Dina leporolta az otthoni köntösét, mezítláb belebújt a papucsába, és kirohant a lépcsőházból, próbálva utolérni a férjét.
– Pasa, gyere vissza! Hova mész? – kiáltotta utána majdnem sírva.
Pavel ingerülten válaszolt a válla fölött:
– Veled most lehetetlenség egy légtérben lenni, horgászni megyek!
– Minden nap elmenekülsz előlem arra a horgászatra! Mondd csak, hogy hívják azt a horgászatot? – kiáltotta Dina könnyek között.
– Butaság – vetette oda Pavel, hangosan becsapta a kocsiajtót, és gyorsan elhajtott, szándékosan minél messzebbre menekülve.
Dina fittyet hányva az őszi hidegre és a kíváncsi szomszédokra, akik az ablakokból figyelték a jelenetet, keserves sírásban tört ki.
– Dina, miért ülsz a földön? Megfázol! Mi történt? – lépett mellé régi iskolatársa, Ljusza, aki épp nehéz szatyrokkal jött vissza a boltból, és megállt mellette.
– Pasa el akar hagyni – mondta Dina hüppögve.
– Ezt meg honnan veszed? – kérdezte csodálkozva Ljusza, nagyra nyitva a szemeit.
– Állandóan veszekszünk minden ok nélkül, aztán ő egyből elmegy horgászni – panaszkodott Dina. – Ma csak annyit kértem tőle, hogy jöjjön el velem egy gyógyítóhoz, Marfához. Az interneten találtam. Azt mondják, ősi jósnői családból származik, sok híresség is hozzá fordul. Csak jó véleményeket olvastam róla.
– Drágám, nem vagy már gyerek. Az internetes véleményekben hiszel? Fillérekért meg lehet venni őket! Ne haragudj, de ezzel csak magadnak ártasz. Minek csinálsz jeleneteket? – dorgálta meg Ljusza.
Dina ismét felsóhajtott:
– Könnyű neked beszélni, neked legalább van két gyereked, nekem meg egy sincs, és talán soha nem is lesz.
– És ezért nyomást gyakorol rád Pavel?
– Nem, azt mondja, így is boldogok lehetünk, hogy szeret engem…
– Na látod, akkor már régen elfogadta ezt. Akkor miért csinálsz ebből naponta drámát?
– Te ezt nem érted, Ljuda. Ma még ezt mondja, de mi lesz egy-két év múlva? Látnád csak, hogyan bánik az unokaöccseivel! Most is megint „horgászni” szökött el. Érzem, hogy valami nincs rendben.
– Dina, gondolj a jóra, ne vond magadra a bajt. Gyere, melegedj meg, nyugodj le. Mindjárt itt a tél, még megfázol – szólt hozzá gyengéden Ljusza, miközben próbálta felállítani remegő barátnőjét.
– Hadd fázzak meg, mindegy. Meghalok, és Pasa is könnyebben él majd nélkülem – mondta Dina sírva, megállás nélkül folytatva panaszos dalát.
– Dina, úgy viselkedsz, mint egy makacs gyerek. Ez az a fajta: „Dühömben lefagyasztom a saját fülem.” Menjünk haza, elég volt a mártírkodásból. Egy szent sem bírná elviselni ezeket a jeleneteket – szólt rá Ljusza, és kissé erősebben lökte meg Dinát.
– Érted, Ljudochka, biztos vagyok benne, hogy igazam van. Pasa talált magának valaki mást, és most hozzá jár – mondta Dina, miközben kelletlenül felállt a padról. Tudta, miről beszél.
Gyanús lett Dinyának, hogy Pál állandó „horgásztúrái” valójában csak kifogások, ezért elhatározta, hogy leleplezi férje mesterkedéseit. Akárcsak egy nyomozó, vett egy diktafont. Ezúttal, miközben a férje a kamrában keresgélt egy horgászbotot, ő titokban a bekapcsolt készüléket becsempészte a hátizsákjába.
„Azt hiszi, örökké elhiszem ezt a horgászmese dumát minden egyes veszekedés után? Nem fogok többé becsapott lenni,” – gondolta magában.
