A kulcs a szokott módon csörrent a zárban – ahogy minden este az elmúlt három évben. Anna felnézett a könyvéből, és mosolyogva köszöntötte férjét, aki épp a cipőjét vette le az előszobában.
– Szia, drágám. Hogy telt a napod?
Szergej bement a nappaliba, és leült mellé a kanapé szélére. A mozdulataiban volt valami idegesség, amit Anna azonnal megérzett. Nem csókolta meg, mint máskor, csak ült, és az ablakon bámult kifelé.
– Figyelj, Anya… beszélnem kell veled.
Anna letette a könyvet, és teljes testével felé fordult. A gyomrában furcsa, kellemetlen szúrást érzett – az a női megérzés, ami csak annak jön, aki elég ideje él házasságban, hogy megérezze, ha valami nincs rendben.
– Miről?
– Ma hívott anya. Náluk… bonyolódott a helyzet.
Anna hallgatott, várta a folytatást. Az anyós minden héten hívta a fiát, de Szergej ebből eddig sosem csinált ügyet.
– Szóval, költözniük kell. Azonnal. Eladták a házat, de még nem találtak újat – minden drága, vagy valami nem megfelelő. És anya megkérdezte… – itt megtorpant – …megkérdezte, nem lakhatnának-e itt egy ideig.
– Itt? – kérdezte vissza Anna. – A mi lakásunkban?
– Hát persze. Hiszen nagy, háromszobás. Elférünk valahogy.
Anna érezte, ahogy megfeszülnek a vállai. Ez a lakás az övé volt. Az esküvő előtt, a saját megtakarításából és a nagymamától örökölt pénzből vásárolta. Szergej csak utána költözött be, a neve nem szerepelt a papírokon.
– Szerjózsa, ez a lakás nem gumiból van. Négy ember nem tud itt normálisan élni.
– Miért négy? – csodálkozott. – Hárman leszünk. Én, anya és apa.
Anna úgy érezte, mintha kihúzták volna alóla a talajt.
– És én?
– Nos… – Szergej végre ránézett, és a tekintetében volt valami, amit Anna sosem látott benne korábban. Hideg eltökéltség. – Anya és apa idősek, nehéz nekik. Te fiatal vagy, találsz majd valahol helyet. Van elég barátnőd.
– Várj csak – Anna felpattant a kanapéról. – Azt akarod, hogy kiköltözzek a saját lakásomból?
– Nem örökre. Csak egy-két hónapra, amíg nem találnak valami megfelelőt.
– Az én lakásomból – ismételte lassan. – Amit én vettem a saját pénzemen.
Szergej fintorgott, mintha valami illetlent mondott volna.
– Miért hozod rögtön szóba a pénzt? Család vagyunk. A családnak segítenie kell egymást.
– Család – visszhangozta Anna. – Érdekes. Hol volt ez a családi összetartás, amikor a szüleid három évig látványosan visszautasították a meghívásainkat? Hol volt, amikor anyád minden alkalommal célozgatott rá, hogy nem vagyok hozzád méltó?
– Ne túlozz. Csak… konzervatívak.
– Konzervatívak – bólintott Anna. – Olyannyira, hogy nem akartak belépni egy nő által vásárolt lakásba. De most, lám, ez a lakás hirtelen megfelel nekik.
Szergej felállt, az ablakhoz ment, háttal fordult. Sokáig hallgatott. Anna várt, érezve, ahogy valami hideg és éles nő benne.
– Ők a szüleim – szólalt meg végül. – Tényleg nehéz helyzetben vannak. Apát elbocsátották, a nyugdíja kevés. A házat fillérekért kellett eladniuk, mert anyám kezelésére pénz kellett.
– És ez azt jelenti, hogy én átadjam nekik a lakásomat?
– Nem átadni. Csak… egy időre félreállni.
– Félreállni – ismételte Anna. – Milyen kényelmes. És ha egy-két hónap múlva azt mondják, még mindig nem találtak megfelelő helyet?
– Csak nem fogod az utcára tenni az idős embereket.
Anna érezte, ahogy valami átkattant benne. Hirtelen az egész képet látta — nem különálló darabokat, hanem a teljes mozaikot.
– Ez egy terv volt – mondta halkan. – Ez terv volt az elejétől, igaz?
– Miről beszélsz?
– Te nem szerelemből vettél el. Te a lakásért házasodtál.
Szergej hirtelen felé fordult.
– Ne beszélj butaságokat.
