A kulcsok megszólaltak a zárban megszokott módon, mint az elmúlt három év minden estéjén. Anna felnézett a könyvből, és elmosolyodott a férjén, aki a előszobában levette a cipőjét.
— Szia, drágám. Hogy vagy?
Szerhij átment a nappaliba, leült a kanapé szélére mellé. Mozdulataiban valami idegesség volt, amit Anna azonnal megérezett. Nem csókolt meg, ahogy szokott, csak leült és az ablak felé nézett.
— Figyelj, Anya… beszélnem kell veled.
Letette a könyvét, egész testével felé fordult. A gyomrában kellemetyen megszúrt valami — a női megérzés, aki eleget élt házasságban ahhoz, hogy érezze, ha valami rossz közeleg.
— Miről?
— Tudod, ma hívt anya. Ott náluk… nehéz a helyzet.
Anna némán várta a folytatást. Az anyósa hetente telefonált, de általában Szerhij nem csinált ebből ügyet.
— Szóval, be kell költözniük. Sürgősen. Eladták a házat, és nem találnak újat — vagy drága minden, vagy nem megfelelő. És anya megkért… — elakadt a szava, — megkérdezte, élhetnek-e itt egy ideig.
— Itt? — kérdezett vissza Anna. — A mi lakásunkban?
— Hát igen. Nagy ez, három szoba. Valahogy elférünk.
Anna érezte, hogy megfeszül a vállai. A lakás az övé volt. A házasság előtti évek munkájával gyűjtött pénzből vette, plusz örökség a nagymamától. Szerhij a házasság után költözött hozzá; a neve nem szerepelt a papírokon.
— Szerhij, a lakás nem gumiból van. Négy ember nem tud itt normálisan élni.
— Miért négy? — csodálkozott. — Három. Én, anya és apa.
Anna úgy érezte, mintha ki lenne húzva a talaja.
— És én?
— Hát… — Szerhij végre ránézett, és a tekintetében ott volt valami, amit Anna soha korábban nem látott. Hűvös elszántság. — Anya és apa idősödnek, nehéz nekik. Te fiatal vagy, találsz majd valahol helyet. Neked vannak barátaid.
— Várj — állt fel Anna a kanapéról — azt javaslod, hogy a saját lakásomból költözzek el?
— Nem örökre. Egy-két hónap, amíg találnak valami megfelelőbbet.
— A lakásomból — ismételte lassan. — Amelyet a saját pénzemből vettem.
Szerhij grimaszolt, mintha illetlen dolgot mondott volna.
— Miért rögtön a pénzről beszélsz? Család vagyunk. A családnak segítenie kell egymáson.
— Család — visszhangozta Anna. — Érdekes. És hol volt ez a család, amikor a szüleid három évig demonstratívan figyelmen kívül hagyták a meghívásainkat? Hol volt, amikor anyád minden találkozásnál célozgatott, hogy én nem vagyok hozzád illő?
— Ne túlozz. Ők csak… konzervatívak.
— Konzervatívak — bólintott Anna. — Olyan konzervatívak, hogy nem akartak átlépni egy nő által vásárolt lakás küszöbén. És most egyszerre ez a lakás megfelel nekik.
Szerhij felállt, az ablakhoz ment, háttal fordult. Sokáig hallgatott. Anna várakozott, érezve, hogyan növekszik benne valami hideg és éles.
— Ők a szüleim — mondta végül. — Nagyon nehéz a helyzetük. Apát elbocsátották, a nyugdíj nem elég. A házat olcsón kellett eladni, mert pénz kellett anyád kezelésére.
— És ez azt jelenti, hogy nekem kell átadnom a lakásomat?
— Nem átadni. Csak… félreállni egy időre.
— Félreállni — ismételte. — Milyen kényelmes. És mi van, ha egy-két hónap múlva azt mondják, még nem találtak semmi megfelelőt?
— Nem fogod a nyakukba ugrasztani az idős embereket az utcára, ugye?
Anna érezte, hogy valami kattan benne. Hirtelen az egész képet látta maga előtt — nem különálló mozaikdarabokat, hanem a teljes, kész képet.
— Ez egy terv volt — mondta halkan. — Ez az egész terv volt az elejétől, igaz?
— Miről beszélsz?
— Nem szerelemből vettél el. A lakás miatt házasodtál velem.
Szerhij hirtelen felé fordult.
— Ne beszélj butaságokat.
