— Elmegyek, hogy végre megértsd, kit veszítettél el! — jelentette ki patetikusan Vitalik. — Élj csak egy hetet egyedül, voníts egy hónapig férfi nélkül a házban, talán akkor megtanulod értékelni a gondoskodást!
Ezzel belehajított egy csomag zoknit a sporttáskájába, és majdnem leverte a polcról a kedvenc vázámat.
Én némán figyeltem ezt a színházi előadást, az ajtófélfának dőlve. Belül minden forrt bennem: sértettség és hisztérikus nevetés furcsa elegye. A férjem, ez a harmincéves „kisfiú”, ott állt az én, még a házasságunk előtt vásárolt egyszobás lakásom közepén, és azzal fenyegetett, hogy elmegy. Őszintén hitt benne, hogy a drága jelenléte nélkül majd összedőlnek a falak, én pedig elszáradok, mint egy elfelejtett muskátli.
Mint mindig, most is a vasárnapi látogatás után kezdődött minden, Vira Tyimurovnánál. Az anyósom egyedülálló jelenség volt: úgy tudott bókolni, hogy az embernek legszívesebben azonnal felkötötte volna magát, tanácsokat pedig olyan hangnemben adott, mint egy tábornok, aki épp a sorkatonát vonja kérdőre a sáros bakancs miatt.
Vitalik „feltöltődve” tért haza az anyjától. Ez azonnal látszott rajta: összeszorított ajkak, pásztázó tekintet, táguló orrlyukak, mintha port keresne.
— Anya, miért lógnak megint szín szerint összevissza a törölközők a fürdőben? — kezdte már a küszöbön, cipőlevétel nélkül. — Anyu szerint ez vizuális zajt kelt, és tönkreteszi a lakás harmóniáját.
Mélyet sóhajtottam.
— Vitalik, a te anyád harmóniát legfeljebb egy kilencvenes évekbeli tévéműsorban látott, a törölközők pedig azért vannak így felakasztva, hogy kényelmes legyen velük kezet törölni — feleltem nyugodtan, miközben kavargattam a ragut a tűzhelyen.
Vitalik elkomorult, bement a konyhába, és ujjával a lábos fedelére bökött.
— Már megint darabos zöldségek? Anyu azt mondja, az igazi feleség mindent pürésít, úgy jobban felszívódik a férfi szervezetében. Te csak lusta vagy.
— Vitalik — tettem le a kanalat. — A te anyádnak egyszerűen nincs foga, mert spórolt a fogorvoson, és inkább megvette a harmadik porcelánkészletet a vitrinbe. Neked viszont vannak fogaid. Rágj.
A férjem elvörösödött, teleszívta a tüdejét levegővel, hogy előadja az újabb adag „anyai bölcsességet”, de elakadt.
— Te… te egyszerűen hálátlan vagy! — fújta ki végül. — Az anyám egyébként háztartástudományi kandidátus!
— Vitalik, a te anyád egész életében portásként dolgozott egy kollégiumban, és csak azért nevezi magát „kandidátusnak”, mert tetszik neki, ahogy hangzik — vágtam vissza jéghideg mosollyal.
Tátott szájjal állt, próbált érvet találni, de az agya cserbenhagyta. Pislogott, csikorgatta a fogát, majd legyintett, mintha egy legyet hessegetne el. Abban a pillanatban annyira nevetségesnek tűnt, mint egy pingvin.
Ekkor döntötte el, hogy megleckéztet.
— Elég! Elegem van a pofátlanságodból! — jelentette ki, miközben becipzározta a táskát. — Elmegyek anyuhoz. Egy hétre. Ülj itt, gondolkodj el a viselkedéseden. Amikor visszajövök, tökéletes rendet és bocsánatkérést várok. Írásban!
Becsapták a bejárati ajtót. Csend lett.
Furcsa ürességet éreztem… és hirtelen megkönnyebbülést. A sértettség azonban égetett. Elment az én lakásomból, hogy azzal büntessen, hogy nyugalomban és kényelemben maradok? Zseniális stratéga.
Csakhogy a sors nagyobb meglepetést tartogatott, mint Vitalik összes hisztije együttvéve.
Hétfő reggel behívatott a főnököm.
— Anna Szergejevna, ég a projekt a fióktelepen. Vlagyivosztok. Holnap indulni kell, a határidő három hónap. A kiküldetési díj dupla, plusz prémium, amiből akár új autót is vehet. Segítsen, nincs mást, akit elküldhetnénk.
Ott álltam az irodában, és éreztem, ahogy szárnyak nőnek a hátamon. Három hónap! Vitalik nélkül, Vira Tyimurovna hívásai nélkül, az óceán partján (még ha hideg is), kiváló fizetéssel.
