Svetlogorszk városát hársfavirág illata lengte be. A sűrű, édeskés aroma végigúszott az esti utcákon, beszivárgott a kinyitott ablakokon a régi panelházakba, és összekeveredett a „Parkovaja” megállónál lévő bódé sült pirog illatával. Alisza ott állt a megállóban, időről időre megigazította nehéz hátizsákja pántját, és idegesen harapdálta az ajkát, amelyről már teljesen lekopott a csillogó rúzs.
A késés nem volt rá jellemző. A pontosság lett az a bástya, amelyet saját életének káoszával szemben épített fel: az állandóan ivó mostohaapa, az örökké fáradt anya, az alkalmi munkák és a vizsgaidőszak, amely Damoklész kardjaként lebegett felette. A találkozás Danyiillal friss levegőnek ígérkezett. A fiú más volt. Nyugodt, művelt, szelíd félénkséggel a szürke szemében. A könyvtárban ismerkedtek meg — segített neki levenni egy nehéz kötetet a felső polcról, és ez a gesztus Aliszának a lovagiasság csúcsának tűnt.
— Szia! — hallatszott mögötte, mire Alisza összerezzent.
Danyiil a szokásos, lágy mosolyával állt ott. Tökéletesen vasalt elefántcsontszínű inge volt, világos nadrágba tűrve, makulátlan velúr cipőben, amely mintha nem is ismerte volna a városi port. Nem hárs illata volt, hanem drága parfüm, bergamottal.
— Már azt hittem, történt valami — sóhajtotta Alisza, érezve, ahogy az idegességet öröm váltja fel.
— Bocsánat, belemerültem az olvasásba — vont vállat zavartan. — Elvesztettem az időérzékemet.
Sétálni indultak a körúton. Alisza mesélt a napjáról: az egyetemi nyomtató meghibásodásáról, ami miatt kézzel kellett újraírnia a dolgozatát, és a menzás nőről, aki mindig kevesebb pürét ad. Danyiil figyelmesen hallgatta, de a megjegyzései furcsán távolinak tűntek — mintha nem őt hallaná, hanem egy kagylóba zárt tenger morajlását.
— És neked hogy telt a napod? — kérdezte a szökőkútnál.
— Nyugodtan. Otthon voltam — felelte egyszerűen. — Anyu áfonyás pitét sütött.
Alisza elmosolyodott. Mindig is vágyott egy „normális” családra, ahol sütemény illata terjeng, nem alkoholé.
Hirtelen azonban új, akciósan vett cipőjének sarka kifordult, és egy reccsenéssel letört. Alisza felkiáltott, alig tartva meg az egyensúlyát.
— A francba!
Danyiil azonnal mellette termett, aggódva kérdezgette.
— Nem fáj, csak a cipőt sajnálom — sóhajtotta.
— Semmi gond — élénkült fel a fiú. — Közel lakunk. Gyere hozzánk! Apa megjavítja.
Alisza habozott, de végül beleegyezett.
A zöld tetős ház egy régi, magas mennyezetű épület volt. A lakás ajtaja már kívülről masszívnak tűnt. Alig dugta be Danyiil a kulcsot, az ajtó kinyílt.
— Danya! Már aggódtunk! — állt ott egy ősz hajú, erőteljes asszony kötényben. — És te biztos Alisza vagy! Gyertek csak!
A lányt szinte behúzták a szűk előszobába, ahol különös illatok keveredtek: borscs, gyógyszerek, naftalin.
— Papa! Vendég jött! — kiáltotta Vera.
A következő pillanat sokkolta Aliszát.
Vera leguggolt Danyiil elé, és rutinos mozdulatokkal elkezdte kioldani a cipőfűzőjét.
— Hadd segítsek, ne hajolj — mondta természetesen.
Danyiil szó nélkül állt. Huszonhét éves volt.
Alisza döbbenten nézte.
Ekkor kilépett egy idős férfi, szemüvegben, lemezzel a kezében.
— Vendégünk van! — mosolygott. — Én Danyiil apja vagyok, Grigorij Szemjonovics.
A konyha egy múzeumra emlékeztette Aliszát: hímzett törölközők, régi naptárak, kristálypoharak, sarokban egy régi tévé, amelyből recsegve szólt a hang.
Alisza lassan kezdte megérteni: ez nem idill volt.
Ez valami egészen más.
