— Mit csinálsz? – kérdezte Vera Antont. – Miért húzkodtad ki az összes ruhát a szekrényből?
— A zakómat keresem! – válaszolta a férje.
— Melyiket, és miért? – érdeklődött Vera.
— Hát azt, amit az esküvőn viseltem! Anyám haza rendelt egy fotóst, megkért, hogy öltözzek valami rendesbe a családi fotóhoz!
— Nocsak! – lepődött meg Vera. – És erről nekem miért nem szóltál?
— Miért kéne? – nem értette Anton. – Rólad nem volt szó! Csak össze akarják gyűjteni a családot: engem, Ljohát meg Szvetkát, hogy készüljön egy közös emlékfotó. Hol van az esküvői zakóm, Vera?
— Nyisd ki a szemed, ott lóg a vállfán! – mutatott Vera. – És amit szétdobáltál, szépen pakold is vissza!
— Hát én úgy rendesen nem tudom… kérlek, rakd el te! – kérlelte a férje.
— Na, szó sem lehet róla, Anton! Amikor szétdobálni kell, ahhoz megvan a kézügyességed, ugye? Most pedig pakolj szépen! Ugyan már…
Vera kiment a hálóból, és a nappaliba ment. Anton pedig nekiállt összeszedni a káoszt, amit az imént csinált.
Kicsivel később Vera üzenetet kapott Anton húgától, Szvetlánától. A lány azt kérdezte, mit csinál a bátyja, hogy nem veszi fel a telefont.
Vera válaszolt, hogy Anton elfoglalt, majd később visszahívja. Aztán egyszerűen felhívta Szvetát.
— Szvetkám, szia! Mikor lesz ez a családi összejövetel? Úgy értem, a fotózás, mikorra van? – kérdezte Vera.
— Szia! Holnap! – válaszolta a lány. – Anton nem szólt neked? Holnap kettőre gyertek szép ruhában a szüleimhez!
— Vagyis engem is meghívtak? – kérdezett vissza Vera.
— Persze! – erősítette meg Szveta. – Mi is készülődünk Igórral, hogy anyánk ne tudjon belekötni semmibe! Miért kérdezed?
— Csak azért, mert a bátyád azt mondta, ez csak a ti családi fotózásotok, engem nem hívtak!
— Nem tudom, Vera! Minket mindkettőnket hívtak! Kérdezd meg Antont, lehet, félreértettél valamit! Anyu azt mondta, hogy mindenki legyen ott: én a férjemmel, a fiúk pedig a feleségeikkel!
— Értem! Köszi, Szveta! Akkor majd találkozunk. Szia! – mondta Vera, és bontotta a hívást.
Ebben a pillanatban Anton belépett a nappaliba az esküvői öltönyben, és megkérdezte:
— Na, hogy áll rajtam? Nem lett kicsi? Itt hátul, – megfordult és a hónalja alá mutatott, – kicsit szorít!
— Kevesebb sört kéne innod esténként! – jegyezte meg Vera. – Különben beszéltem az imént a húgoddal, azt mondta, mindenkit meghívtak: téged, Ljohát a feleségével, őket is a férjével! Ezt mégis hogy érted, Anton? Már nem számítok családnak?
— A francba! – morogta elégedetlenül Anton. – Vera… hát, hogy is mondjam…
— Szavakkal, a nyelveddel! Valahogy így szokták. Na, hallgatlak!
— Hát… anyám mondta, hogy ne vigyelek magammal.
— Micsoda? – döbbent meg Vera. – Mit tettem én neki? Vagy mit nem tettem meg? Mikor haragítottam én meg őt?
— Nem tudom, Vera! Fogalmam sincs! De így alakult! – felelte Anton. – Nem akartam neked elmondani, hát… Tudod, ne legyen belőle gond…
— Aha, értem! – válaszolta sértődötten Vera. – Azt is értem, hogy ha mi család vagyunk, már ha te még annak tartod magunkat, akkor anyádnak egészen mást kellett volna mondanod! Nem pedig beleegyezni, hogy a feleséged nélkül menj családi fotózásra!
— Jaj, Vera, ne haragudj már! Kérlek! – leguggolt a kanapé mellé, ahol a felesége ült. – Ez csak egy fotózás, semmi fontos!
— Tehát elmész oda? Nélkülem?
— Hát igen, elmegyek, hogy anyám ne nyaggasson utána! Ugye nem haragszol rám?
— Nem, nem haragszom! – felelte kelletlenül Vera.
De hangja és hangsúlya egészen mást üzent.
Másnap Anton kettőre elment a szüleihez. Estefelé tért haza, kissé ittas állapotban.