Hogy mit fog tenni, ha kiderül valami kellemetlen igazság, azt még nem tudta, de az érzés, hogy folyamatosan hazudnak neki, egyre elviselhetetlenebb volt. Otthon ülve, teát kortyolgatva, kételyek gyötörték.
— Talán túlreagálom? Vagy éppen ellenkezőleg, tényleg igazam van? — morfondírozott, miközben a kanalat egy kanál meggylekvárba mártotta.
Nyáron együtt jártak Pál szüleinek falusi házában, és ott szedtek egy vödör meggyet. A nyári konyhában főzte meg azt a lekvárt.
A lekvár illata emlékeztette a nyárra, a zöld mezőkre és valamire megfoghatatlanra – talán a boldogság illatára. Eszébe jutott, milyen jó volt együtt. De aztán, visszatérve a városba, az orvosok közölték vele, hogy nem lehet gyermeke. Összedőlt a világa.
„Most már biztos, hogy elhagy, keres egy fiatalabbat és szebbet, akivel boldog lehet” – ez volt az első gondolata.
Pál azonban megölelte, és azt mondta, nem számít, lehet boldogan élni gyermekek nélkül is, és hogy sok árva vár szerető szülőkre. Hangsúlyozta, hogy ő nagyon fontos számára.
Bár Pál bátorító szavakat mondott, Dinya alig hallotta őket, mert fejében csak egy gondolat zakatolt: „El fog hagyni.” A férje iránt érzett szeretet és a félelem, hogy elveszíti őt, ostobaságokra sarkallták. Minden apró hétköznapi helyzetben úgy érezte, hogy immár kevésbé értékes, hiszen „üres burok”.
Kezdetben Pál próbálta megnyugtatni és mentegetőzött. Ez tetszett Dinyának – belejött a szerepbe. Mostanra bármilyen apró hiba – elfelejtett kenyér, elmulasztott hívás, néhány perces késés – bocsánatkérésre kényszerítette Pált, ami már nem mindig segített. Ezek után jött mindig a horgásztúra.
Végül Pálnak elege lett. Amint újabb hisztit hallott, összeszedte a felszerelést és elment. Reggel, miután egész éjjel távol volt, Dinya egy kissé bűnbánó mosollyal fogadta. Szó nélkül átvette a fogást, és nem említette az előző napi vitát. Pál rájött, hogy ez a gyenge pont a feleségénél. Így hát, egy újabb érzelmi kitörés után Dinya kétségbeesetten kiáltott fel:
— Már nem is értesz meg engem, Pál! Próbálok változtatni, nem csak sodródni, mint te. Ha tényleg szeretsz, eljössz velem Marfához!
Dina elvesztette az önuralmát, kiáltása annyira hangos volt, hogy a szomszédok is hallották. Pál, aki egy nyugodt vacsorában reménykedett, lecsapta a kanalat, és szó szerint kiviharzott a konyhából.
Ezúttal csak reggel tért haza – pikkelyes ruhában, de hal nélkül. Szótlanul átnyújtotta Dinának a nedves hátizsákot, és a fürdőbe indult.
— Veszek egy zuhanyt, aztán megyek dolgozni — mormogta, majd a kanapéra huppanva azonnal elaludt.
Dina lassan kinyitotta a hátizsákot. Úgy tűnt, Pált elkapta az eső, és a diktafon tönkrement. A felvételt visszatekerve saját hangját hallotta: „Proska, gyere vissza!” Saját hisztérikus hangja elszégyenítette. Tovább tekerve folytatta a hallgatást – az autóban csak zene szólt: se hívás, se beszélgetés, semmi más hang.
Végül, húsz perc elteltével megszólalt Pál hangja:
— Szia, Gál néni. Hogy van Dimi? Szükséged van valamire?
— Szervusz, Palkó. Köszönöm, drága, nem kell semmi. Már semmi sem segít a fiamon, már csak imádkozni lehet — válaszolta a nő.