– Butaságokat? – Anna felnevetett, de a nevetése keserű volt. – Emlékezzünk csak. Három hónapig üldöztél, találkozókat kértél. Olyan kitartó voltál, olyan romantikus. Virágok, éttermek, szerelmi vallomások. Aztán, amint igent mondtam az esküvőre, hirtelen kiderült, hogy új lakást venni túl drága. Hogy egyszerűbb hozzám költözni. Ideiglenesen, persze.
– Az logikus volt…
– Logikus – bólintott Anna. – Igen, nagyon logikus. Három éve élsz itt ingyen. A rezsit én fizetem, a felújítást én csináltatom, a bútorokat én veszem. Te meg csak… élsz.
– Én dolgozom, pénzt hozok a családba.
– Mire? Ételre? A ruháidra? A kocsid benzinköltségére? – Anna közelebb lépett hozzá. – Tudod, mi a legérdekesebb? Hogy soha egyszer sem ajánlottad, hogy vegyünk közös lakást, pedig a bankban dolgozol, és remek hitellehetőségeid voltak. Soha nem mondtad, hogy közösen építsünk valamit. Miért vajon?
Szergej hallgatott.
– Azért, mert akkor dolgozni kellett volna érte, felelősséget vállalni. Így meg kényelmes – élsz, mint egy úr, de semmi felelősség.
– Mindenről a legrosszabbat feltételezed.
– Én? – Anna leült a fotelbe, hirtelen fáradtnak érezte magát. – Szerjózsa, magyarázd meg nekem egyszerűen. Ha szeretsz, ha a feleséged vagyok, hogy tudod egyáltalán kimondani, hogy költözzek ki a saját házamból?
– A szüleim fontosabbak.
Ez a két szó ítéletként hangzott. Anna bólintott, mintha csak megerősítette volna azt, amit már régóta sejtett, de nem mert kimondani.
– Értem. És szerinted hol kellene élnem abban az egy-két hónapban?
– Nem tudom. Lennánál megszállsz. Vagy Másánál. Végül is bérelhetsz valamit.
– A saját pénzemen.
– Hát persze.
– Vagyis én fizessem a bérlakást, továbbra is fizessem ennek a lakásnak a rezsijét, ahol a te szüleid fognak élni, és még téged is tartsalak el.
Szergej ismét elhúzta a száját.
– Miért kell mindent ilyen primitíven számolni?
– Primitíven? – Anna felállt. – Tudod, mi az, ami primitív? Az, ha valaki három évig más kontóján él, aztán még el is várja, hogy a tulajdonos adja át neki a helyét.
– Én nem várok el semmit. Csak kérek.
– Te tényként közlöd. A szüleid már tudják, hogy ide költöznek?
Szergej túl hosszú ideig hallgatott.
– Tudják – mondta végül Anna helyette. – Persze, hogy tudják. Ti már mindent megbeszéltetek. Az én véleményem senkit sem érdekelt.
– Azt hittük, meg fogod érteni…
– Mit értsek meg? – a hangja elcsuklott. – Hogy ideje kiköltöznöm a saját lakásomból, mert a férjem szülei végre méltóztatnak beköltözni?
Anna bement a hálószobába, elővette a szekrényből a bőröndöt. Szergej utána ment.
– Mit csinálsz?
– A holmidat pakolom.
– Anya, ne bolondozz. Beszéljük meg nyugodtan.
– Beszéljük meg? – dobta a bőröndbe az ingét. – Miről? Arról, hogy három évig becsaptál? Hogy az első adandó alkalommal el akartál tűntetni az útból?
– Senki sem tervezett semmit…
– Nem? – Anna megállt, kezében tartva a nyakkendőjét. – Tudod, mit gondolok? Azt, hogy a házatokat nem kényszerből adtátok el. Ezt már régóta elterveztétek. Csak vártátok a megfelelő pillanatot.
– Ez képtelenség.
– Képtelenség? – folytatta a pakolást. – Akkor magyarázd el, miért van hirtelen pénzük a szüleidnek a kezelésre, de nincs pénzük albérletre? Miért nem költöznek inkább a nővéredhez? Hiszen neki négyszobás lakása van.
– Olgának gyerekei vannak…
– És nekem mi van? Nekem nincs jogom a saját lakásomhoz, csak mert nincsenek gyerekeim?
Szergej leült az ágy szélére, lehajtott fejjel.
– Anya, én nem akartam, hogy így alakuljon.
– Hogy így alakuljon? – fordult felé. – Úgy érted, nem akartad, hogy rájöjjek?
– Azt akartam, hogy önként beleegyezz.
