— Ezt miért csináltad?
Uljána hangja nyugodt volt, mentes minden hisztériától. A volt gyerekszobából kialakított műhely ajtajában állt, ujjai elfehéredtek, ahogy a ajtófélfát szorította.
A konyhából a sült kolbász és az instant kávé illata szűrődött ki. Egy szék megnyikordult. Pável komótosan lépett ki a folyosóra. Kopott, térdnél kitágult melegítőnadrágot viselt, rajta pedig egy olyan pólót, amelyet Uljána gondosan, még előeste vasalt ki. Papírszalvétával törölte a száját.
— Mit csináltam pontosan, Ulja? — kérdezte olyan tónusban, mint aki egy neveletlen gyerekkel beszél.
Uljána némán a szoba belseje felé intett. A padlón, egy szétterített fehér lepedő tetején hevert az, ami még tegnap éjszaka a versenydruhája volt.
A sűrű smaragdzöld selyem. Hat hónap munka. Bonyolult ferde szabás, kézi gyöngyhímzés a fűzőrészen, tökéletes belső varrások, ferdepánttal lezárva. Kétezer óra, amit az alvástól loptam el az autópark könyvelésénél letöltött műszakok után.
Most ez csak egy kupac tönkrement anyag volt. Aki ezt tette, az nemcsak dühöngve tépte szét. Módszeresen és hidegvérrel cselekedett. A nehéz szabóollóval, amit Uljána saját prémiumából vett januárban, levágták az ujjakat. A hátát pontosan a középső varrás mentén vágták fel, belevágva az anyagba. Az alját cikk-cakkban szabdalták szét, így a hosszát fizikai képtelenség volt helyreállítani. Az olló most ott hevert a vasalódeszkán, fémes pengéi halványan csillogtak.
Pável közelebb lépett, átnézett a válla felett a szobába. Az arca teljesen nyugodt, sőt kissé együttérző maradt.
— Jaj, te erről beszélsz — vont vállat. — Csak segíteni akartam, hogy abbahagyd, Ulja. Az utóbbi hat hónapban magad sem vagy. Nézz tükörbe. Karikás szemek, por a házban, a vacsora meg heti háromszor virslis tészta. Miért? Egy városi varró- és szabászverseny miatt? Könyvelő vagy, Uljána. Negyvennyolc éves. Micsoda kifutók? Micsoda bemutatók?
Uljána a férjére nézett, és olyan érzése támadt, mintha harminc év házasság után most látná először.
— Ma kellett volna elvinnem a döntőbe — mondta halkan. — Tudtad.
— Pontosan ezért tettem — mondta oktató hangon Pável. Utánakapott, hogy megveregesse a vállát, de Uljána hátralépett. A keze a levegőben lógva maradt. — Ulja, hát gondolj bele. Odamentél volna. Leégtél volna a szakemberek előtt. Felidegesedne magad. Megemelkedne a vérnyomásod. Megkíméltelek a felesleges stressztől. Igyál egy kávét, nyugodj meg. Csak üljünk le ma otthon. Letöltök estére valamilyen sorozatot, rendelünk pizzát. Végre kipihened magad.
Megfordult, és elindult vissza a konyhába. Nem sokról rá ismét hallatszott a kiskanál csörrenése a csésze szélén és a reggeli hírek mormogása a tévében.
Uljána térdre ereszkedett a felvágott selyem előtt. Az anyag hűsítette a tenyerét. Nem sírt. Valamiért nem jöttek könnyek, csak egy nehéz, lüktető üresség volt a mellkasában, meg enyhe hányinger.
Az ujjával Végigsimított a szaggatott szélen. A selyem apró zöld szálakban foszlani kezdett.
Az elmúlt hat hónapban csak ez a ruha éltette. Amikor a gyerekek felnőttek és elköltöztek — Antón egy másik városba költözött, Dása férjhez ment és elmerült a lakáshitel körüli gondokban —, a lakás hirtelen túl naggyá és csendessé vált. Pável este tévézett vagy a garázsban ült a szomszédokkal. Uljánának a tűzhely és a vasalódeszka melletti hely jutott.
