Mindannyiunkban ott van az a bizonyos belső hang — nem hangos, de kitartó. Halkan suttog, szinte észrevétlenül, de pontosan tudja az igazságot. Alinának is volt ilyen hangja. És ez a hang már hónapok óta ismételgette neki:
— Ne tedd. Megint mindent elrontasz. Miért nem tudsz egyszerűen csak ellazulni és boldognak lenni?
De ő nem hallgatott rá. Mint mindig.
A barátnői, ahogy mindig, most is mellette voltak — és, ahogy mindig, most sem hagyták, hogy meghallja ezt a hangot. Egész nap a fejét tömték:
— Hagyd már azt a pasit, Aljonka! Semmire se jó neked. Csak a pénzed érdekli!
Alina bólintott. Legyen így. Könnyebb volt nekik hinni, mint a saját megérzéseinek.
És az apja? Anatolij Alekszandrovics — józan eszű ember, tapasztalt üzletember és figyelmes apa — hallgatott. Sokáig csak figyelte a lányát, mintha azt várta volna, mikor jön rá magától, hogy valami nem stimmel. De egyszer csak nem bírta tovább:
— Figyelj csak, nem félsz, hogy Pása megharagszik, ha megtudja, mibe rángattad bele? Nem biztos, hogy meg fog bocsátani…
— Jaj, apa, ne légy már ilyen naiv! Ugyan ki utasítana vissza pénzt? Ha szeret, akkor örülni fog, hogy „bónuszt” kapott, — vetette oda Alina, miközben megigazította a drága táskát a vállán.
Az apja megcsóválta a fejét:
— Nem tudom… Nekem nem tűnt olyannak, aki a pénzért elviseli mások szabályait.
— Aha, és Oleg is „nem tűnt olyannak”, — csattant fel. — Aztán kiderült, hogy egy utolsó állat!
Anatolij Alekszandrovics felsóhajtott:
— Igen, igen, mindenkit egy kalap alá venni csak te tudsz. Pedig okos lány vagy, ezt azért kéne értened.
— Értem… — gondolkodott el Alina. — De akkor mit tegyek? Mi van, ha most is ugyanaz történik? Olegnek is úgy hittem, mintha magamnak…
Az apja úgy ölelte át, mint gyerekkorában, mikor valami bántotta, vagy lehorzsolta a térdét. Puszit nyomott a feje búbjára:
— Tedd, amit helyesnek érzel. Csak egy dolgot jegyezz meg: ha valaki bántani mer téged — velem gyűlik meg a baja.
— Tudom, apuci. De már nagy lány vagyok. Megoldom egyedül.
És akkor kigondolta a tervet! Igazi női csapda. Olyan, amibe egy férfi sem esik bele kétszer. Alina biztos volt benne: ha Pása valóban igazi, kiállja a próbát. Ha nem — hát akkor mehet, amerre lát.
Beült a kocsiba, és elindult vidékre — keresni egy megfelelő helyet az „előadáshoz”. Gyorsan talált is: egy régi házikót, elhagyatott, fűvel benőtt, de jó alapokon állt. Pár óra munka a helyi mesteremberektől — és máris lakhatóvá vált. Alina bőkezűen fizetett, majd elégedetten szemlélte az eredményt.
— Te jó ég, tényleg vannak, akik így élnek… El tudod képzelni? — mondta Ninka, a legjobb barátnője, kis adag irigységgel és értetlenséggel a hangjában.
Alina felnevetett — idegesen, némi keserűséggel:
— Ugyan már, nem szép ez? Nézd meg az ablakból — természet, friss levegő… Nem ez az álom?
— Szép, szép, csak jó messziről csodálni, aztán vissza a civilizációba.
— Jaj, Ninka, micsoda színjátékba kezdtem…
Hazafelé Alina újra Olegre gondolt. Istenem, mekkora bolond volt! Már ki is választotta az esküvői ruhát, boldogan járt-kelt, sugárzott az örömtől. Aztán egy nap otthon felejtette az iratait, és tíz perc múlva visszament. És akkor meghallotta őt.
