Zinaida úgy lépett be a szobába, mint mindennap ugyanabban az időben – pontosan reggel hétkor. Kezében egy tál meleg víz volt, a vállán tiszta törölköző. Letette a tálat az ágy melletti sámlira, eligazította a függönyt, beengedte a fényt.
Nyikolaj a hátán feküdt, és a plafont nézte. A stroke után már nem beszélt – csak mormogott, ha fájt valami, és a szemével követte a mozdulatait a szobában. A szeme tiszta volt, élő, mindent megértő. Ez volt a legfélelmetesebb: a test meghalt, de a tudat megmaradt. Mindent látott, mindent hallott, mindent megértett – és semmit sem tehetett.
– Na, mosakodjunk meg – mondta Zinaida nyugodtan, melegség és harag nélkül. – Forduljunk oldalra.
Ügyesen, megszokott rutinjával megfordította, párnát tett alá, letörölte az arcát, a nyakát, a kezét. Mindent gyorsan, pontosan, mint egy tapasztalt ápolónő. Aztán ágyat cserélt, kanállal pürésített kását adott neki, vizet tartott az itatópohárba. És egész idő alatt egyetlen felesleges érintés sem. Egyetlen másodpercig sem tovább, mint amennyit a szükségesség megkövetelt.
Tökéletesen ápolta. Ezt mondta mindenki – a szomszédok, a körzeti orvos, és a gyerekek is, amikor hazalátogattak. Tökéletesen. Jobban, mint bármilyen ápolónő. Tisztán, időben, panaszok nélkül. Csak senki sem vette észre azt az egy apróságot: másfél év alatt egyszer sem fogta meg a kezét. Nem simogatta meg a fejét. Nem csókolta meg a homlokát. Nem mondott egyetlen kedves szót sem.
Olyan volt, mint egy gép. Hibátlan, szívós, szenvtelen gép egy tehetetlen ember ápolására.
Nyikolaj ezt látta. És értette, miért.
Egész életében csalta.
Nem rejtőzve, nem bujkálva, hanem valami falusi, pimasz nyíltsággal. Először – két évvel az esküvő után, a bolti eladóval. Zinaida azonnal megtudta: a falu kicsi, minden látszik. Odarohant hozzá, sírt, a mellét verte a ököllel. Ő meg csak állt, nyugodtan nézte, és azt mondta:
– Hát mi van, Zyin? Hát férfi vagyok, vagy sem? Ez nem is igaziból van. Csak úgy, az egészségért. Te meg egyetlen feleségem vagy.
És ő hitt neki. Mert hová is ment volna – huszonkét évesen, gyerekkel a karján, házzal, gazdasággal. Meg mert szerette. Helytelenül, odaadóan, falusiasan – egész életére.
Aztán volt másodszor. Harmadik. Tizedik. Már meg sem magyarázta. Hajnalban jött haza, idegen parfüm szaga áradt belőle, lefeküdt mellé – és horkolt. Ő meg feküdt, nézte a plafont, és nyelte a könnyeit, hogy ne ébressze fel a gyerekeket.
Reggel meg felkelt – és ment dolgozni. Zinaida egész életében dolgozott. Fejtőnként a farmon, aztán könyvelőként, később a hivatalban, papírokat válogatott. Dolgozott, fenntartotta a házat, nevelte a gyerekeket. Kettőt – Szerézsát és Galját. Felnevelte, kitaníttatta, embert faragott belőlük. Mindketten a városba mentek, mindketten pénznél vannak, mindketten hívják ünnepekkor.
Nyikolaj meg – az keveset és rosszul dolgozott. Cserébe szeretett szépen élni: kivasalt ingek, krómozott csizmák, lakomák a férfiakkal. És a nők. Nőinek mindig voltak – hol a járási központban talált magának valakit, hol a szomszéd faluban, hol meg éppen a szeme előtt, a farmon.
Egyszer, amikor Galja tizenkét éves volt, a kislány megkérdezte:
– Anyu, miért mondják apáról, hogy csajozik?