– Önként kiköltözni a saját otthonomból – állapította meg higgadtan. – Világos.
Csend lett. Anna gépiesen hajtogatta tovább a ruháit, Szergej pedig némán ült, a padlót bámulva.
– Tudod – szólalt meg végül Anna –, a legfájóbb nem az, hogy becsaptál. Hanem az, hogy azt hitted, annyira ostoba vagyok, hogy nem veszem észre.
– Nem gondoltam, hogy ostoba vagy.
– De igen, gondoltad. Különben nem számítottál volna rá, hogy nyugodtan elfogadom, amit mondasz.
Becipzározta a bőröndöt, és letette az ajtó mellé.
– Mit csinálsz? – kérdezte Szergej.
– Amit kértél. Felszabadítom a lakást.
– Anya…
– Csak nem a szüleidnek. Hanem magamnak. Tőled.
Kiment a nappaliba, leült a fotelbe. Szergej utána ment.
– Figyelj, talán mégis találhatnánk valami kompromisszumot?
– Mégis milyet? – kérdezte fáradtan.
– Nos… a szüleim laknának a nappaliban. Mi meg a hálóban. Valahogy majd alkalmazkodunk.
Anna sokáig, figyelmesen nézte őt.
– Szerjózsa, te tényleg nem érted, vagy csak tetteted?
– Mit nem értek?
– Ez nem a lakásról szól. Hanem arról, hogy te kész vagy kirakni a feleségedet a saját otthonából a szüleid kedvéért. Arról, hogy három évig gyakorlatilag az én pénzemből éltél, és egyszer sem mondtad, hogy köszönöm. Arról, hogy engem egy ideiglenes kényelmetlenségnek tekintesz, akitől meg lehet szabadulni, ha szükséges.
– Ez nem igaz…
– Dehogyisnem. És a legszomorúbb az, hogy te magad sem látod ezt.
Szergej felállt, és járkálni kezdett a szobában.
– Rendben, tegyük fel, igazad van. Mit javasolsz?
– Semmit. Te már döntöttél. Most élj együtt a döntéseddel.
– És mi lesz velünk? A házasságunkkal?
Anna szomorúan elmosolyodott.
– Miféle házasság, Szerjózsa? Nekünk bérleti szerződésünk volt „intim szolgáltatásokkal” kiegészítve. Csak én nem tudtam róla.
– Ne mondd ezt.
– Miért ne? Talán nem így volt? Te kaptál tetőt a fejed fölé, kényelmet, szexet. Én meg kaptam egy család illúzióját. Tisztességes csere, nem igaz?
Felállt, az ablakhoz lépett.
– Tudod, mi a legborzasztóbb? Hogy én tényleg szerettelek. Három évig építettem a közös jövőnket. Gyerekekre gondoltam, arra, hogy majd együtt öregszünk meg. Te meg közben csak a megfelelő alkalmat vártad, hogy ideköltöztesd a szüleidet.
– Nem vártam…
– De vártál. És most eljött az alkalom. Már nincs rám szükség. Sőt, útban vagyok. Egy fölösleges száj, egy fölösleges igény a kényelemre.
Szergej megállt előtte.
– Anya, nem akarlak elveszíteni.
– De azt akarod, hogy elköltözzem.
– Csak ideiglenesen…
– Szerjózsa – tette kezét a vállára Anna –, érts meg valamit. Nem lehet egyszerre szeretni valakit és közben arra kérni, hogy hagyja el a saját otthonát. Ez a kettő kizárja egymást.
– De a szüleim…
– A szüleid felnőtt emberek. Ha nem tudják megoldani a lakhatásukat anélkül, hogy másokat kiszorítanának a saját lakásukból, az az ő problémájuk.
– Másokat? Én a férjed vagyok.
– A férj nem rakja ki a feleségét az otthonából. A férj megoldást keres, ami mindenkinek jó. A férj megvédi a feleségét, nem pedig elárulja.
Anna elment az ablaktól, leült az asztalhoz.
– Tudod, mit tenne egy igazi férj ilyen helyzetben?
Szergej némán nézett rá.
– Egy férj azt mondaná a szüleinek: „Van egy feleségem, és mi az ő lakásában élünk. Ha nálunk akartok lakni, akkor csak azzal a feltétellel, hogy tiszteletben tartjátok a ház úrnőjét, és nem okoztok neki kellemetlenséget. Ha ez nem felel meg nektek, keressetek más megoldást.”
– Megsértődnének.