Oleg épp telefonált egy barátjával, fel-alá járkált a szobában:
— El se tudod képzelni, hogy kényszerítem magam, hogy lefeküdjek vele! De ha a pénzére gondolok, minden a helyére kerül, hahaha! És tudod, mi a legviccesebb? Amikor elmegy, mindig megmasszírozom az arcom, hogy eltűnjön az a nyálas, szerelmes fej. Bárcsak már túl lennénk az esküvőn! Utána azt mondom, hogy rosszul alszom, és külön fogok aludni…
Ekkor megfordult. És meglátta őt.
A telefon majdnem kiesett a kezéből.
— Alin… te mit keresel itt?
— Hallgatom, mennyire szeretsz engem, — válaszolta jéghidegen, mint az acél.
— Te ezt félreérted! Egyáltalán nem rólad beszéltem!
— Takarodj. Azonnal.
— Várj, ne legyél ilyen forrófejű…
— Még egy szó, és hívom apámat.
Oleg arca eltorzult.
— Apádat? Persze! Mit érsz te a papád nélkül, te kis csúf hülye! Kinek kellenél te a pénzed nélkül?
Akkor Alina felhívta az apját. Zokogott, levegő után kapkodott, fuldoklott a könnyeiben. Anatolij…
Alekszandrovics gyorsabban érkezett, mint a szél. Oleg pedig még gyorsabban eltűnt a városból.
Alina fél évig ki sem mozdult otthonról. Mintha valami láthatatlan betegségben szenvedett volna. Aztán lassan kezdett újra élni. Megbékélt önmagával. Eldöntötte magában: „Elég. Többé nem kérek a férfiakból.”
De egy évvel később megismerte Pását. És beindult minden…
Eleinte még magának sem akarta bevallani, hogy megfogta őt ez a fiú. Hogy vonzódik hozzá, mint mágneshez. De idővel rájött: ha van valaki, akinek érdemes bizalmat adni, akkor az ő.
Pása még csak nem is tudta, ki az apja. Egészen más volt, mint a többiek. Fogalma sem volt róla, ki az az Anatolij Alekszandrovics Kumarin — a város egyik leggazdagabb embere. Alina szándékosan vett egyszerű ruhákat, nem vitt magával egy fillérrel se többet a szükségesnél, és arra is vigyázott, hogyan beszél, nehogy lebukjon.
És akkor egyszer csak Pása azt mondta:
— Alin, menjünk hozzám! Illetve… hozzád. Megígérted, hogy megmutatod, hol laksz.
— Persze, — felelte Alina, bár a szíve összeszorult.
— Kölcsönkérek egy autót a haveromtól, három napra!
— Biztos vagy benne? Nálam… nem pont kastély. És úgy általában semmi jóra ne számíts.
Pása szorosan átölelte:
— Mit beszélsz? Hogyhogy semmi jó, ha együtt vagyunk? Az a legjobb, ami csak lehet! A többit meg majd megoldjuk.
Alina lehunyta a szemét, hozzábújva. Istenem, csak bárcsak igaz lenne ez az egész…
Tegnap beadták a házassági kérelmet az anyakönyvi hivatalba. Ma pedig Alina úgy döntött, ez lesz az utolsó próba.
Amikor Pása meglátta a kis házat, a szeme akkora lett, mint egy tányér. Alina belül összerándult — most fogja mondani, hogy egy ilyen szegény kis senki nem kell neki…
— Valami baj van? — préselte ki magából.
— Te… ez a ház pont olyan, mint a nagyapámé volt! Mintha visszacsöppentem volna a gyerekkoromba! Van nálatok patak?