Zinaida akkor először csapott rá a tenyerével az asztalra – nem a lányára, az asztalra:
– Nem a te dolgod! Az apád. Ennyi. Csend legyen.
Éjszaka meg a párnába fojtva üvöltött. Még csak nem a sérelem miatt – a tehetetlenség miatt. Attól, hogy a lánya már mindent megért, ő meg, az anyja, semmivel sem tudja megvédeni. És attól, hogy nincs hová mennie. És attól, hogy nem tudja nem szeretni ezt az embert, akármit csinál.
A gyerekek felnőttek. Elköltöztek. A ház elnéptelenedett.
Zinaida azt gondolta: talán most, öregségére megállapodik. Naná. Nyikolaj ötven- és hatvanévesen is futkosott – az özvegyhez az út túl oldaláról, a elvált szakácsnőhöz a menzáról. Esze ágában sem volt szégyenkezni. Sőt, büszke volt rá. „Férfi vagyok a teljességében” – mondta, miközben a tükörbe nézett a meghízott, de még erős alakjára.
Zinaida addigra már abbahagyta a sírást. Csak élt mellette. Főzött, mosott, ásta a kertet. És hallgatott. Úgy hallgatott, ahogy azok az emberek hallgatnak, akik mindent megértettek és mindent eldöntöttek.
Egyszer Galja lánya, amikor vendégségbe jött, nem bírta tovább:
– Anya, hát meddig még? Hiszen te nem élsz vele, csak tengődsz mellette. Válj el! Semmivel sem tartozol neki. Egész életedet tönkretette.
Zinaida akkor hosszú pillantásig nézte, majd nyugodtan így szólt:
– És ki mondta neked, hogy nem élek vele? Élek vele, Galja. Csak a magam módján. És ne akarj tanítani. A magam asszonya vagyok.
Galja akkor semmit sem értett. Sokkal később értette meg – amikor az apa ágynak esett.
A stroke februárban történt, estefelé.
Nyikolaj kiment az udvarra – havat lapátolni. Meglegyintette a lapátot, és egyszer csak oldalra dőlt, a lapát kiesett a kezéből, arcra esett a hótorlaszba. Szerencsére a szomszéd meglátta, kiabált, mentőt hívott. Elvitték a járási kórházba. A diagnózis – kiterjedt stroke. A bal oldala béna, a beszéde elveszett.
Az orvos szétatárta a kezét:
– Az ő korában és az életmódjával… csoda, hogy életben van. De járni és beszélni valószínűleg már nem fog. Állandó ápolás kell.
Zinaida végighallgatott, és bólintott. Elment a járási központba, megvett mindent, amire szükség volt: pelenkákat, lepedőket, emelőszerkezetes speciális ágyat, tolószelet. Átalakította a nagy szobát. És hazavitte Nyikolajat.
– Hová viszed, anyu? – rémültek meg a gyerekek. – Hát ez katorga! Vigyük be egy szociális otthonba, vagy fogadjunk fel egy ápolónőt. Bedobjuk rá a pénzt.
– Nem kell – vágta rá. – Majd én. Ő a férjem. Negyven éve a felesége vagyok. Hová is adhatnám?
És ápolni kezdte. Egyedül. Senkit sem engedett közel.
Napjai végtelen, kimerítő körforgássá váltak: ébredés hatkor, mosdatás, etetés, ágytisztaítás, masszázs a felfekvések ellen, aztán megint etetés, megint ágytisztaítás. Másfél év alatt egyszer sem panaszkodott, egyszer sem borult ki. Csak lefogyott, beesett az arca, olyan lett, mint egy száraz, erős karó.
És miközben ezt tette – egyetlen kedves szó sem. Egyetlen érintés a szükségesen felül. Mosta, etette, megfordította, letörölte a nyálát – és mindezt kőkemény, áthatolhatatlan arccal.
Nyikolaj feküdt, és nézte őt. És a tiszta, mindent megértő szemében ott volt a kérdés, amire a nő nem válaszolt. Talán félelem is. Félelem ettől a csendes, hibátlan, jéghideg asszonytól, aki a felesége volt.
