— Artur, terhes vagyok! — szinte fellökte a férfit, ahogy a nyakába vetette magát. Annyira szerette volna minél hamarabb megosztani vele ezt az örömhírt.
A férfi felkapta, de azonnal el is húzódott tőle. És csak akkor vette észre Alice azt a furcsa pillantást, amely átsuhant a szemében.
— Biztos vagy benne? — kérdezte szárazon.
— Igen, ma voltam az orvosnál. El tudod képzelni? Hamarosan szülők leszünk!
Örömöt várt, gratulációt, talán még boldog könnyeket is. De semmiképp sem azt, amit Artur tett.
— Alice, hát miért pont most, ilyen rosszkor… — vetette oda fáradtan, és elment a fürdőszobába.
A hormonok elárasztották, és úgy sírt, mint egy gyerek. Zokogva alig tudott eljutni a székig, a lába és a keze mintha vattából lett volna. Olyan fájdalmas és keserű volt minden, hogy legszívesebben üvöltött volna.
— Alice, mi történt veled? — Artur azonnal mellette termett. Átölelte, magához szorította, de ő még jobban felzokogott.
— Istenem, hát szüld meg azt a gyereket, én nem úgy értettem! — mordult rá a férfi, majd ellökte magától.
És ezután csak rosszabb lett. Artur többé még csak szóba sem hozta a gyereket, egyszerűen tudomást sem vett a terhességéről. Alice alig vette ezt észre — teljesen elmerült abban a különleges érzésben, amikor egy új élet növekszik benned.
Artur anyja szárazon gratulált neki, és Alice még vele sem tudta őszintén megosztani az örömét. Ez a nő valami megmagyarázhatatlan félelmet keltett benne.
De ott volt Matvij…
— Megérinthetem? — kérdezte Artur barátja, amikor Alice elmesélte neki, hogyan halad a terhesség.
Alice bólintott, és kicsit zavarba jött az idegen kéztől a még alig látható pocakján.
— Hiszen ez már mozog! — lepődött meg Matvij.
Alice felnevetett. Jólesett, hogy legalább valakit érdekel. Matvij finomságokat hozott neki, babaruhákat, játékokat, lelkesen beszélgetett vele a leendő baba nevéről. Alice elfogadta a törődését — hiszen a férje már rég nem mutatott felé semmit.
Az a végzetes nap
Az őszi szél sárga leveleket kavargatott, amikor Alice elindult, hogy borítékot válasszon a kórházból való hazatéréshez. Az orvosok már megmondták — kislány lesz. Valami finomra, rózsaszínre vágyott, csipkével díszítettre.
Miért pont oda ment? Miért nem fordult másik irányba? Ki tudja… De egy drága butik közelében találta magát. Mellette egy hangulatos kávézó volt, és azt tervezte, hogy ott eszik valamit.
Először Artur lépett ki. Eleinte semmi rosszra nem gondolt, még tett is felé egy lépést. De aztán megdermedt. A férfi megfordult — és Alice meglátta azt a mosolyt, amelyet már rég nem kapott tőle.
Mögötte egy gyönyörű barna hajú nő jött — magas, karcsú, elegánsan öltözött. Alice megbabonázva figyelte őket, és majdnem felsikoltott, amikor a férje keze a nő derekára simult, ajka pedig az ajkára tapadt.
Alice megtántorodott, elbújt egy hatalmas virágváza mögé, és csak egyetlen dologért imádkozott — hogy a férfi ne vegye észre. Olyan közel mentek el mellette, hogy érezte a parfümjük illatát.
Aztán elsötétült előtte a világ. Mintha valaki lábai elé zuhant volna.
Felfordulás támadt, valaki mentőt hívott, ő pedig csak annyit tudott, hogy felhívja Matvijt, és belesuttogja a telefonba, hogy rosszul van.
A gyermek még aznap meghalt.
Élet utána
Az orvosok nyugtatták: azt mondták, valamilyen rendellenesség volt, előfordul az ilyesmi, nincs semmi végzetes, még lehet gyereke. Artur bejárt hozzá, eljátszotta az aggódó, gondoskodó férjet, de nem is sejtette, hogy Alice üres tekintete valójában csak rá vonatkozott.
Otthonra némán, teljesen megváltozva tért vissza. A fejében már érlelődött a terv, hogyan hagyja el őt, de előbb úgy döntött, felépül.
A fölösleges kilók nem akartak eltűnni. Artur egyre gyakrabban ingerült lett, és folyton bírálta. Egy nap pedig kijelentette:
— Hamarosan bankett lesz a cégek egyesülése alkalmából. Matvij végre beadta a derekát.
— Jó hír — felelte Alice nyugodtan.
— Remek. Mindenki párban jön majd.
