most méregdrága.
A lányom válla kicsit megrándult, mintha hátra akart volna fordulni felém, de aztán meggondolta magát.
– Én komolyan beszélek – mondta Jaroszláv. – Jó nagy nyugdíja van, mi meg egyetlen fizetésből élünk. Itt van a kocsi, a gyerek…
A Valentina előtti kesztyűtartó – mint mindig – most is tömve volt: nyugták, törlőkendők, mindenféle papírok. Jaroszláv mindent ész nélkül oda hajigált be.
– Valja, adj egy kendőt, kérlek! – kértem a lányomat.
Valentina kihúzott egy csomag törlőkendőt, de azzal együtt kibomlott egy összehajtott, fényes papírlap is, a sarkában egy banki logóval. Egyenesen a lábam elé esett a padlóra.
Felemeltem és kihajtogattam. Egy hitelkivonat volt. A havi törlesztőrészlet hatalmas volt, tisztán láttam az összeget. A fennmaradó tartozás pedig még annál is nagyobb. Az autót másfél éve vették hitelre, és még nagyon sokáig kellett fizetni.
Jaroszláv a visszapillantó tükörbe nézett, és azonnal megértette a helyzetet.
– Ez nem a maga dolga, Kíra Pavlovna! – vetette oda gyorsan, fojtott hangon.
Összehajtogattam a kivonatot. Pontosan, a gyűrődésekre ügyelve, ahogy a levéltárban megszoktam – egyenesen, törések nélkül. Letettem az ülések közötti konzolra. Aztán kinyitottam a táskámat, elővettem a borítékot, és a kivonat mellé raktam.
– Tessék. Itt van minden, amit fél év alatt összegyűjtöttem. Filipnek spóroltam biciklire. De neked, úgy látszik, nagyobb szükséged van rá. Hiszen a hitelt fizetni kell, nem igaz?
Valentina hátrafordult. Nézte a borítékot, a kivonatot, majd a férjét. Az arca lassan változott: a zavarodottságot valami sötét, eddig ismeretlen kifejezés váltotta fel.
– Milyen hitel? – kérdezte a lányom. – Azt mondtad, kamatmentes részletre van. Azt mondtad, már majdnem kifizettétek!
Jaroszláv hallgatott.
– Állj meg, kérlek – kértem csendesen. – Nem megyek nálatok. Hogy ki vigyáz Filipre, azt döntsétek el magatok.
Félrehúzódott az autóval. Kiszálltam, és a buszmegálló felé vettem az irányt. Felszálltam az első buszra, és hazautaztam.
Valentina egy héttel azután a szombat után telefonált. Sírt, teljesen zavarosan beszélt; azt mondta, életében először vágott ki mindent Jaroszláv szemébe, amit csak gondolt. A hitelt is, amiről a férfi hazudott, és a saját hallgatását is, ami miatt most borzasztóan szégyelli magát. Fejemet lehajtva hallgattam, egyszer sem szakítottam félbe.
Azóta nem jártam náluk, de a lányom minden szombaton elhozza hozzám Filipet. A kisfiú berohan az ajtón, átöleli a térdemet, és olyankor nagyon jól érezzük magunkat együtt.
A rendelőintézetbe most már kizárólag busszal járok. A biciklit végül nem vettem meg. Talán tavaszra újra összejön rá a pénz…
Ilyen ez a szomorú élettörténet, amilyenből valószínűleg rengeteg akad még. Önök találkoztak már hasonló pofátlansággal? Írják meg a véleményüket kommentben! Ha tetszett a történet, nyomjanak egy kedvelést, és iratkozzanak fel az oldalra, hogy ne maradjanak le a legújabb történetekről sem!