— Elfogadom — vágtam rá gondolkodás nélkül.
Amikor kiléptem az irodából, elgondolkodtam. A lakás három hónapig üresen áll majd. A rezsi mostanában drága. És ekkor felhívott a barátnőm, Lenka.
— Anyuska, baj van! A nővérem a férjével és a három gyerekkel megérkezett délről, náluk felújítás van, nincs hol lakniuk, a hotel drága. Hangosak persze, de bőkezűen fizetnek, ráadásul előre az egész időszakra!
A fejemben felvillant egy ördögi terv. A kirakós darabjai a helyükre kerültek.
— Lénácska, jöjjenek csak. Holnap. A kulcsokat a portásnál hagyom. Egy feltételem van: ha jönne valami pasi, és jogokat kezdene követelni — zavarjátok el a francba.
Még azon az estén összepakoltam a holmimat, minden értékes dolgot egy dobozba tettem, elvittem anyámhoz, a lakást pedig előkészítettem kiadásra. Vitalik nem vette fel a telefont — „nevelt”. Hát persze.
Reggel elrepültem, az én lakásomba pedig beköltözött a vidám Gaszparján család: Armen apa, Szuszanna anya, három egymás után született gyerek és a hatalmas, jóindulatú, de nagyon hangos labradorjuk, Baron.
Eltelt egy hét.
Vitalik, mint később megtudtam, hősiesen kibírta a hét nap „paradicsomot” az anyjánál. Kiderült, hogy Vira Tyimurovna csak távolról elviselhető. A mindennapokban az ő „szeretete” fojtogatottabb volt, mint egy kötél.
— Vitalikám, ne csámcsogj — javítgatta reggelinél.
— Vitalij, miért húzod le kétszer a vécét? Pörög a vízóra!
— Fiam, rosszul ülsz, elgörbül a gerinced, olyan púpos leszel, mint Borisz bácsi.
A hét végére Vitalik felüvöltött. Úgy döntött, hogy én már eleget bűnhődtem, kisírtam a szemem, és beláttam az ő nagyságát. Eljött az idő, hogy diadalmasan hazatérjen.
Vett három hervadt szegfűt (feltehetően a bocsánatkérés jelképeként), és hazament.
Amikor az ajtóhoz ért, érezve az én — szerinte — rémületemet és örömömet, bedugta a kulcsot a zárba. A kulcs nem fordult el. Vitalik összevonta a szemöldökét, megrángatta a kilincset. Zárva. Megnyomta a csengőt.
Odabentről dübörgés hallatszott, mintha egy bölénycsorda rohanna, majd éles ugatás, amitől megremegtek a bejárati ajtók.
— Ki az? — dörrent meg egy férfias basszus jellegzetes akcentussal.
Vitalik hátrahőkölt.
— Öö… én Vitalij vagyok. A férj. Nyissa ki!
Az ajtó kinyílt. A küszöbön Armen állt — akkora, mint maga az ajtónyílás — atlétában, kezében egy nyárssal (épp saslikot sütöttek az elektromos grillen). Mellette, kilógó nyelvvel, ott állt Baron.
— Miféle férj? — csodálkozott Armen. — Nincs itt semmilyen férj. Anya elutazott. Mi itt lakunk. Bérlők vagyunk. Van szerződés, a pénzt kifizettük. Te meg ki vagy, hé?
— Én… én vagyok a tulajdonos! — visította Vitalik, elveszítve az önuralmát. — Ez az én lakásom! Vagyis a feleségemé… Itt élünk!
— Figyelj, barátom — veregette meg jóindulatúan Armen a vállát a nyárssal, zsíros foltot hagyva az ingén. — Anya azt mondta: nincs férj, a férj az anyjánál lakik. A lakás üres volt. Menj vissza anyádhoz, jó? Ne zavard az emberek pihenését. Szuszanna, hozd az adzsikát!
Az ajtó becsukódott Vitalik orra előtt.
Egy percen belül szétcsengette a telefonomat. Én egy étteremben ültem, kilátással az Aranyszarv-öbölre, fésűkagylót ettem és fehérbort ittam.
— Halló? — válaszoltam lustán.
— Mit műveltél te?! — ordította Vitalik úgy, hogy el kellett húznom a telefont a fülemtől. — Kik ezek az emberek a lakásunkban? Miért nem engednek be? Visszajöttem, és ott valami tábor van!
— Vitalik, ne ordíts — vágtam félbe hidegen. — Hiszen elmentél. Azt mondtad, egy hétre, vagy akár örökre is, hogy én „megértsem”. Megértettem.
Egyedül élni unalmas is, drága is. Ezért engedtem be a bérlőket. A szerződés három hónapra szól.
— Három hónapra?! — sikította falzettben. — És én hol lakjak?
