— Júlia, hát te mintha a Holdról estél volna le! Miféle másfél millió most? Áll a piac, a business kómában van, senkinek sem kell taxi! Várj fél évet, nem fogsz belehalni. Nem az utolsó falatot eszitek a férjeddel!
Vadik, a sógornőm férje, kényelmesen hevert a kanapénkon, és olyan ideges csörömpöléssel kavarta a cukrot a csészében, mintha Morse-jeleket ütne: „Nincs-pénz-és-nem-is-lesz”.
Egy hónappal ezelőtt ez a „helyi Wall Street farkasa” égő szemekkel és izzadt kopasz fejjel rohant hozzánk. Neki és Okszanának, a férjem, Denisz nővérének volt ötszázezerük. Már csak egy apróság hiányzott — másfél millió, hogy vegyenek egy menő külföldi autót szalonból, és kiadják business taxinak. „Aranyat fogunk keresni! Egy hónap múlva mindent visszaadok kamatostul!” — esküdözött Vadik, színpadiasan a mellére szorítva a puffadt kezeit.
Én, aki a szenvedélyes eskük helyett a száraz számoknak hiszek, odaadtam a pénzt. De egy apró, szinte észrevehetetlen feltétellel: az autót a vásárláskor a férjem, Denisz nevére írjuk. Csak addig, amíg a tartozást teljesen vissza nem fizetik. Vadik akkor lelkesen bólogatott — mondván, mindegy, kinek a neve van a papíron, ha a kulcs nála van és ő fogja a kormányt.
És tegnap elmentem mellettük, és úgy döntöttem, benézek egy teára. Az ajtó résnyire nyitva volt — Okszana, mint mindig, futárt várt. A konyhából a beszélgetésük hangja szűrődött ki:
— Mondd neki, hogy az autó állandóan elromlik! Júlia egy gazdag buta, tele van pénzzel. Duzzog egy kicsit, aztán megbocsát. Nem fogja a saját családjától követelni az adósságot! Pontosan, Kszjuha! Ez a szobai könyvelő még egy nyugtát sem vett tőlem! Már eltelt egy hónap, majd azt mondom, hogy a taxipark csődbe ment. Nyafog egy kicsit, aztán békén hagy. Család vagyunk, majd kibírják!
Csendben becsuktam magam mögött az ajtót, és lesétáltam a lépcsőn. Nem volt bennem sem keserű sértettség, sem női könnyek. Csak hideg, csengő számítás.
Este vacsoránál szó szerint mindent elmeséltem a férjemnek.
Denisz, aki rajong értem és mindig kiáll a családunkért, letette a villát.
— Most azonnal eltöröm az állkapcsát.
— Nem, drágám — simítottam meg gyengéden a kezét. — A fogászat manapság indokolatlanul drága, minek nekünk plusz költség? Sokkal elegánsabban fogjuk megoldani. Fizetős mesterkurzust tartunk nekik pénzügyi tudatosságból.
És íme, a vasárnapi ebéd. Az egész rokonság együtt. Taxival érkeztek — Vadik már az ajtóban tragikusan sóhajtozott, hogy az új autójuk „megint elromlott és az ablak alatt áll” (nyilván már elkezdte gyakorolni az előre kitalált történetet), és egyébként is, szabadnapon joga van lazítani és inni egy kis konyakot.
Vadik jó étvággyal falja a sült sertésem, Okszana pedig kritikus, enyhén lenéző pillantással méregeti az új felújításomat.
— Tudod, Júlia — mondja Vadik, miközben rág és hevesen gesztikulál —, nehéz most az őszinte vállalkozónak. Az állam fojtogat, a versenytársak alávágják. Én most egy komoly döntést hoztam: fél évig nem fizetek nektek. Gumit kell cserélni, ökobőr huzatot venni… Ugye megértitek?
— Természetesen, Vadik — mosolyogtam kedvesen, szinte angyalian.
— A helyzeted valóban nehéz. Majdnem olyan, mint egy egéré, amelyik lendületből belefutott az egérfogóba, és most felháborodva követeli, hogy sajtot hozzanak neki házhoz.
Vadik félrenyelt, köhögni kezdett.
— Mi? Ezt most mire mondod? Én reggeltől estig hajtok, mint a mókus!
— Igen — bólintottam —, csak a kerék valamiért kizárólag a mi pénzünkből forog. Mintha nem is mókus lennél, hanem egy falánk, eltartott hörcsög aranyellátáson.
Okszana felcsattant, és az asztalra dobta a keményített szalvétát.
— Júlia, mi ez a fennhéjázó hangnem?! Rokoni alapon kérünk! Két fizetésetek van, éltek, mint Marci Hevesen, éttermekbe jártok! Akár ajándékba is adhattátok volna azt a másfél milliót. Vadiknak indulás kell az életben!
— Az indulás, Okszanácska, a futópályán történik kemény edzés után — kortyoltam nyugodtan a teámból.
— Ti viszont első osztályú repülőjegyet akartok, egy olyan gépre, amit még csak nem is akartatok megépíteni.
— Hogy mered! — Okszana azonnal magas hangra váltott, ledobva a „tisztességes rokon” álarcát.
— Család vagyunk! Köteles vagy minket támogatni!