Alina kétségbeesetten próbált visszaemlékezni, van-e a közelben valamilyen patak, de Pása már ki is ugrott a kocsiból, és úgy rohangált a telken, mint egy gyerek:
— Alinka! Ide csinálunk egy lugast! Oda kövezett utat rakunk, körbe virágokat ültetünk!
Alina csak állt ott, mosolygott, zavarodottan, és alig hitte el, amit lát.
— És… honnan lesz erre pénzünk?
— Hogyhogy honnan? Megkeresem! Dolgozunk egész héten, hétvégente meg kijövünk ide. Mire kisbabánk lesz, minden szép és kényelmes lesz!
Alinának egyszerre lett volna kedve sírni és nevetni. Mi van, ha ő mindent tud? És csak játszik vele? De mi van, ha nem? Akkor el kellene mondania…
— Pás, és a te szüleid?
— Csak apám van. Pár nap múlva jön, hogy megismerjen.
Egész nap Pása szerelt, fűrészelt, tervezgetett, mesélt az álmairól. Este elmentek horgászni, jártak a falusi boltban — mindenhol ő fizetett.
Alina felhívta az apját:
— Apa, gyere holnap. Hozd el Ninkát is, meg a barátaimat.
— Hát akkor végre megbíztál a fiúban?
— Igen, apa… Mekkora bolond voltam. Páska olyan… igazi. Halat fog, főz — és olyan finoman!
— Finoman?
— Őszintén, életemben nem ettem finomabbat.
Még tegnap este is arról beszélt, hogy kéne lakáshitelt felvenni, másodállást vállalni… Alina már majdnem elmondta neki mindent, de nem jött ki a szó a száján. Nem most. Talán soha.
Az apja és a barátai estére megérkeztek. Amikor Pável kiszállt a házból, meglepetten nézett a két hatalmas terepjáróra, amelyek a régi parasztház kiskapujánál parkoltak:
— Ezek… hozzánk jöttek? Valami fontos ember?
Alina elmosolyodott, kissé idegesen:
— Mindjárt megismerkedsz mindenkivel!
Anatolij Alekszandrovics barátságos mosollyal nyújtotta a kezét:
— Jó napot. Én vagyok ennek a szépségnek az apja.
Pása összehúzta a szemét:
— Mintha már láttam volna valahol…
— Ha majd eszedbe jut, meséld el! — vágta rá könnyedén az apa, mintha pontosan tudta volna, hogy az igazság nemsokára utoléri a vendéget.
Közben a barátok már pakolták ki a grillsütőt, állították az asztalokat, valaki fát cipelt, más már bontotta az első üveget. Minden mozgásban volt, élettel telt meg a hely. Alina valami különös érzéssel figyelte mindezt — még sosem érezte magát ennyire jól. Ennyire… egésznek.
Amikor mindenki helyet foglalt az asztaloknál, végre odabújt Pásához. A fiú melegen átölelte, aztán hirtelen megdermedt.
— Várj csak… Most beugrott! Maga az… Magának az összes gyár a városban a tulajdonában van! Láttam a plakáton!
Anatolij Alekszandrovics nyugodtan letette a poharát az asztalra:
— Igen, jól mondja. A családunknak valóban sok minden a birtokában van a városban.
— De… én ezt nem értem…
Alina felugrott, szíve hevesen vert:
— Pás, mindjárt elmagyarázom! Csak meg akartalak próbára tenni… hogy nem-e a pénzemért vagy velem!
Már amikor kimondta, hallotta, milyen ostobán hangzik. De a szavak megelőzték a gondolatait.
Pása lehajtotta a fejét:
— Biztos jót nevettél, amikor az álmokról beszéltem. A lakáshitelről, a másodállásról…
— Nem! Pás, komolyan mondom, jólesett! Fontos volt nekem, hogy hajlandó vagy dolgozni, építeni valamit… miattam.
— Jólesett? Vicces volt? Nem számít… Tudod, még soha életemben nem éreztem magam ennyire… megalázva. És nem azért, mert te gazdag vagy. Hanem mert most visszagondoltam, milyen terveket szőttem, milyen álmaim voltak… és undor fogott el.