Danyiil leült az asztalhoz, és elé azonnal odakerült egy tányér gőzölgő leves. Vera elé tolta a kenyértartót vékonyra szeletelt borogyinszkij kenyérrel — olyan vékony szeletekkel, hogy szinte átvilágítottak.
— Egyél, fiam, egyél. Ma szinte semmit sem ettél — mondogatta, miközben közelebb tolta hozzá a sótartót.
— Anya, ettem — tiltakozott erőtlenül Danyiil, de engedelmesen kézbe vette a kanalat.
Közben Grigorij Szemjonovics az asztalra tette a régi, még nagyapjától maradt szerszámosládát, és elkérte Aliszától a cipőt. Sokáig vizsgálgatta a sarkát, csettintgetett a nyelvével, és valamit motyogott arról, hogy „nem megfelelő a ragasztó” és „gyenge munka”.
— Semmi baj, most megpróbáljuk — mondta végül, és nekilátott „varázsolni”, különféle anyagokat keverve egy újságpapíron.
Alisza az asztalnál ült, és egyre kényelmetlenebbül érezte magát. Elé toltak egy csésze teát, egy tálka lekvárt és egy szelet pitét. Visszautasítani lehetetlen volt — Vera úgy nézett rá, mintha Alisza egy éhező kiscica lenne, akit azonnal fel kell hizlalni.
— És maga, Alisza, hol tanul? — kérdezte Vera, leülve vele szemben.
Alisza mesélt az egyetemről, a filológiai karról, és arról, hogy egy kávézóban dolgozik mellékállásban. Beszélt, de közben furcsa szomorúság nehezedett rá. Az ő élete, a maga problémáival és rohanásával itt idegennek és oda nem illőnek tűnt. Ebben a házban megállt az idő. Itt Danyiil körül forgott minden.
— A mi Danyánk történész — mondta büszkén Grigorij Szemjonovics, anélkül hogy abbahagyta volna a javítást. — Levéltárban dolgozik. Jó, nyugodt munka. Nem olyan, mint ez a mai rohanás…
— És hála istennek, hogy nyugodt — vette át a szót Vera. — Mindenki rohan, idegeskedik. A mi Danyánk meg itthon van, melegben. Mi mindig mellette vagyunk.
Miután befejezte a levest, Danyiil félretolta a tányért, szó nélkül átült a konyha sarkában lévő kis kanapéra, és bekapcsolta a tévét. Vera azonnal a kezébe adta a távirányítót.
— Nézd csak, fiam, de ne sokáig, elfárad a szemed.
Alisza ezt nézve érezte, ahogy belül lassan forrni kezd benne a tompa irritáció, amely sajnálattal keveredett. Danyiil, aki a könyvtárban olyan titokzatosnak és kifinomultnak tűnt, itt, ebben a közegben egy elkényeztetett nagy gyereknek látszott. Az a függetlenség, amit ő belső erőnek hitt, valójában teljes felelőtlenség volt.
Egy óra múlva elkészült a cipő. Grigorij Szemjonovics elégedetten átnyújtotta Aliszának. A sarok sziklaszilárdan állt.
— Legközelebb ne rohangáljon így! — viccelődött.
Alisza hálálkodott, majd készülődni kezdett hazafelé. Vera és Grigorij Szemjonovics marasztalták éjszakára, de ő hajthatatlan maradt. Danyiil lustán elszakadt a tévétől, és felajánlotta, hogy elkíséri a liftig.
— Na, hogy tetszenek a szüleim? — kérdezte a liftben, nyilván dicséretet várva.
— Nagyon… vendégszeretők — választotta meg óvatosan a szavakat Alisza.
— Igen, aranyemberek — mosolygott boldogan Danyiil.
Kint már sötét volt. Alisza a megálló felé sétált, és a hárs illata már nem tűnt édeskésnek — inkább sűrűnek és fojtogatónak. Úgy érezte magát, mintha most mászott volna ki futóhomokból.
Este, a szobájában fekve — ahol a mostohaapja olcsó dohányának szaga terjengett — sokáig nem tudott elaludni. A fejében újra és újra felvillantak a nap képei: a cipőfűzők, a bojtok a papucson, a vékony kenyérszeletek, az anya, aki a távirányítót adja a fiának. És valahol a tudata szélén megszólalt egy vészcsengő.
Másnap reggel üzenet érkezett Danyiiltól. Rövid és egyértelmű:
— Szia! Bocsi, hogy kérem, de nálunk elromlott a kamra zárja, apa nem boldogul vele. Újat kell venni, a Szadovaján a barkácsboltban vannak jók, de én ma elfoglalt vagyok. Nem tudnál elszaladni és választani? Majd később rendezzük.