— Butaságokat? — Anna felnevetett, de a nevetése keserű volt. — Emlékezz csak. Megismerkedtünk, és három hónapig próbáltál találkozót kicsikarni. Olyan kitartó, olyan romantikus voltál. Virágok, éttermek, szerelmi vallomások. Aztán, amint igent mondtam az esküvőre, hirtelen kiderült, hogy új lakást venni túl drága. Hogy egyszerűbb hozzám költözni. Ideiglenesen, persze.
— Logikus volt…
— Logikus — bólintott Anna. — Igen, nagyon is logikus. Három éve élsz itt ingyen. A rezsit én fizetem, a felújításokat én intézem, a bútorokat én veszem. Te pedig csak… élsz.
— Dolgozom, pénzt hozok a házhoz.
— Mire? Az élelmiszerre? A ruháidra? A kocsid benzinköltségére? — Anna közelebb lépett. — Tudod, mi a legérdekesebb? Hogy egyszer sem javasoltad, hogy vegyünk közösen lakást hitelre, pedig banki alkalmazottként kiváló ajánlataid voltak. Egyszer sem mondtad, hogy közös otthon kellene. Vajon miért?
Szerhij hallgatott.
— Azért, mert akkor erőfeszítést kellett volna tenned, és felelősséget vállalni. Így viszont kényelmes — élsz, mint egy úr, de felelősséged semmi.
— Minden szavad ferdítés.
— Én? — Anna leült a fotelbe, hirtelen rettenetesen fáradtnak érezve magát. — Szerhij, magyarázd el nekem egyszerűen: ha szeretsz, ha a feleséged vagyok, hogyan tudod megkérni, hogy költözzek ki a saját otthonomból?
— A szüleim fontosabbak.
Ez a két szó úgy hangzott, mint egy ítélet. Anna bólintott, mintha csak megerősítette volna azt, amit már régóta tudott, de nem akart bevallani magának.
— Értem. És szerinted hol kellene élnem azt az egy-két hónapot?
— Nem tudom. Lakhatsz Olenánál. Vagy Marinál. Végül is bérelhetsz is.
— A saját pénzemen.
— Hát persze.
— Tehát fizessek albérletet, továbbra is fizessem ennek a lakásnak a rezsijét, ahol a szüleid fognak élni, és még téged is tartsalak el.
Szerhij megint elhúzta a száját.
— Miért kell mindent ilyen primitíven számolni?
— Primitíven? — Anna felállt. — Tudod, mi az igazán primitív? Az, ha valaki három évig más kontójára él, aztán még el is várja, hogy a tulajdonos elhúzza a csíkot.
— Nem várom el. Csak kérem.
— Tény elé állítasz. A szüleid már tudják, hogy ideköltöznek?
Szerhij túl hosszú ideig hallgatott.
— Tudják — mondta ki végül Anna. — Természetesen tudják. Már mindent eldöntöttetek. Az én véleményem senkit sem érdekelt.
— Azt hittük, megérted…
— Mit értsek meg? — tört ki belőle a hangja. — Hogy ideje kiköltöznöm a saját lakásomból, mert a férjem szülei végre méltónak találták, hogy ide beköltözzenek?
Anna bement a hálószobába, kivette a bőröndöt a szekrényből. Szerhij utána ment.
— Mit csinálsz?
— A holmidat pakolom.
— Anya, ne bolondozz. Beszéljük meg nyugodtan.
— Beszéljük meg? — egy inget hajított a bőröndbe. — Miről? Arról, hogyan csaptál be három éven át? Vagy arról, hogyan tervezted, hogy megszabadulsz tőlem, amint adódik egy alkalom?
— Senki sem tervezett semmit…
— Nem? — Anna megállt, a kezében tartva a nyakkendőjét. — Tudod, mit gondolok? Azt, hogy a házatokat nem kényszerből adtátok el. Már régóta terveztétek. Csak vártátok a megfelelő pillanatot.
— Ez ostobaság.
— Ostobaság? — folytatta a pakolást. — Akkor magyarázd meg, miért lett hirtelen pénzük a szüleidnek a kezelésre, de nincs pénzük lakást bérelni? Miért nem lakhatnak a nővérednél? Hiszen neki négy szobás lakása van.
— Olgának gyerekei vannak…
— És nekem mi van? Nekem nincs jogom a saját lakásomhoz, csak mert nincsenek gyerekeim?
Szerhij leült az ágy szélére, lehajtotta a fejét.
— Anya, nem akartam, hogy ez így alakuljon.
— Hogy így alakuljon? — fordult felé. — Úgy érted, nem akartad, hogy rájöjjek?
— Azt akartam, hogy önként beleegyezz.