A varrógépet unatkozásból szedte elő a padlásról. Először csak függönyöket szegzett be, aztán megpróbált összehozni magának egy egyszerű szoknyát egy régi magazin szabásmintája alapján. És hirtelen beszippantotta a dolog. A szabásminták szerkesztésében, a számítások pontosságában megvolt a maga szigorú, könyvelői matematika, az anyagok és textúrák kiválasztásában pedig a szabadság, amely egész életében hiányzott neki.
Amikor jelentkezett az „Ariadné fonala” nevű városi versenyre, még az előselejtezőn sem számított továbbjutásra. De a vázlatait elfogadták. És ettől a naptól kezdve pokollá vált az életük a családban.
Pável nem kiabált, és nem is tiltotta meg. Másképp cselekedett. Sóhajtozott, amikor elment az asztala mellett. Feltűnően hangosan kereste a zoknijait a szekrényben, és arra mormogott, hogy „ebben a házban most fontosabbak a rongyok, mint az élő emberek”. Képes იყო „véletlenül” rátenni a bögréjét a cuki teával a vázlatpapírjaira. Kinevette a barátai előtt: „A mi csajunk haute couture tervező lett. Már csak azt várjuk, hogy Párizsba hívják.”
Tegnap este pedig, amikor Uljána kivasalta a kész ruhát, feltette a próbababára, és boldogan kifújta magát, Pável csak rzanézett, és azt mondta: „Olyan a színe, mint a mocsári békáé. Nem áll jól.”
Akkor nem szólt semmit, bement a fürdőszobába, hajat mosott és lefeküdt aludni. Ő meg, tessék, elment a műhelybe.
Uljána rzanézett a faliórára. Fél tíz. A résztvevők regisztrációja a Művelődési Házban délután háromkor kezdődik. Ötkor pedig a modellek színpadra lépése. Uljána modellje egy elsőéves egyetemista lány, Alina lett volna, akit a szervezők biztosítottak.
— Ulja, sokáig ülsz még ott? — hallatszott a konyhából a férje hangja. — Elfogyott a kenyerünk. Elugrasz a boltba, vagy én szedjem össze magam?
Lassan feltápászkodott. A tekintete megakadt az asztalon levő, kellékekkel teli műanyag rendszerezőn. Az alsó rekeszben egy nagy doboz sima fém angol biztosítótű volt. Uljána nagy tételben vette őket a próbababán való szabáshoz. Körülbelül ezer darabot.
Ostalépett az asztalhoz, megfogta a dobozt. Nehéz volt. Aztán rzanézett a megcsonkított ruhára. Újra a biztosítótűkre.
Nem ment ki a konyhába. Bezárta a műhely ajtaját, és ráfordította a kulcsot.
— Mit zárkóztál be oda? — rántotta meg a kilincset Pável néhány perc múlva. — Uljána!
Nem válaszolt. A földön ült, és módszeresen, milliméterről milliméterre húzta össze a selyem elvágott széleit. A fém biztosítótű átszúrta a sűrű anyagot, és összekattanva bezáródott. Mellette – még egy. Aztán még egy. Szorosan egymás mellett.
A hátán lévő varrás, amelyet Pável az ollóval felvágott, merev, fémes gerinccel egészült ki. Uljána összeillesztette az ujjakat a karrészekkel. A biztosítótűk sűrűn feküdtek egymás mellett, mint a pikkelyek. Az ezüstös fém durván és idegenül csillogott a nemes smaragdzöld selyem hátterében.
Az ujjai gyorsan elfáradtak, a párnái kipirosodtak a biztosítótűk kemény rugóinak szüntelen nyomásától. Néha véresre szúrta magát. Cseppek estek az anyagra, sötét foltokat hagyva hátra, de Uljánát ez nem érdekelte. Mechanikus, hideg dühvel kapcsolta össze a biztosítótűket.