Egyszer megpróbálta – az egészséges jobb kezével, amely még egy kicsit engedelmeskedett – elérni a kezét, amikor a nő a takarót igazgatta. Az ujjai remegtek, nyúltak utána. Zinaida ránézett erre a kézre, ezekre a remegő ujjakra – és nyugodtan elhúzta a saját kezét.
– Feküdj – mondta. – Ne rángatózz.
És elfordult.
A szemében könnyek csillantak meg. Az első könnyek negyven év alatt. De a nő nem látta – már kifelé menet volt a szobából.
A betegsége második éve futott. Az ősz száraz volt, aranyló, hűvös, tiszta reggelekkel.
Az orvos, aki ellenőrzésre jött, félrevonta Zinaidát:
– Készüljön fel, Zinaida Andrejevna. A szíve gyenge. Napjai vannak hátra. Lehet, hogy egy hét, lehet, hogy kettő. Nem több.
Ő bólintott. Az arca meg sem rezzent.
– Értesítse a gyerekeket – tette hozzá az orvos.
– Szólni fogok – mondta.
A gyerekek másnap megérkeztek – Szergej a feleségével, Galja a férjével. Az ágy mellett ültek, fogták az apa kezét, sírtak. Nyikolaj rájuk nézett, mormogott valamit, és könnyek csorogtak le a meggyötört arcán.
Zinaida pedig az ajtóban állt, keresztbe font karral a mellén, és csak nézett. Az arcára olyan fáradtság ült ki, amilyet a gyerekek soha, sehol sem láttak rajta.
– Anyu, gyertek, ülj le vele – hívta Galja. – A szemével keres.
– Ráérek – mondta halkan Zinaida. – Ne sürgessetek.
Az utolsó éjszaka csendes volt.
A gyerekek elmentek – úgy döntöttek, az apa még bírja egy ideig. A ház elnéptelenedett. Kint a szél fújt, sárga leveleket szórt az ablakra. A kemencében fa parázslott.
Zinaida Nyikolaj ágya mellett ült. Egyedül. A szobában éjjeli lámpa égett, hosszú árnyakat vetve a falakra.
Tudta, hogy ez az utolsó éjszaka. Érezte. Nem az orvos szavaiból, nem a jelekből – hanem valami ősi, állati ösztönből, amely minden olyan nőben ott él, aki sokat élt együtt egy férfival.
Nyikolaj feküdt és nézte őt. A szeme tágra nyílt, tiszta volt, és bennük – másfél év óta először – nem volt félelem. Csak várakozás. És valami más is – vagy bűntudat, vagy búcsú.
Zinaida sokáig hallgatott. Aztán lehajolt, megigazította a takarót, betűrte a szélét. És egyszer csak – magától, először egész idő alatt – megfogta a kezét.
A kéz száraz volt, hideg, kidagadt erekkel. Két tenyerével fogta, óvatosan, ahogy a madarat tartják.
– Hát így, Kolja – mondta halkan. – Hát ideértünk.
Az megállíthatatlanul nézte őt.
– Mindent tudtam – mondta a nő. – Az összes év alatt. Mindent, az utolsóig. A bolti eladóról. A szakácsnónkról. Az özvegyről az út túl oldaláról. Mindannyiukról. Azt hitted, vak vagyok? Nem, Kolja. Mindent láttam. Minden egyes ingedet az idegen parfüm szagával, minden éjszakát, amikor nem jöttél haza. Mindent tudtam.
Nyugodtan beszélt, könnyek nélkül, a hangja sem remegett. Úgy, ahogy régen megtanult szöveget olvasnak fel.
– És megbocsátottam neked. Hallod? Megbocsátottam. Csak nem úgy, ahogy te talán gondoltad. Nem úgy, ahogy azért bocsát meg az ember, hogy elfelejtsen. Én a magam módján bocsátottam meg. Minden nap felkeltem és éltem. Minden nap etettem a gyerekeidet. Minden nap tisztán tartottam a házadat. Minden nap itt maradtam. Ez az én megbocsátásom, Kolja. Hogy itt maradtam.
Elhallgatott. A szél elült az ablakon túl.