— Akkor talán vennem kellene egy új ruhát?
A férfi megvetéssel nézett rá:
— Milyen ruhát, Alice? Láttad te magad? Azt hiszed, azért mondtam, hogy velem gyere? Térj már észhez. Nem fogom magam lejáratni. Egy ismerőssel megyek, azt mondom, te még mindig rosszul vagy.
Alice hallgatott. Talán ez dühítette fel még jobban.
— Ugye érted, hogy igazam van? Anyám találóan mondta — te egy tyúk vagy, Alice. Mindig is az voltál, most meg teljesen elengedted magad. Elvesztetted a gyereket — és akkor most hízz fel tehénméretűre?
— Ez az anyád ötlete? — kérdezte szinte álomban.
— Igen, és szerintem zseniális. Legalább nem fognak rajtam nevetni, és végre pihenhetek egy kicsit a savanyú képedtől.
Felkapta a zakóját, és becsapta maga mögött az ajtót. Furcsa módon Alice nem érzett semmit.
Matvij viszont mintha megérezte volna a hangulatát. Alighogy Artur távozott, megszólalt a telefon.
— A házad előtt vagyok. Itthon vagy?
— Igen, gyere fel. Artur elment.
Virágot hozott — mint mindig. De ma valahogy zavarba hozta ez a figyelmesség.
— Te tudsz valamit? — kérdezte Alice már az ajtóban.
Meg sem várta a válaszát a férfi meglepett tekintetére, zokogva borult a vállára, és mindent elmesélt. Matvij sokáig hallgatott, összeszorított ajkakkal, aztán határozottan felállt.
— Sajnálom, hogy ezen keresztül kellett menned. Őszintén. Én ezt nem tudom támogatni. És ha már itt tartunk: a te Arturod egy ostoba alak.
A bankett napja
Másnap Matvij érte jött. Először elvitte egy üzletbe, ahol vett neki ruhát és cipőt, aztán a szalonba. Ott igazi szépséggé varázsolták. A telt formák egyáltalán nem rontottak az összképen — ezt még Alice is észrevette.
Artur a bál urának érezte magát. Mosolyogtak rá, gratuláltak neki, bókokkal halmozták el. Kísérőjéről sem vették le a szemüket.
Matvij késett, és Artur már idegesen kereste a tekintetével. Amikor végül meglátta — nem hitt a szemének.
Üzleti partnere mellett ott állt a felesége. De ez már egy egészen más nő volt. Körülötte vendégek sürögtek, élénken beszélgetett, kecsesen tartotta a pezsgőspoharat. A keze Matvij karján pihent.
— Matvij, miért nem tudtam arról, hogy a feleségemmel együtt terveztetek jönni? — kérdezte Artur színlelt könnyedséggel.
Artur arra számított, hogy Alice majd mentegetőzni kezd. De a nő magabiztosan felemelte az állát:
— Drágám, éppen ünnepélyes keretek között akartam közölni veled, hogy elhagylak.
Még szólni sem volt ideje, Matvij átvette a szót:
— És még valami, bocsáss meg, barátom, de tudod, hogyan viszonyulok a hűtlenséghez. Mindent átgondoltam, és úgy döntöttem — az egyesülés nem lesz.
Még Alice is meglepődött, de sikerült elrejtenie az érzelmeit.
Matvij felemelte a poharát Artur felé, megfordult, és gyengéden a kijárat felé vezette őt.
— Most pedig távozzunk szépen — súgta a fülébe mosolyogva.
Utána
A kocsiban Alice megkérdezte:
— Miért tetted ezt?
— Így volt igazságos. És őszintén szólva én semmit sem veszítek. Az üzlet inkább Artur számára volt előnyös, nem nekem.
— És különben is, te magad mondtad, hogy elmész tőle. Már tudod, hová?
Alice vállat vont:
— Nem… valószínűleg a szüleimhez.
— Én viszont azt javaslom, költözz egy időre az én lakásomba. Alig járok oda. Menjünk, vegyük el a holmidat.
— Matvij, ha azt gondolod, hogy…
— Nem gondolok semmit. És nem várok el semmit. Csak segíteni akarok.
— Rendben. Nem utasítom vissza.
A holmiját gyorsan átköltöztették, de a válás sok időt vett igénybe. Ebben is Matvij segített — talált egy jó ügyvédet, aki tisztességesen megosztotta a vagyont.
Aztán… aztán egyszerűen csak mellette volt. Alice lassan talpra állt, élt, és azon töprengett, hogyan tovább.
De ki tudja — talán idővel annyira felenged, hogy észreveszi azt, amit a szíve már régóta érez. Talán köztük valami több született, mint barátság. Talán a szívében már ott él a szerelem — az, amely nem azonnal érkezik, de örökre megmarad.