Tizenkét órakor Pável ököllel kezdte verni az ajtót.
— Uljána, fejezd be ezt a cirkuszt! Nem viselkedsz normálisan! Nyisd ki az ajtót, beszélnünk kell.
— Menj el — mondta hűvösen, anélkül, hogy abbahagyta volna a munkát.
— Most elmegyek a szerszámokért, és leszedem a zárat — fenyegetőzött a férj.
— Csak próbáld meg — Uljána hangja egy decibellel sem lett magasabb, de volt benne valami, amitől az ajtó mögött csend lett. — Kihívom a rendőrséget. És azt mondom, hogy rádöfködtél az ollóval. A bizonyíték a földön van.
Pável csúnyán káromkodott. Nehéz léptek hallatszottak, majd bevságódott a bejárati ajtó. Elment. Valószínűleg a garázsba a pasikhoz, panaszkodni a munkától megborult feleségére.
Uljána kifújta a levegőt, és folytatta a munkát.
Két órára a ruha teljesen összeállt. A tönkrement alját, amit Pável cikk-cakkban szabdalt szét, Uljána ugyancsak biztosítótűkkel tűzte össze, aszimmetrikus, a fémtől nehéz drapiériát hozva létre. A ruha már nem volt lebegő és könnyű. Merevvé, agresszívvá vált, mint egy páncél.
Uljána letépte magáról a házi ruhát, és óvatosan felvette a ruhát. A cipzár hiánya miatt — amit Pável tőből kivágott — meg kellett kérnie a szomszéd lakót, a nyugdíjas Marja Vasziljevnát, hogy tűzze be az utolsó biztosítótűket közvetlenül rajta.
Marja Vasziljevna, amint meglátta Uljánát, csak felsikkantott, és a tenyerével takarta el a száját.
— Ulenyka… Ez valami avantgárd. Most így a divat, ugye? Ezzel a vasas dologgal?
— Igen, Teca Mása. Így a divat — bólintott szárazon Uljána. — Legyen szíves, gombolja be.
A ruha rásimult az alakjára, de a száz meg száz biztosítótű miatt húzott lefelé, a fém hűtötte a bőrét az anyagon keresztül, és a legkisebb mozdulatra is angol biztosítótűk csendes, baljóslatú susogása hallatszott.
Uljána magára kapta a ruha fölé a régi kabátját, hívott egy taxit, és elindult a Művelődési Házba.
A színfalak mögött a szokásos versenyt megelőző káosz uralkodott. Hajlakk, olcsó instant kávé, vasalók forró gőze áradt. Köpenyes modellek szaladgáltak a folyosókon. A tervezők — főként fiatal, ambiciózus technikumot végzett lányok — a ruhásállványok körül serénykedtek. Uljána a korával és a csendes szakmájával mindig kissé idegennek érezte itt magát, de ma már fütyült rá.
Odafutott hozzá Rita, a verseny fő szervezője, egy táblagépes fiatal nő.
— Uljána Viktorovna! Miért van tok nélkül? Hol a ruha? Alina már várja a sminknél! Ég az időnk!
Uljána kigombolta a kabátját, és ledobta egy közeli székre.
Rita félmondatban megtorpant. Tekintete a smaragdzöld selymet borító biztosítótűkből álló ezüstös sebeken cikázott.
— Ez… Ez mi? — lihegte a szervező. — A vázlatokon klasszikus estélyi ruha volt. Micsoda punk-rock?
— Az utolsó pillanatban megváltozott a koncepció — válaszolta nyugodtan Uljána. — Alinát elengedheti. Magam veszem fel ezt a ruhát.
— Maga nem veheti fel! Szabályzatunk van! A modelleknek meghatározott magasságúnak kell lenniük! A zsűri pontokat von le a megjelöléstől való eltérés miatt!