Lassan, de határozottan felállt:
— Bocsáss meg, Lina. Nagyon szeretlek. De ez így nem fog működni. Már az elején megmutattad, ki kicsoda. És emlékeztettél rá, hol a helyem. Bocsánat.
Válaszra sem várva összeszedte a holmiját, elindult. Egyszerűen csak fogta magát, beült a régi, kölcsönkért Audiba, beindította a motort és eltűnt az éjszakába.
Alina utána rohant, kiabálva:
— Nem engedlek el! El kell mondanom! Tudnod kell, hogy…
De a fiú még csak vissza sem nézett.
Ő ott maradt a kapuban, elveszetten. Az apja mellélépett, kezét gyengéden a vállára tette:
— Ettől féltem. A fiúnak van tartása. És jelleme.
— Beszélnem kell vele…
— Nem hiszem, hogy használna. Eh, kislányom…
Alina hozzábújt, csendesen sírt, ő pedig simogatta a haját — úgy, mint régen, amikor a fájdalom elviselhetetlennek tűnt, és a világ túl kegyetlennek. Bármit odaadott volna, hogy megvédje, de tudta — ezúttal nem szabad közbeavatkozni. Csak rontana a helyzeten.
Másnap visszatértek a városba. Alina végig hallgatott, az ablaknak dőlve ült, mintha a tájban keresné a választ a kérdésekre, amik nem hagyták nyugodni.
— Mit fogsz csinálni? — kérdezte az apa, miközben megállt a ház előtt.
— Semmit. Mindjárt kezdődik a vizsgaidőszakom.
Kiszállt, és elindult. Anatolij csak felsóhajtott — ismerte a makacs lányát. Ha azt mondta, hogy „semmit”, az azt jelentette: hallgatni fog, tűrni fog, és senkinek nem engedi, hogy beavatkozzon az életébe.
A vizsgáit kiválóan letette. Hosszú győzködés után végül beleegyezett, hogy elmenjen a barátaival egy kávézóba. Az egyik fiú hirtelen felkiáltott:
— Figyu, menjünk ki abba a faluba! Ahol Alinka házikója van! Olyan jó volt ott!
— Nem, nem akarok, — vágta rá azonnal.
De ezek az „őrültek” már eldöntötték. Alinára senki sem hallgatott. Ninka gyakorlatilag belökte őt az autóba:
— Ugyan már! Jól fogunk szórakozni!
Amikor megérkeztek, Ninka így szólt:
— Alinekém, szaladj be, hozz egy kis edényt!
Alina forrt a dühtől. Most azonnal taxit hívok, és eltűnök innen, jó messzire ettől az egész őrültségtől!
Kinyitotta az ajtót, belépett… és ekkor kattanást hallott. A zár bezárult. Bezárták.
— Hé! Mi folyik itt?! Nyissátok ki!
— Elég jófejek a barátaid, — hallatszott egy hang bentről. — Tényleg rendesek.
Hirtelen megpördült. A régi kanapén ott ült Páska.
— Rögtön sejtettem, hogy nem véletlenül kértek meg, hogy jöjjek, segítsek valamiben. Amikor rám zárták az ajtót, még csak nem is próbáltam betörni. Rögtön eszembe jutott, hogy téged is valahogy idecsaltak.
— Én nem tudtam róla! Esküszöm, nem tudtam!
— Nem is gondolom, hogy benne lettél volna. Ninka útközben mindent elmondott. Hogy miért tetted, amit tettél. Nem lett tőle könnyebb, őszintén… de legalább már értem.
— Örülök neked, — morogta Alina, próbálva hideg maradni.
Pása odalépett, leült mellé:
— Beszélgessünk egy kicsit?
És akkor elszakadt benne valami. Három hónapig tartotta magát, három hónapig építette a gátat — és most az összeomlott. A könnyek egymás után gördültek le az arcán.