– De a kezem nem adtam neked. Másfél év alatt – egyszer sem. Tudod miért? – egyenesen a szemébe nézett. – Azért, mert te sem adtad nekem egész életedben. Visszajöttél hozzám – de a kezed idegen nők testét érintette. Akartam volna én – de nem bírtam. Undorodtam, Kolja. Nem tőled – ezektől a kezetektől.
A szemében könnyek remegtek. Megpróbált valamit mondani – de a torkából csak hörgés jött ki.
– Csendesen, csendesen – megsimogatta a fejét. – Nem kell. Nem szemrehányásból mondom. Azért mondom, hogy… ne gyötörd magad. Ne büntesd magad. Én együtt éltem veled – vagyis szerettelek. És most sem hagytalak el. Vagyis megbocsátottam. Igazán. És hogy a kezem nem adtam… – felsóhajtott. – Lehet, hogy ez sem volt helyes. Lehet, hogy ezt is meg kellett volna bocsátanom. De nem bírtam, Kolja. Nem bírtam. Bocsásd meg ezt is nekem.
Még lejjebb hajolt, közvetlenül az arcához. És negyven év óta először – talán egész életében – megcsókolta a homlokát. Hosszasan, gyengéden, ahogy a távozókat szokás.
– Elengedlek – súgta. – Repülj. Nem tartalak vissza. Nem haragszom rád. Mindenünk volt – rossz is, jó is. A rosszat meg sem számolom. A rossz – az elmúlt. Csak az élet maradt. A mi közös életünk, Kolja. Egy kettőnknek.
Az nézte őt. Könnyek folytak végig az arcán, de a szeme hirtelen nyugodttá, tisztává, békéssé vált. Gyengén megszorította az ujjait – utoljára. Alig-alig, ahogy csak bírta.
És Zinaida visszaszorította a kezét.
Virradat előtt Nyikolaj meghalt. Csendesen, álmában.
Zinaida ott ült mellette, továbbra is fogva a kezét, és nézte, hogyan világosodik meg az ablakon túl. A falon a kis óra ketyegett. A kemencében kihűltek a parazsak. Valahol távol kakas kukorékolt.
Nem sírt. Nem voltak könnyei – negyven év alatt mindet elsiratta. Csak ült és fogta a kezét – először és utoljára –, és nézte, ahogy felkel a nap a folyó felett.
Amikor pedig teljesen kivilágosodott, felállt, megigazította a takarót, lehunyta a szemét. Odasément az ablakhoz, kitárta. A szobába beáradt a friss őszi levegő, az avar és a folyó illata.
– Hát ennyi – mondta halkan, senkihez sem intézve a szavait. – Hát ennyi. Negyven év. Mint egyetlen nap.
Aztán leült a székre, összefonta a kezét a ölében, és sokáig ült mozdulatlanul, maga elé meredve. A száraz, meggyötterlett arcán valami új jelent meg – nem bánat, nem megkönnyebbülés, hanem mély, kiérdemelt béke. Annak az embernek a békéje, aki mindent helyesen csinált. Aki végigjárta az útját. Aki képes volt – megbocsátani is, és nem összeroppanni sem.
Két nappal később, a halotti toron, Galja már könnyek nélkül, fáradtan megkérdezte:
– Anya, hát megbocsátottad neki?
Zinaida hallgatott egy ideig, a vendégeket nézve az asztalnál.
– Megbocsátottam – mondta. – Régen megbocsátottam. Még akkor, amikor itt maradtam. Csak ő jött rá erre csak most.
És hozzátette, még halkabban, mintha csak magának mondaná:
– Csak kár, hogy a kezem nem adtam oda neki. Egész idő alatt attól féltem – nem tudom. De kiderült, hogy tudtam. Azon az utolsó éjszakán tudtam.
Galja elsírta magát, és az anyja vállába fúrta az arcát. Zinaida meg egyenesen, nyugodtan ült, és simogatta a lánya fejét – úgy, ahogy kislánykorában simogatta volna. Csak mostanra úgy tűnik, ehhez is volt elég ereje.