— Rita — Uljána egyenesen a lány szemébe nézett. A huszonöt éves gyakorlattal rendelkező könyvelő tekintete olyan volt, hogy a szervező akaratlanul is nyelt egy nagyot. — Vagy én megyek ki saját magam, vagy most kihúz a listákból, és elmagyarázza a zsűrinek, hogy hová lett a program tizedik száma.
Rita megrágta az ajkát, belekukkantott a tabletbe, majd újra a ruhára nézett.
— Jó. Magának áll a zászló. Másfél óra múlva lesz a fellépés. Harmadik blokk, tizedik szám. A zenéje megvan pendrive-on?
— A zenét mondja le. Csendben megyek ki. És szükségem lesz egy mikrofonra.
— Mikrofonra? Megőrült? Bemutatónk van, nem stand-up! Senki sem beszél a kifutón!
— Akkor én leszek az első.
Az idő lassan telt. Uljána egy kemény műanyag széken ült az öltöző sarkában. A fém biztosítótűk a hátába fúródtak. Néhányszor a deréknál lévő tűk egy rossz mozdulattól kioldódtak, és fájdalmasan megszúrták a bőrét. Néma csendben visszatűzte őket.
Nem félt. Nem volt szégyenérzete. Benn minden kiszáradt benne, csak egy hideg, tiszta elszántság maradt. Visszaemlékezett a Pávellel való életére. Hogy megtiltotta neki a második felsőfokú végzettség megszerzését — „minek ez a pénzkidobás, jobb, ha újítunk az autón”. Hogy lebeszélte a jogosítvány megszerzéséről — „nő a volán mögött, csak égő”. Hogy módszeresen, évről évre értéktelenített el minden elérését, minden örömét, ami nem rá magára vonatkozott.
És ő tűrt. Azt hitte, ez a normális. Hogy másoknál is így van. A férj nem iszik rendszeresen, nem üt — szóval jó. Hazahozza a fizetést. Az pedig, hogy otthon nem lehet levegőt venni az állandó ellenőrzésétől és elégedetlenségétől — hát, a karakterek csiszolódnak. Harminc éve csiszolódnak.
A plafon alatti hangszórókból a műsorvezető élénk hangja hallatszott:
— És most átlépünk versenysorozatunk harmadik blokkjába – az „Esti divatba”. Fogadják szeretettel a résztvevőket!
Uljána felállt. Kihúzta a hátát. A ruha nehezen megcsörrent.
Odalépett a színpadra vezető kijárathoz. Előtte egy magas, vékony lány repült ki a kifutóra légies tüllruhában. Ritmikus zene szólt. A nézők tapsoltak. Az első sorban ült a zsűri – helyi divattervezők, butiktulajdonosok, tanárok.
A tüllös lány visszatért a színfalak mögé. A zene hirtelen elhallgatott, ahogy Uljána kérte.
— Tizedik szám! — kiáltotta a műsorvezető, kissé megtorpanva a kártyáira tekintve. — Uljána Szokolova. Kollekció… vagyis egyetlen darabból álló munka.
Uljána kilépett a kulisszák sötétjéből a vakító reflektorfénybe.
A teremben abszolút, feszült csend terjedt. Semmi zene. Csak a léptei hangja és a száz meg száz angol biztosítótű különös, fémes susogása.
A kifutó fehér fényes műanyagján ment végig. A reflektorok fénye visszaverődött a fémről, apró szikrákkal fellobbanva. A ruha nem lebegett, hanem vele együtt mozgott, mint egy lovagi páncél. Az anyag durva illesztései, a vasakkal összetűzött, egyenetlen alj – mindez olyan volt, mint egy nyílt seb, amelyet sebtében varrtak össze tábori körülmények között.
Uljána nem pózolt. Nem csinált modellfordulatokat. Odament a kifutó széléhez, megállt, és beletintázott a nézőtérbe.
Az emberek hallgattak. A zsűri elnöke, a városban ismert rövid hajú tervezőnő levette a szemüvegét, és előrehajolva figyelte a varrásokat. Valaki a hátsó sorokban bizonytalanul köhintett.