— Önként kiköltözni a saját otthonomból — állapította meg. — Értem.
Hosszú csend következett. Anna gépiesen hajtogatta a ruháit, Szerhij pedig a padlót bámulta.
— Tudod — szólalt meg végül —, a legfájóbb nem az, hogy becsaptál. Hanem az, hogy azt hitted, annyira ostoba vagyok, hogy nem jövök rá.
— Nem gondoltam, hogy ostoba vagy.
— Dehogynem gondoltad. Különben nem feltételezted volna, hogy nyugodtan elfogadom, amit javasoltál.
Becipzározta a bőröndöt, és letette az ajtó mellé.
— Mit csinálsz? — kérdezte Szerhij.
— Azt, amit te kértél. Felszabadítom a lakást.
— Anya…
— Csak nem a szüleidnek. Magamnak. Tőled.
Kiment a nappaliba, leült a karosszékbe. Szerhij utána ment.
— Figyelj, talán mégis találhatnánk valami kompromisszumot?
— Milyet? — kérdezte fáradtan.
— Nos… a szüleim lakhatnának a nappaliban, mi pedig a hálóban. Valahogy majd csak megoldjuk.
Anna sokáig és komolyan nézett rá.
— Szerhij, te tényleg nem érted, vagy csak tetteted?
— Mit nem értek?
— Hogy nem a lakásról van szó. Hanem arról, hogy képes vagy kirúgni a feleségedet a saját otthonából a szüleid kedvéért. Arról, hogy három évig gyakorlatilag az én pénzemen éltél, és egyszer sem mondtál „köszönömöt”. Arról, hogy engem egy ideiglenes kényelmetlenségnek tekintesz, akitől meg lehet szabadulni, ha úgy jön ki.
— Ez nem igaz…
— De igaz. És a legszomorúbb az, hogy te magad nem is látod.
Szerhij felállt, és idegesen járkálni kezdett a szobában.
— Rendben, tegyük fel, igazad van. Mit javasolsz akkor?
— Semmit sem javaslok. Te döntöttél. Most élj együtt ezzel.
— És mi lesz velünk? A házasságunkkal?
Anna szomorúan elmosolyodott.
— Miféle házasság, Szerhij? Nekünk bérleti szerződésünk volt némi intim szolgáltatással. Csak én erről nem tudtam.
— Ne mondj ilyet.
— Miért ne? Talán nem igaz? Te kaptál fedélt a fejed fölé, kényelmet, szexet. Én pedig kaptam a család illúzióját. Őszinte csere.
Felállt, az ablakhoz lépett.
— Tudod, mi a legszörnyűbb? Hogy én tényleg szerettelek. Három évig építettem a közös jövőnket. Gondoltam a gyerekekre, arra, hogyan fogunk együtt megöregedni. Te pedig csak a megfelelő alkalomra vártál, hogy átköltöztesd ide a szüleidet.
— Nem vártam semmit…
— Dehogyisnem. Vártál. És eljött az alkalom. Most már nincs rám szükséged. Sőt, útban vagyok. Egy szájjal több, egy kényelmetlen tényező, amitől meg kell szabadulni.
Szerhij megállt előtte.
— Anya, nem akarom, hogy elveszítselek.
— De azt akarod, hogy kiköltözzem.
— Csak ideiglenesen…
— Szerhij — tette a kezét a vállára —, érts meg valamit. Nem lehet egyszerre szeretni valakit és megkérni, hogy hagyja el a saját otthonát. Ez két egymást kizáró dolog.
— De a szüleim…
— A szüleid felnőtt emberek. Ha nem tudják megoldani a lakhatásukat anélkül, hogy másokat kirúgnának a lakásukból, az az ő problémájuk.
— Másokat? Én a férjed vagyok!
— A férj nem űzi ki a feleségét a házából. A férj megoldást keres, ami mindenkinek megfelel. A férj megvédi a feleségét, nem pedig elárulja az érdekeit.
Anna elment az ablaktól, leült az asztalhoz.
— Tudod, mit tenne egy igazi férfi ilyen helyzetben?
Szerhij némán nézett rá.
— Azt mondaná a szüleinek: „Van egy feleségem, és mi az ő lakásában élünk. Ha nálunk akartok lakni, akkor csak úgy, ha tiszteletben tartjátok a ház asszonyát, és nem okoztok neki kényelmetlenséget. Ha ez nem felel meg nektek, keressetek más megoldást.”
— Megsértődnének.