Bement a hálóba, majd bejárta a lakást, de Vera nem volt otthon. Elővette a telefonját, és elkezdett hívogatni, de a nő nem vette fel.
Éjfél is elmúlt, Vera még mindig nem jött haza. Anton elkezdett hívogatni mindenkit: a felesége szüleit, majd a barátnőit – de senki nem tudta, hol van. Vagy ha tudta is, nem árulta el.
Másnap reggel Vera hazaért, letusolt, és sietve elment dolgozni. Minden kérdését figyelmen kívül hagyta, még csak rá sem nézett.
Aznap este Vera ismét nem jött haza aludni. Anton ekkor már pánikba esett. Újra végighívott mindenkit, de ugyanazt a választ kapta.
Mikor Vera hajnalban hazaért, Anton már a konyhában várta. Amint belépett a lakásba, a férfi azonnal támadó hangnemben kezdett beszélni.
— Vera, ez mi a fene? Hol csatangolsz már második éjszaka? Elfelejtetted, hogy van otthonod? Hogy a férjed várlak? Tudod, mennyire aggódom érted? Hol voltál? Találtál valakit magadnak? – zúdította rá Anton.
— Aha… — felelte csak Vera, és elsétált mellette.
— Állj csak meg! Nem végeztem! – ragadta meg a karját Anton. – Kérdeztem valamit! Hol voltál az elmúlt két éjszaka?
— Ahol voltam, ott már nem leszek. — felelte. — Na, most elégedett vagy? Most engedj el, munkába kell mennem!
— Nem mész sehova, amíg mindent el nem magyarázol! – ragaszkodott Anton, továbbra is fogva tartva a karját.
— Mondtam, hogy engedj el! – kiáltotta Vera. – Vedd le rólam a kezed, és ne érints meg többet! Menj csak a mamádhoz, fogd az ő kezét! — tette hozzá dühösen. — Hiszen ott van a családod, én csak mellékesen jöttem!
Anton elengedte Vera kezét.
— Most tényleg azért haragszol, mert nem vittelek magammal? – kérdezte értetlenül.
— Igen, csak ezért! – vágta oda szarkasztikusan Vera. – Van még kérdésed? Munkába kell mennem!
— Vera, mondd el, mi történt! Miért beszélsz így velem? És hol aludtál két éjjel egymás után? Mi ez az egész? – nem hagyta annyiban Anton. – Nem hiszem el, hogy csak amiatt van, hogy nem vittelek el anyámékhoz!
— Ne hidd, mit számít az nekem?! – vont vállat flegmán Vera. – Nem fogom tizenötször elmagyarázni! Felnőtt vagy, értsd meg magadtól! Nekem pedig mennem kell, úgyhogy hagyj békén, ne akadályozz!
Vera újra lezuhanyozott, tiszta ruhát vett fel, és elindult a munkába.
Anton, hogy kiderítse, hol tölti az éjszakáit a felesége, úgy döntött, este megvárja őt munka után, és követi, hová megy.
Autójával leparkolt a felesége munkahelye előtt, és várt, amíg Vera kijön az épületből.
Vera hét óra előtt pár perccel jött ki. Már kezdett sötétedni, így nem vette észre, hogy férje autója a közelben áll. A nő elment a buszmegállóig, felszállt arra a buszra, amelyen ilyenkor általában hazament, ám három megállóval később leszállt. Anton mindvégig követte.
Jól ismerte a környéket, tudta, hogy nem messze itt élnek Vera szülei. Így követte őt egészen a lépcsőházukig.
Néhány perc várakozás után kiszállt a kocsiból és a felesége után ment. Mivel nem volt mágneskártyája a bejárathoz, kénytelen volt megvárni, hogy valaki be- vagy kijöjjön.
Felsétált a megfelelő emeletre, és csengetett. Vera édesanyja nyitott ajtót.
— Jó estét! – köszönt Anton. – Bejöhetek? Láttam, hogy Vera bement a lépcsőházba, szóval itt kell lennie! Beszélhetek vele?
— Gyere be, Anton! – engedte be vejét Marina Viktorovna. – A szobájában van!
— Miért nem mondták meg tegnap vagy tegnapelőtt, hogy itt van? Hisz hívtam magukat!
— A lányom kérte, hogy ne mondjunk semmit! Nem értem, mi van vele. Összevesztetek? Mi történt köztetek, Anton? Ő semmit nem mondott nekem!
— Én magam sem tudom… – felelte a férfi. – Megpróbálok beszélni vele.
Anton bement a hálószobába, ahol Vera épp az ágyon feküdt, a plafont bámulva.