Alisza kétszer is elolvasta az üzenetet. Zárat választani? Munkaidőben? És majd később rendezzük. Újra fellángolt benne az irritáció, de elfojtotta. Talán csak túl érzékeny. Talán ez a családi összetartás része. És neki, mint Danyiil leendő barátnőjének, alkalmazkodnia kell.
Sóhajtva válaszolt: „Rendben.”
A boltban sokáig tanácstalanul állt a zárak előtt, fotókat küldözgetett Danyiilnak, míg végül kiválasztott egyet. Saját pénzéből fizetett érte kétszázötven rubelt. Visszaadni persze nem sietett.
Egy hét múlva Danyiil meghívta a nyaralóba. Azt mondta, a szülei meg akarják ünnepelni a nyár kezdetét, шашлыкot sütnek.
— Ott lesz a nagyi, a nagynéni, a nagybácsi is — figyelmeztette. — De ne félj, mindenki a miénk.
A nyaraló fél órányira volt a várostól, a régi „Textilcsik” kertszövetkezetben. A telket orgona és páfrány borította, közepén faragott díszítésű fa ház állt. Amikor megérkeztek, a látvány mélyen megrázta Aliszát.
Egy nagy almafa alatt megterített asztal állt. Grigorij Szemjonovics a grill mellett ügyködött, Vera és egy idős asszony — Zina néni — az asztalt rendezték. Danyiil pedig… egy napozóágyban feküdt az árnyékban, és könyvet olvasott.
— Danya, drágám, nem kérsz limonádét? — kiáltotta Vera.
— Nem, anya, majd később — legyintett anélkül, hogy felnézett volna.
Alisza felajánlotta a segítségét. Zina néni örömmel adott neki egy kést és egy tál uborkát.
— Segíts, aranyom, salátát készíteni — mondta.
— Inkább krumplit pucolok — ajánlotta fel Alisza.
— Nem, nem, te vendég vagy! — tiltakozott Vera, de Zina néni már átadta a helyét.
Két órán át talpon volt. Segített mosogatni, sóért szaladgált, vizet hordott, kaprot és petrezselymet szedett. Ide-oda rohangált, hogy hasznos legyen.
Danyiil közben kétszer helyet változtatott a napozóágyban, megitta a limonádét (amit az anyja vitt neki), és megevett egy almát (amit az apja szedett le neki).
Amikor végre asztalhoz ültek, Alisza teljesen kimerült volt. Danyiil az asztalfőre ült, elé került a legjobb húsdarab. Zina néni gombát tolt elé.
— Egyél, Danjuskám, erősödj — mondta.
— Anya, van majonéz? — kérdezte lustán.
— Jaj, elfelejtettem! — csapott a homlokára Vera. — A házban maradt, mindjárt hozom.
Felállt és bement. Alisza a falatot alig tudta lenyelni. Úgy érezte, mintha egy abszurd, ijesztő előadást nézne.
— Nagyi, nincs ribizlilekvár? — kérdezte Danyiil.
— Van, drágám, a pincében — bólintott Zina néni. — Mindjárt hozom.
Alisza látta, milyen nehezen áll fel az idős asszony, hogyan fogja a derekát.
— Hadd menjek én! — ugrott fel Alisza. — Mondja meg, hol van a pince?
Leszaladt a pincébe, felhozta a lekváros üveget. Amikor visszatért, látta, hogy Danyiil jó étvággyal eszi a saslikot, miközben az anyja és a nagymamája fáradt mosollyal ülnek mellette. Eszükbe sem jutott megkérni, hogy menjen ki a majonézért vagy a lekvárért. Az sem jutott eszükbe, hogy ezt ő maga is megtehetné.
Abban a pillanatban valami elszakadt Aliszában. Danyiilra nézett — a szép, ápolt arcára, a tiszta kezeire —, és a korábbi vonzalom helyett hideg, ragadós undort érzett. Nem egy férfi ült előtte, hanem egy üvegházi növény, amely soha nem találkozott a széllel. A szülei pedig azok a kertészek voltak, akik ezt az üvegházi paradicsomot a saját nyugalmuk és egészségük árán hozták létre.
Hazafelé egyedül ment vonattal. Azt mondta, sürgősen készülnie kell a vizsgára. Danyiil még az állomásig sem kísérte el.