— És aztán? Hát sértődjenek meg. Felnőtt férfi vagy, van feleséged. Az első kötelességed vele szemben van, nem a szüleiddel szemben.
Szerhij leült vele szembe.
— Nem érted. Ők sokat tettek értem…
— Sokat tettek? — kérdezte vissza Anna. — Mit pontosan? Megszültek, felneveltek, taníttattak? Ez a szülői kötelességük volt. Azért nem kell egy életen át fizetni.
— Ez kegyetlen.
— Tudod, mi a kegyetlen? Az, ha valaki kihasználja a másik érzéseit. Kegyetlen három évig a szerelmet színlelni, miközben az első adandó alkalommal megszabadulnál attól, aki hitt benned.
Szerhij lehajtotta a fejét.
— Tényleg szerettelek.
— Szeretteél? — kérdezte Anna, észrevéve az igeidőt. — Már múlt időben?
— Szeretlek — javította ki magát. — De a szüleim…
— De a szüleid fontosabbak — fejezte be helyette Anna. — Értem. Akkor élj velük.
Felállt az asztaltól.
— Holnap elviheted a holmidat. A kulcsokat hagyd az asztalon.
— Anya, várj. Talán még beszélhetnénk…
— Miről? — fordult felé. — Arról, hogy örülnöm kellene annak, hogy kirúgnak a saját otthonomból? Vagy arról, hogy ez csak ideiglenes? Arról, hogy szeretsz, de a szüleid fontosabbak?
— Azt hittem, meg fogsz érteni…
— Megértettelek — bólintott. — Megértettem, hogy három évig egy olyan emberrel éltem, aki csak ideiglenes kísérőnek tekintett. Megértettem, hogy egy naiv bolond voltam, aki a számítást összetévesztette a szerelemmel.
Anna az ajtóhoz ment, megfogta a kilincset.
— Tudod, Szerhij, köszönöm neked.
— Mit? — lepődött meg.
— Azt, hogy megmutattad, ki vagy valójában. Jobb későn, mint soha.
Kinyitotta az ajtót.
— A szüleid akár holnap is beköltözhetnek hozzád. Csak nem ide.
— Vagyis kiraksz?
— Felmentelek attól a terhes kötelességtől, hogy a feleségeddel élj, miközben a szüleidről kell gondoskodnod — mondta nyugodtan. — Most már szentelheted nekik az egész életedet, minden zavaró tényező nélkül.
— Anya…
— Viszlát, Szerhij.
Becsukta az ajtót, és háttal nekidőlt. A lakásban nagyon csend lett. De ez a csend nem volt üres — felszabadító volt.
Anna kiment a konyhába, feltette a teavizet. Amíg a víz forrt, az ablaknál állt, és nézte a várost. Először három év után volt egyedül otthon. Először három év után ez valóban az ő otthona volt — nem egy hely, ahol a férjével együtt élt.
A vízforraló sípolni kezdett. Teát készített, és leült az asztalhoz, kezében a csészével.
Fél óra múlva megszólalt a telefon. Szerhij volt az.
— Anya, csak elfelejtettem mondani. A szüleim holnapután jönnek. Nincs hová menniük.
— Akkor hozzád mennek — válaszolta. — És hogy te hol fogsz lakni, az a te problémád.
— De a lakás nagy…
— A lakás az enyém. És én döntöm el, ki él benne.
— Csak nem fogsz idős embereket az utcára tenni.
— Nem dobom ki őket — mondta higgadtan Anna. — Csak nem engedem be őket. Ez nem ugyanaz.
— De hát ők nem tudják…
— Akkor mondd el nekik. Mondd el, hogy a feleséged nem lett olyan engedelmes, mint ahogy terveztétek.
Letette a telefont, és kikapcsolta a hangot.
Este felhívta a legjobb barátnője.
— Szia, Olena. Figyelj, nem ismersz véletlenül egy jó válóperes ügyvédet?
— Anya? Mi történt?
— Semmi különös — mosolygott Anna, miközben az ablakon át a várost nézte. — Csak rájöttem, hogy három évig nem a férjemmel éltem, hanem egy albérlővel. Ideje rendet tenni.
Odakint kigyulladtak a fények. A város a maga életét élte — tele lehetőséggel, mozgással, ígéretekkel. És Anna először hosszú idő után úgy érezte, hogy újra része ennek az életnek, nem pedig mások terveinek foglya.
Holnap zárat cserél. Holnapután beadja a válókeresetet.
De ma este még csak ül egy kicsit a saját otthonában, teát iszik, és azon gondolkodik, milyen lesz a jövő, amely végre újra csak az övé.