Uljána a műsorvezető irányába nyújtotta a kezét, aki a színpad szélén állt. Az, a tekintetétől hipnotizálva, odalépett, és szó nélkül átadta neki a mikrofont.
Kattant a bekapcsoló gomb.
— Jó napot kívánok — Uljána hangja végigzúgott a lecsendesedett termen. Remegés nélkül. Pátosz nélkül. Teljesen tisztán. — Uljána vagyok. Negyvennyolc éves vagyok, és egy baromfitelepen dolgozom könyvelőként. Ennek a ruhának az volt a címe, hogy „Erdei tó”.
Megállt egy pillanatra. Olyan csend volt a teremben, hogy hallatszott a lámpák búgása.
— Fél évig varrtam. Saját magam szerkesztettem a mintákat, saját magam szabtam. Itt bonyolult ferde szabású természetes selyem van és kézi hímzés, amelyre több mint két hónap ment el. Tegnap este a ruha teljesen kész volt és ki volt vasalva.
Uljána átfutotta a kezét a hasán lévő fémes varráson.
— Ma éjszaka pedig a férjem elővette a szabóollót, és darabokra vágta.
A teremben felhangzott egy kollektív sóhaj. A zsűri egyik tagja a szája elé kapta a kezét.
— Nem ágyútűzben tette ezt. Nem részegen — folytatta Uljána, minden szót kiformálva. — Józanul csinálta. Reggel meg kávét ivott, és azt mondta, így lesz a jobb. Hogy megkímélt a felesleges stressztől. Hogy az én koromban nem kell semmit sem kitalálni, csak otthon kell ülni, tésztát főzni és sorozatokat nézni vele. Azt hitte, hogy ha tönkreteszi a munkámat, akkor arra kényszerít, hogy maradtam abban a kényelmes, csendes helyen, amit ő jelölt ki nekem.
Egyenesen a zsűrire nézett.
— Ma reggel összetűztem ezt a ruhát. Több mint nyolcszáz angol biztosítótű van benne. Minden egyes szúrás egy idegen ember kísérlete arra, hogy bebizonyítsa nekem: nulla vagyok. Nem azért jöttem ki ide, hogy megnyerjem a versenyüket. Tudom, hogy megsértettem a szabályzatot. Azért jöttem ki, hogy elmondjam: senkinek sem joga tönkretenni azt, amit szeretsz. Semmilyen együtt leélt év nem ad jogot a gazságra. És ha valaki megpróbálja levágni a szárnyaidat – vagy a ruhád ujjait –, csak fogd a biztosítótűket. És menj tovább. Magad.
Letette a mikrofont. Megfordult, és visszaindult a kulisszák mögé. Ugyanarra a tompa, fémes susogásra.
A teremben még tíz másodpercig csend uralkodott. Aztán a zsűri elnöke hirtelen felállt a helyéről, és tapsolni kezdett. Hangosan. Élesen.
Csatlakozott hozzá a zsűri második női tagja. Aztán a harmadik. Egy pillanat múlva a terem felrobbant a vastapsban. Az emberek felálltak a helyükről. Valaki azt kiabálta: „Bravo!”. Valaki fütyült.
Uljána nem fordult hátra. Bement a kulisszák mögé, és átadta a mikrofont a megilletődött műsorvezetőnek.
— Uljána Viktorovna… — rohant oda hozzá Rita, akinek elöntötték a könnyei a szempillafestékét. — Ez volt az… ez… Ne menjen el! Mindjárt lesznek az értékelések!
— Nincs szükségem értékelésekre, Rita — Uljána felvette a kabátját a székről. — Véget ért a bemutatóm.