— Alin, mi van veled? Sírsz?
Pása zavarba jött, meg is ijedt:
— Azt akarod, hogy betörjem az ajtót? Hogy elmenjek?
— Nem… — suttogta halkan.
— Akkor miért sírsz?
Alina csak megvonta a vállát. Legszívesebben a nyakába borult volna, elmondta volna, mennyire szenvedett, mennyire hiányzott neki, mennyire fájt minden… De nem — hadd álljon csak ott, hadd tartsa a távolságot. Bár a szíve már egészen mást akart.
Pása ennek ellenére közelebb lépett. Leguggolt elé, megfogta a kezét, és megcsókolta a tenyerét:
— Őrülten hiányoztál. Majd’ lekötöztem magam, csak hogy ne rohanjak hozzád.
— Nekem is… — suttogta Alina.
— Mondd, miért vagyunk ekkora idióták?
— Nem tudom…
Pása átölelte, és Alina teljes testével hozzásimult, mintha egy hosszú, fagyos tél után végre hazatalált volna. A fiú ajkai rátapadtak az övére, mintha minden egyes külön töltött napot ezzel akarna jóvátenni:
— Az enyém vagy… Az enyém! Senkinek nem adlak!
Kis idő múlva Alina hirtelen megszólalt:
— Borzasztóan éhes vagyok!
Pása felnevetett, felállt, segített neki felöltözni:
— Menjünk, könyörögjünk egy kis ételért.
Az ajtóhoz léptek — Pása óvatosan meglökte. Az ajtó kitárult.
— Na, ez szép! — kiáltott fel nevetve.
Ahogy kiléptek a tornácra, mindenki felkiáltott:
— Csókot! Csókot!
Pása újra magához húzta Alinát, és a csók — új fejezetet nyitott az életükben.
Ez volt az igazi bemutatkozás. Pár nappal később elhozta a szüleit, és Alina azonnal beleszeretett az anyjába és apjába — melegszívű, egyszerű, élettel teli emberek voltak. Úgy fogadták őt, mintha mindig is a család része lett volna, mindenféle felhajtás és elvárás nélkül.
Az esküvői asztalnál a vőlegény felemelte a poharát:
— Anatolij Alekszandrovics, kérem, értsen meg jól. Én magam szeretném eltartani a családunkat. Tudom, hogy Alina bizonyos életszínvonalhoz van szokva. De mindent meg fogok tenni, hogy megfeleljek ennek.
— Vagyis semmilyen segítséget nem fogadnál el?
— Miért is ne… Ha ajánl némi krumplit vagy káposztát a kertből — azt szívesen elfogadjuk. És néha majd kérünk is egy-egy dolgot. De eltartani minket nem kell.
Anatolij elmosolyodott. Ez a fiatalember egyre inkább tetszett neki:
— És ha egy jó munkalehetőséggel tudnék segíteni?
— Hát persze! Ígérem, nem fogok csalódást okozni. De azt is tudja, hogy a fizetést a munkámért kérem, nem a kapcsolatokért.
Egy hónappal később megtartották az esküvőt — szép volt, őszinte és megható. Az apa persze nem tudta megállni, hogy ne legyen minden a lehető legnagyobb szabású — igazi, hatalmas lagzi lett. De ami igazán számított, az nem a pénz vagy a csillogás volt. Hanem a szeretet. Az az igazi, valódi szerelem, amely átvészelte a bizalmatlanságot, a csalódást, a fájdalmat — és mégis győzedelmeskedett.
Ilyen volt ez a történet.
Egy szerelemről, amely nem adta fel.
Egy bizalomról, amely nem azonnal, de mégis megszületett.
Egy második esélyről, amit nem mindig kapunk meg, de ha mégis — élni kell vele.
És arról, hogy az igaz érzések mindig utat találnak egymáshoz, még akkor is, ha köztük büszkeség, sértettség és ezer hiba áll.