– És akkor mi van? Hát sértődjenek meg. Te felnőtt férfi vagy, van feleséged. Az első kötelességed hozzá tartozik, nem a szüleidhez.
Szergej leült vele szemben.
– Nem érted. Ők sokat tettek értem…
– Sokat tettek? – kérdezett vissza Anna. – Mit pontosan? Megszültek, felneveltek, taníttattak? Ez a szülői kötelességük. Ezért nem kell egész életeden át fizetni.
– Ez kegyetlen.
– Tudod, mi a kegyetlen? Az, ha valaki kihasználja a másik érzéseit. Az, ha három éven át eljátssza a szerelmet, miközben az első adandó alkalommal meg akar szabadulni tőle.
Szergej lehajtotta a fejét.
– Én tényleg szerettelek.
– Szerettelek? – figyelte meg a múlt időt Anna. – Már múlt időben?
– Szeretlek – javította ki magát. – De a szüleim…
– De a szüleid fontosabbak – fejezte be helyette Anna. – Értem. Akkor élj a szüleiddel.
Felállt az asztaltól.
– Holnap elviheted a holmidat. A kulcsokat hagyd az asztalon.
– Anya, várj. Talán még beszélhetnénk…
– Miről? – fordult vissza. – Arról, hogy örülnöm kellene, amiért kidobnak a saját otthonomból? Hogy ez csak ideiglenes? Hogy szeretsz, de a szüleid fontosabbak?
– Azt hittem, meg fogod érteni…
– Megértettem – bólintott. – Megértettem, hogy három évig egy olyan emberrel éltem, aki ideiglenes kísérőnek tartott. Megértettem, hogy egy naiv bolond voltam, aki a számítást összetévesztette a szerelemmel.
Anna odament az ajtóhoz, megfogta a kilincset.
– Tudod, Szerjózsa, köszönöm neked.
– Mit köszönsz? – lepődött meg.
– Azt, hogy megmutattad, ki vagy valójában. Jobb későn, mint soha.
Kinyitotta az ajtót.
– A szüleid akár már holnap veled élhetnek. Csak nem itt.
– Vagyis kidobsz?
– Csak megszabadítalak attól a nyomasztó kötelességtől, hogy a feleségeddel élj, miközben a szüleidről kell gondoskodnod – mondta nyugodtan. – Mostantól teljesen nekik szentelheted az életedet, minden zavaró tényező nélkül.
– Anya…
– Viszlát, Szergej.
Becsukta az ajtót, és háttal nekidőlt. A lakásban nagy csönd lett. De ez a csönd nem tűnt üresnek — inkább felszabadítónak.
Anna kiment a konyhába, feltette a teáskannát a tűzre. Amíg a víz felforrt, az ablaknál állt, és a várost nézte. Három év után először volt egyedül otthon. Három év után először érezte, hogy ez valóban az ő otthona — nem pedig egy hely, ahol a férjével él.
A víz felforrt, a kanna fütyülni kezdett. Anna teát főzött, leült az asztalhoz a csészével a kezében.
Fél óra múlva megcsörrent a telefon. Szergej volt az.
– Anya, elfelejtettem mondani. A szüleim holnapután jönnek. Nincs hová menniük.
– Akkor menjenek hozzád – válaszolta. – Hogy te hol fogsz lakni, az a te problémád.
– De a lakás nagy…
– A lakás az enyém. És én döntöm el, ki lakhat benne.
– Nem fogod csak úgy kidobni az öregeket az utcára.
– Nem dobom ki őket – mondta Anna nyugodtan. – Csak nem engedem be őket. Ez nem ugyanaz.
– De ők nem tudják…
– Akkor mondd el nekik. Mondd el, hogy a feleséged nem lett olyan engedelmes, mint amire számítottatok.
Lerakta a telefont, és lenémította a hangot.
Este felhívta a legjobb barátnője.
– Szia, Léna. Figyelj, nem ismersz egy jó válóperes ügyvédet?
– Anna? Mi történt?
– Semmi különös – mosolygott Anna az ablak felé fordulva. – Csak rájöttem, hogy három évig nem a férjemmel éltem, hanem egy albérlővel. Ideje rendet tenni.
Odakint kigyúltak a fények. A város élt, saját ritmusában, tele lehetőségekkel. És hosszú idő óta először Anna úgy érezte, hogy újra része ennek az életnek — nem pedig valaki más terveinek túsza.
Holnap zárat cserél. Holnapután beadja a válókeresetet.
De most csak ül a saját otthonában, teát kortyol, és azon gondolkodik, hogy a jövő — végre újra csak az övé.