Átöltözött a mosdó apró fülkéjében. A biztosítótűket nem vette ki. Egyszerűen lehúzta magáról a nehéz, szúrós páncélruhát, betette egy nagy szupermarketes szatyorba, és felvette a farmerét meg a pulóverét. A helyek, ahol a biztosítótűk megkarmolták a bőrét, sajogtak, de ez kellemes fájdalom volt. A felszabadulás fájdalma.
Este hétre ért haza.
Pável a nappaliban ült a tévé előtt. A dohányzóasztalon egy üres pizzásdoboz és két üveg sör állt.
Amikor meghallotta az ajtónyitás hangját, még csak a fejét sem fordította el.
— Na, kószáltál eleget? — vetette oda békésen leereszkedő hangon. — Megnyugodtál? Hagytam neked egy szelet pizzát. Gombásat, amilyet szeretsz. Tedd fel a vízforralót.
Uljána nem válaszolt. Bement a hálószobába, előhúzta a szekrény felső polcáról a nagy sporttáskáját, és pakolni kezdte a holmiját. Pulóverek, fehérnemű, farmerek. Munkahelyi iratok.
Aztán bement a műhelybe. Egy dobozba rakta az ollót – azt a nehézst –, a szabásmintákat, a cérnákat és az apróságok ládikóját. A varrógépet majd később hozza el. Költöztetőkkel.
Kihúzta a táskát és a dobozt a folyosóra. Felhúzta a cipőjét.
Pável csak ekkor, a táska cipzárjának hangját hallva gyanút fogva, jött ki a nappaliból. A kezében egy üres üveget tartott.
— Hé, hová készülsz így estefelé? Dásához mentél panaszkodni, vagy mi?
— Elköltözöm tőled, Pasa — mondta Uljána, miközben felhúzta a kabátja cipzárját. — Hétfőn beadom a Válás az Állami Szolgáltatásokon keresztül. A lakás fele-fele arányban a miénk, követelni fogom a szétosztását. Holnap jövök egy Gazellával a megmaradt holmikért. Meg se próbálj zárat cserélni – a rendőrséggel vágatom ki.
Pável arca vörös foltos lett. A megjátszott nyugodtsága azonnal elszállt.
— Micsoda?! Micsoda válás?! Teljesen megbolondultál a rongyaid miatt?! Öregkorodra akarsz botrányt csinálni?! Hát kinek kellesz te ötvenévesen?
Lépett egyet felé, és megpróbálta elkapni a kabátja ujját, de Uljána úgy nézett rá, hogy a férfi ösztönösen visszakapta a kezét. A tekintetében sem félelem, sem sértődöttség nem volt. Csak megvetés. Mint egy szétlaposított csótány iránt.
— Magamnak kellelek, Pasa. És kiderült, hogy ez teljesen elég is.
Kinyitotta az ajtaját, kirakta a holmiját a folyosóra, és csendesen behúzta maga mögött az ajtót. A lakás belsejéből dörrenés hallatszott – Pável valószínűleg dühében belerúgott a cipőtartó padba.
Uljána hívta a liftet. A mellkasa könnyű volt. Olyan volt, mintha fél évig fűzőt hordott volna, amit most vágtak szét.
Egy olcsó, pályaudvar közeli szállodában szállt meg éjszakára. Kifogott egy szobát három napra. Vett egy forró zuhanyt, lemosva a hosszú nap feszültségét, és lefeküdt a tiszta, klórszagú ágyra. Azonnal álomra hajtotta a fejét, álmok és aggodalmak nélkül. Hosszú hónapok óta először.
A reggel hívással kezdődött. Az okostelefon képernyőjén ez villant fel: „Dása lány”.
— Anyu! — remegett a lány hangja az érzelmektől. — Anyu, hol vagy egyáltalán?! Mi történt ott apával? Reggel hat óta hívogat, ordít, mint a fába szorult féreg, hogy elment az eszed, és elmentél otthonról!
— Szia, Dásuskám. A szállodában vagyok. Igen, eljöttem apádtól. Elválunk.
A vonal túloldalán csend lett.