Ekkor Dinya megértette, hogy Pál falura ment, hogy meglátogassa beteg nagynénjét, akinek élete igencsak nehéz volt. Dinya már ismerte ezt az asszonyt, amikor először jártak együtt ott. Galina Viktorovna Pál elhunyt édesanyjának nővére volt.
A férje gyakran ivott és félrelépett, ő pedig tűrt a fiukért. Néha Galina elvitte Dimát rokonokhoz, hogy elmeneküljön a verések elől.
Másnap reggel Dinya találkozott Pál unokatestvérével, Olekkel, és annak gyermekeivel, Vikával és Antonnal. Bájos, szőke gyerekek voltak.
Milyen gyengéden bánt velük Pál – gondolta Dinya. Hát ez lenne hát a „horgászat”!
Egyszer csak gyermeki hang hallatszott a diktafonból:
— Pali bácsi, elviszel engem is horgászni? Én tényleg tudok halat fogni!
— Én is akarok menni! — kiáltotta Vika vidáman.
Pál nevetett:
— Mennyi segítőm lett hirtelen! De sajnos most nem vihetlek el benneteket, mert elijesztjük az összes halat. És már késő van, ideje aludni.
— Pali bácsi, te mindig egyedül jössz. Nincs feleséged? — kérdezte Vika.
— Dehogynem, ott van Dini néni. Láttátok is, emlékeztek? Nyáron voltunk itt együtt — válaszolta Pál.
— Igen, igen, emlékszünk — kiáltották kórusban a gyerekek. — Olyan szép és kedves. Te szereted őt?
Dinya megdermedt. Arra számított, hogy Pál majd hallgat vagy kitér a válasz elől. De ő csak ennyit mondott:
— Persze, nagyon szeretem. — A hangjában sóhaj hallatszott. — Csak ő valahogy nem hiszi el.
E szavak hallatán Dinya könnyei záporozni kezdtek. Örömében, zavarodottságában és bűntudatában sírt egyszerre.
— Milyen ostoba vagyok, én magam rombolom le a saját boldogságomat — suttogta, miközben gyorsan elrejtette a diktafont.
Ekkor léptek zaja hallatszott mögötte. Egy pillanattal később belépett Pál.
— Dini, miért sírsz? — kérdezte, a szemébe nézve.
Dinya megkönnyebbült, hogy még időben elrejtette a felvételt, és nem provokált újabb vitát. Odafordult hozzá, átölelte, és suttogta:
— Bocsáss meg, az utóbbi időben tényleg ostobán viselkedtem.
— Nekem is türelmesebbnek kellett volna lennem. De minden olyan gyorsan tört össze — mondta Pál, miközben gyengéden simogatta a haját. — Történt valami? — folytatta.
— Igen, de nem akartalak terhelni vele. Oleg, az unokatestvérem, most a hospice-ban van, rákos. Már nincs remény, kezelés sincs — magyarázta Pál.
— Szóval ezért jártál hozzá, és eltitkoltad előlem? — kérdezte Dinya, kissé szemrehányóan.
— Nem így van. Csak nem akartalak ezzel is terhelni — válaszolta. — Oleg családja… az anyja és a gyerekek. Hozzájuk jártam. És akartam veled beszélni erről. Ha Oleggel megtörténik a legrosszabb, Vika és Anton árvaházba kerülnek. Gál néni beteg, nem bír el velük.
— És az anyjuk? — kérdezte Dinya.
— Hát, az bonyolult. Az anyjuk, Kira, Spanyolországba szökött a szeretőjével — válaszolta Pál szomorúan. — Próbáltam elérni, írtam is neki, de annyit mondott csak, hogy „nem”. Egyértelművé tette, hogy nem kellenek neki a gyerekek.
— Hát ez… Aki gyereket szeretne, annak nem lehet, aki meg kap, az eldobja, mint egy régi játékot? — fakadt ki Dinya. — Ez ostobaság, igazságtalan. Miért van ez így, Pál?
— Azt hittem, megértesz — kezdte Pál, de Dinya félbeszakította.
— Tudom, mire gondolsz, és egyetértek. Ha Oleggel baj történik, legyünk mi a család Vika és Anton számára.