Otthon az apja kérdéssel fogadta:
— Na, milyen a fehér lovon érkező herceged? Megint te futkároztál lekvárért helyette?
— Apa, kérlek, ne kezdd — mondta Alisza, de a hangjában nem volt harag. Csak fáradtság.
Bement a szobájába, leült az ágyra, és sokáig egy pontra meredt. Aztán elővette a telefonját, megnyitotta a Danyiillal folytatott beszélgetést. Visszagörgetett a zárvásárlásról szóló üzenetig. Aztán addig, ahol a fiú megkérdezte, hazaért-e.
— Hazaértem — írta akkor.
— Már aggódtam — válaszolta ő.
Aggódott. „Aggódott”, miközben a fájós hátú nagymamája a pincébe mászott lekvárért.
Alisza tárcsázta.
— Danya, szia. Figyelj, komolyan beszélnünk kell.
— Miről? — a hangja álmos volt, valószínűleg a lakoma után lepihent.
— Rólunk. Nem megy tovább. Sajnálom.
Csend lett a vonalban. Aztán megszólalt, és a hangjában őszinte, gyermeki értetlenség csengett:
— Miért? Valami baj van? Nem tetszettek a szüleim? Ők jók…
— Nem róluk van szó. Rólad — mondta Alisza halkan, de határozottan. — Csodálatos ember vagy, Danya. Kedves és okos. De te… nem állsz készen. Nem állsz készen egy felnőtt kapcsolatra. És valószínűleg soha nem is leszel. Viszlát.
Letette a telefont, és lenémította. Üresnek és egyben könnyűnek érezte magát. Mintha egy nehéz, kényelmetlen zsákot dobott volna le a válláról — olyat, ami nem is az övé volt.
Két hónap telt el. A nyár Svetlogorszkban forró és poros volt. Alisza letette a vizsgáit, és teljes állásban kezdett dolgozni egy belvárosi kávézóban, ahol drága kávét szolgáltak fel olasz turistáknak. Egy este, hazafelé sétálva a rakparton, ismerős alakot vett észre.
Danyiil volt az. Az utca másik oldalán sétált, de nem egyedül. Egy csinos lány ment mellette, belekarolva, könnyű nyári ruhában. Nevetgéltek, beszélgettek. Danyiil mosolygott, ugyanúgy, mint mindig.
Alisza megállt egy újságosbódé mögött, és figyelni kezdte őket. A lány élénk volt, gesztikulált, nevetett. Danyiil ugyanazzal a távolságtartó arccal hallgatta, amit Alisza jól ismert. És ekkor Alisza észrevett valamit, amitől elakadt a lélegzete.
A lány mezítláb volt. Az egyik kezében a szandálját vitte. Nem az aszfalton ment, hanem a járda melletti keskeny füves sávon. Valószínűleg feltörte a lábát.
Alisza Danyiilra nézett. Ő az aszfalton sétált, és semmi nem utalt arra, hogy észrevette volna a lány kényelmetlenségét. Csak ment, mosolygott a saját gondolatain, és valamit mesélt.
Eltűntek a sarkon, de Alisza még sokáig állt, és utánuk nézett. Szomorú lett. Nem Danyiil miatt. A lány miatt. Az ő reményei miatt, amelyek valószínűleg összetörnek majd az anyai szeretet és a nagymamai sütemények falán. Vagy talán nem. Talán erősebb. Talán meg tudja változtatni őt, ki tudja húzni ebből az üvegházi világból. De Alisza biztosan tudta: ő erre nem képes. És nem is akarja.
Elindult hazafelé. A hárs már elvirágzott, a levegő tiszta és átlátszó volt. Valahol messze, a kikötő felől hajókürt szólt. Alisza ment, és arra gondolt, hogy néha a legbölcsebb dolog, amit tehetünk, az az, hogy időben elmegyünk. Elmenni, hogy ne kelljen vödröket cipelni, majonézért futkározni, vagy várni, hogy valaki bekösse helyettünk a cipőnket. Hogy egyszer, sok év múlva, mezítláb sétálhass a parton — valaki mellett, aki leveszi a saját cipőjét is, és veled együtt lép a fűbe.
A pénzt — azt a kétszázötven rubelt a zárért — soha nem kapta vissza. De ez volt az egyetlen, amit elveszített ebben a történetben. Amit viszont nyert: a tisztánlátás. És az, mint tudjuk, felbecsülhetetlen.