— Vera, beszélhetnék veled? – kérdezte halkan, majd mellé ült. – Kicsim… – nyúlt felé.
Vera nem válaszolt, csak arrébb húzódott.
— Meddig fogsz még hallgatni? Gyere haza! – kérlelte Anton.
— Nem megyek sehová! – válaszolta Vera.
— Jaj, Vera, magyarázd már el végre, mi történt! Miért változtál meg ennyire? Minden rendben volt! Tényleg azért haragszol, mert nem vittelek magammal? Akkor hívjunk egy fotóst, jöjjön el hozzánk, fotózzon le minket! Vagy menjünk máshova! Ne kerülj már!
— Tényleg nem érted? – nézett rá hirtelen Vera. – Tényleg azt hiszed, hogy valami fotózás miatt haragszom?
— Tényleg nem értem! Mondd el, ha már ennyire buta vagyok!
— Te egyszerűen elárultál, Anton! Fogtad magad, és elárultál! – tört ki belőle Vera. – Ha az én anyám mondaná, hogy menjek el egyedül és a férjemet ne vigyem, hát úgy összevesznék vele, hogy többet be sem tenném a lábam hozzá! De neked anyád azt mondta, hogy menj el a családi fotózásra a feleséged nélkül, és te szó nélkül mentél! Miért mondta, hogy ne vigyél magaddal? Mit tettem én neki?
— Nem tudom… – suttogta Anton bűntudatosan, a falra meredve.
— És legalább megkérdezted tőle? Ha ugyanezt mondta volna Szvetának vagy Ljosának, azok szétszedték volna! De te engedelmeskedsz neki!
— Vera, kérlek, bocsáss meg! Gyere haza, beszéljük meg!
— Nem!
— Mit nem? – értetlenkedett Anton.
— Nem bocsátok meg… Nem tudok. Vagy talán nem is akarok. Nem akarok többé veled élni, Anton! Már semmit nem érzek irántad! Egyszerűen elvágtam mindent!
— Miről beszélsz, Vera? El akarsz hagyni? Nem akarom, hogy elváljunk! Szeretlek téged! – esett pánikba Anton.
— Én viszont már nem szeretlek! – mondta Vera. – És, Anton… így nem bánik az ember azzal, akit szeret.
— Ez csak valami apróság! Tényleg képes vagy egy ilyen semmiség miatt tönkretenni a kapcsolatunkat?
— Neked talán semmiség, de nekem nem! Elmondtam már: ez számomra egyértelmű árulás volt! És én nem akarok többé semmilyen kapcsolatot egy olyan emberrel, aki elárult engem! Szóval menj csak haza, és a hétvégén eljövök apámmal, hogy elvigyem a cuccaimat. Aztán beadom a válást!
— Ne már, nem! – kiáltott fel Anton, felpattanva az ágyról. – Nem akarok elválni tőled! Hagyd ezt az ostobaságot, Vera! Öltözz, és menjünk haza! Nélküled nem megyek haza!
— Hát akkor ne menj! Menj, ahová akarsz! Nekem már mindegy! – válaszolta a felesége. — Anton, menj ki, kérlek! Ne idegesíts tovább! Ha most hisztizni kezdesz, és toporzékolni, attól csak rosszabb lesz!
— Anton… — hallatszott hang az ajtó felől, ami épp kinyílt. — Menj, kérlek — szólt a férfihoz Vera anyja. — Majd én beszélek vele, menj haza!
— De Marina Viktorovna, hát ez gyerekes! Hogy lehet egy ilyen apróság miatt…
— Azt mondtam, menj ki innen! – vágott közbe Vera. – Elég volt ebből a jelenetből! Menj haza, vagy ahová akarsz!
Anton feleségére nézett, aki most már nem úgy nézett rá, mint egy szeretett emberre, hanem mint egy idegenre. Pár másodpercig némán állt, majd szó nélkül kiment a hálószobából.
Vera még napokig nem jelent meg otthon. A hétvégén, ahogy ígérte, eljött az apjával, és elvitte minden holmiját abból a lakásból, amit együtt béreltek. Anton megpróbált beszélni vele, de Vera nem engedte.
Később valóban beadta a válási papírokat.
Anton azonban továbbra sem értette, hogyan lehet egyik pillanatról a másikra felszámolni éveket egy ilyen — szerinte — apróság miatt. Hiszen terveik voltak, spóroltak a saját lakásra, gyerekeket akartak… Most pedig mindennek vége. Teljesen vége.
A férfi többé nem próbált magyarázkodni vagy visszakönyörögni magát. Vera azon az estén világossá tette számára — többé nem létezik számára.