— Anyu… ez a ruha miatt van? Valami olyasmit hadovált, hogy begőzöltél valami elrontott anyag miatt. Anyu, hát nem kellene elhamarkodni? Harminc éve vagytok együtt… Hát apa néha nyers, de hát a vér szerinti rokonod. Olyan korúak vagytok már, hová válna el az ember…
— Dása — szakította félbe szelíden, de hajthatatlanul Uljána. — Menj fel az internetre. Nézd meg az „Ariadné fonala” verseny honlapját. Aztán hívj vissza. Nem akarok semmit magyarázni.
Letette a telefont. Lement a földszinti büfébe, kérte sajtos palacsintát meg egy rendes, cezrikusban főtt kávét.
A telefon pontosan tizenöt perc múlva ismét csörgött.
— Anyácskám… — sírt Dása. Zokogott. Őszintén. — Anyácskám, bocsáss meg. Hülye vagyok. Nem tudtam. Megnéztem a videót. Valaki a nézők közül felvette egészet a telefonjára, és feltette. Már százezer megtekintése van a megyében. Anyu… de egy szemétláda. Hogy tudtál élni vele egyáltalán? Anyu, gyere hozzánk azonnal. Szabad a szobánk. Kosztjával holnap menten elhozzuk az összes holmidat. Meg a gépet is. Meg mindent! Anyácskám, a ruha… egyszerűen hihetetlen. Olyan erős vagy.
Uljána elmosolyodott. A könnyek – az elsőek ezen a nehéz napon – mégis előtörtek a szeméből, de ezek jó könnyek voltak.
— Köszönöm, kislányom. Eljövök. Ebéd után.
Kitekerte a kávéját, és kinyitotta a közösségi oldalakat.
A kifutóra lépéséről készült videó valóban vírusként terjedt. Szétáradt a helyi csoportokban, női fórumokon és hírportálokon. A kommentekben valami elképzelhetetlen dolog zajlott. Nők ezrei küldtek neki támogató üzeneteket. Megosztották a saját történeteiket – a férjek által összetört festőállványokról, kidobott kollekciókról, sárba tiport álmokról.
A privát üzenetek között volt egy levél a zsűri elnökétől, a rövid hajú nőtől.
„Uljána, napot kívánok. A verseny fődíját a szabályzat miatt sajnos nem adhattuk oda. De megalapítottuk a zsűri különdíját az Ön számára „A bátorságért és művészi kiállásért”. De nemcsak ezért írok. A szalonomban szükségem lenne egy talpraesett szabásmintatervezőre. A ruhája szabásából kiindulva bámulatos térlátással rendelkezik. Ha munkára van szüksége – várom hétfőn.”
Uljána letette a telefont. Kinézett az ablakon.
Ott, a szürke őszi városban, a régi lakásukban most Pável dühöngött. Rokonok és ismerősök hívogatták, akik már látták a videót. Hívta a moszkvai fia, Anton is, aki – ahogy arról az üzenetből kitűnt, amelyet Uljána most kapott – a legválogatottabb kifejezésekkel mondta el az apjának, mit gondol róla. A „helyes család” illúziója, amelyért Pável annyira ragaszkodott, és amelynek nevében terrorizálta a feleségét, egyetlen nap alatt romba dőlt, maga alá temetve őt a saját önzésének romjai alatt. Most már az egész város tudta, hogy ki is ő a valóságban.
Uljána pedig a szálloda olcsó kávézójában ült, kávét ivott, és azon gondolkodott, hogy a száz acél biztosítótűvel átlyuggatott smaragdzöld selyem nem az életének a vége lett. Az lett az új, erős vázszerkezete.
Hétfőn új munkahelyre megy. A régi ruhát pedig megtartja magának. Emlékeztetőül arra, hogy senkinek sincs joga más életét a saját ollójával kiszabni. És ha valaki ezt mégis megpróbálná, neki mindig lesz egy doboz vaspindlije. És bátorsága ahhoz, hogy kilépjen a fényre.