— Én köteles vagyok időben fizetni a rezsit és az adókat — válaszoltam nyugodtan. — De mások felfújt egóját finanszírozni, mintha egy végtelen megbocsátásra képes bankautomata lennék — az egyáltalán nem szerepel az életcéljaim között.
Vadik lenézően felhorkant, hátradőlt a széken, és önelégülten összekulcsolta a kezét a hasán.
— Jól van, lányok, ne veszekedjetek. Júlia, értsd meg a női eszeddel: most nincs pénz. Nem tudok varázsolni! És az autót sem adom oda zálogba, ne is álmodj róla — én abba a saját ötszázezremet tettem! Szóval nyugi, lazíts, és várj. Majd egyszer visszaadom. Talán.
Ránéztem. Külsőleg teljesen nyugodtan — mint egy gránitlap a rakparton.
— Nem is kell semmit visszaadnod, Vadik — mondtam halkan, szinte gyengéden.
Az asztalnál mindenki megdermedt. A sógornőm arcán diadalmas vigyor jelent meg: „Ugye megmondtam, ez a gazdag buta gyorsan beadja a derekát!”.
— Tényleg? — Vadik szélesen, olajosan elmosolyodott, mint egy győztes.
— Teljes mértékben igaz — vettem elő nyugodtan egy gondosan kinyomtatott papírt az asztalon lévő mappából.
— Látod, mivel az autó jogilag Denisz nevén van, és a forgalmi engedély, valamint a pótkulcs, ahogy emlékszel, mindvégig békésen a mi otthoni széfünkben pihent… Tegnap eladtuk.
Teljes csend lett. Csak a konyhában zúgó hűtő hangja hallatszott.
— H-hogyhogy eladtátok? — Vadik elsápadt, a szeme két teáscsészévé kerekedett.
— Az én autómat?!
— Az én autómat, Vadik — javította ki Denisz kemény, fémes hangsúllyal, miközben felállt az asztaltól, és karba tette a kezét széles mellkasán.
— De… hogy… hiszen a ház előtt állt a parkolóban! Nálam vannak a kulcsok! — hebegte Okszana, a szívéhez kapva.
— Ott állt. Tegnap reggel. Tegnap délben viszont érkezett egy komoly vevő a saját autómentőjével, aláírtuk az adásvételi szerződést, és az autó elindult egy másik régióba — tettem le a papírt közvetlenül Vadik elé.
— Kétmillió rubelért. Pontosan annyiért, amennyiért a szalonból elhoztuk.
Vadik felugrott, és nagy csörömpöléssel felborította a széket. Az arca dühös, bordó foltokban égett.
— Semmi jogotok nem volt hozzá! Abban az autóban az én ötszázezrem van! Szánalmas csalók vagytok! Most azonnal a rendőrségre megyek! Leültetlek benneteket!
— Menj csak, Vadik, feltétlenül menj — intettem békítően. — Meséld el a rendőr uraknak azt is, hogyan vezettél egy kézzel írt meghatalmazással, amit a férjem három nappal ezelőtt visszavont. Ami pedig az ötszázezeredet illeti… Én rendkívül tisztességes és igazságos ember vagyok. Íme az elszámolásod.
Egy második lapot csúsztattam elé, tele számokkal.
— Nézd csak figyelmesen. Ötszázezer — ez a te kezdeti befizetésed. Ebből levonjuk: az autó értékcsökkenését egy hónap intenzív taxizás után — hetvenezer. Az én kamatom a másfél millió használatáért, a jegybanki alapkamat alapján — még húszezer. És ami a legfontosabb: egy üzleti kategóriájú autó harmincnapos bérleti díja, piaci átlagáron.
Szünetet tartottam, őszintén élvezve a pillanatot.
— Összesen — húztam meg elegánsan a vonalat egy piros tollal — pontosan tizennégyezer-kétszáz rubellel tartozunk neked. Denisz, kérlek, utald át Vadiknak a kártyájára. Hadd ne szenvedjen hiányt semmiben.
Okszana hisztérikus rohamot kapott.
— Tönkretettetek minket! Kiraboltatok! Munka és egy fillér nélkül hagytatok! Hiszen rokonok vagyunk! Hogy tehetted ezt, te számító vipera?!
Meglendítette a kezét, hogy lesöpörje az edényeket az asztalról, de Denisz hirtelen elé lépett, és elém állt. A hangja halk volt, de a csontig hatolt.
— Ha azonnal nem nyugszol meg, és még egyszer felemeled a hangod a feleségemre, úgy repültök ki innen, hogy az ajtót is viszitek magatokkal. Meg akartatok minket rövidíteni másfél millióval, mert Juliját kényelmes baleknak tartottátok. Túl messzire mentetek a „nagyvállalkozós” játékotokban. Mondjatok hatalmas köszönetet a feleségemnek, hogy ilyen kíméletesen számolt, és nem hagyott még tartozásban is benneteket. Most pedig — takarodjatok ki a házamból.
Hangosan távoztak. Vadik értelmetlen átkokat szórt, miközben a saját cipőjében botladozott, Okszana pedig színpadiasan zokogott a folyosón, megfogadva, hogy az összes rokont felhívja hetedíziglen, és az egész városban befeketít minket. De engem ez egyáltalán nem érdekelt.
A pénzem teljes egészében visszakerült a családi számlánkra. A mérgező, képmutató rokonság pedig egyszerűen eltűnt az életünkből. És nagyon remélem — örökre.