— Hát az anyádnál. Ott jó neked: áttört borscs, feng shui szerint felakasztott törölközők. Élj, élvezd. Én kiküldetésen vagyok. Nem egyhamar jövök.
— Beadom a válópert! Rendőrt hívok! — fröcsögte a férjem.
— Hívd csak. A lakás az enyém, én vagyok a tulajdonos. A bérleti szerződés hivatalos, az adókat befizetem. Te pedig oda be vagy jelentve? Nem. Ott te senki vagy, Vitalik. Csak egy vendég, aki visszaélt a vendégszeretettel.
Letettem a telefont.
Tíz perccel később Vira Tyimurovna hívott. Felvettem, pusztán az előadás kedvéért.
— Anna! — csörömpölt az anyós hangja, mint a törött üveg. — Mit képzelsz magadról? Az utcára tetted a férjedet! Ez embertelen! A Családi törvénykönyv szerint a feleség köteles biztosítani a férjének a hátországot és a meleg vacsorát!
— Vira Tyimurovna — vágtam közbe élvezettel. — A Családi törvénykönyv 31. cikke a házastársak egyenjogúságáról szól. A lakás tulajdoni lapján pedig csak az én nevem szerepel. A fia úgy döntött, hogy „nevel” engem a hiányával? A pedagógiai kísérlet sikerült. A tanítvány túlszárnyalta a mestert.
— Te… te pénzéhes bunkó! — fulladozott az anyós. — A férfinak szüksége van a saját terére! Te tönkreteszed a családot! Panaszt teszek a szakszervezetnél!
— Panaszkodjon akár a „Sportlottónál” is — nevettem fel. — Egyébként, Vira Tyimurovna, mindig azt mondta, hogy Vitalik maga a kincs. Hát vigye csak haza a kincsét. Csak ne felejtse el pürésíteni neki az ételt, mert már elfelejtett rágni.
Az anyós valamit gurgulázott a telefonba, levegőt vett volna egy átokhoz, de megfulladt a saját dühétől.
A hang, amivel bontotta a vonalat, egy régi faxra emlékeztetett, amely elnyelte a papírt.
A három hónap egy szempillantás alatt elszállt. Elégedetten tértem vissza, új frizurával, pénzzel és teljesen tiszta fejjel: a régi életemre nincs többé szükségem.
A lakás ragyogó tisztasággal fogadott — Armen és Szuszanna rendes embereknek bizonyultak, elutazás előtt mindent csillogóra takarítottak, sőt megjavították a csöpögő csapot is, amihez Vitaliknak egy évig nem volt kedve hozzányúlni.
Vitalik két órával a hazatérésem után megjelent az ajtóban. Szánalmasan nézett ki. Lefogyva, szürke arccal, gyűrött ingben. Három hónap a „szeretett anyukájával” öregemberré tette.
— Anya — kezdte, a padlót bámulva. — Na, ne duzzogj már. Mindent megértettem. Anya is… túlzásba esett. Kezdjük újra? Még a cuccaimat is visszahoztam.
Megpróbált belépni az előszobába.
Én egy bőrönddel álltam az útjába.
— Vitalik, nincs mit újrakezdeni. Azt akartad, hogy megtanuljam értékelni a férfit a házban? Megtanultam. Armen fél óra alatt megjavította a csapot. Te meg egy évig nyavalyogtál, hogy nincs időd tömítést venni.
— De hát én a férjed vagyok! — kiáltotta, és a szemében felvillant ugyanaz a gyermeki félelem: egy gyereké, akit kizavarnak a homokozóból.
— Férj voltál, teher lettél — vágtam rá. — A holmidat már az elutazásom előtt összepakoltam, lent vannak a portásnál. Add ide a kulcsokat.
— Ezt nem mered megtenni! — próbálta bekapcsolni a megszokott agressziót. — A felújítás felét perelni fogom!
— Vitalik, a felújítást az apám csinálta, minden számla nálam van. Te itt legfeljebb a nyavalygásoddal „tapétáztál” — mosolyogtam rá egyenesen a szemébe. — Ennyi volt, a vendégszereplés véget ért. A szünet túl hosszúra nyúlt, a nézők hazamentek.
Ott állt, pislogott, próbálta felfogni, mikor vált az ideálisnak hitt „feleségnevelési” terve a saját személyes csődjévé.
Becsuktam az ajtót. A zár kattanása úgy szólt, mint a rajtpisztoly lövése az új életem kezdetén.
Azt beszélik, Vitalik azóta is az anyjával él. Az ismerősök szerint Vira Tyimurovna most már nemcsak az étkezését ellenőrzi, hanem azt is, mikor fekszik le aludni, és kivel beszél telefonon. Ő pedig görnyedten jár, csendes, mindig a földet nézi, félve, nehogy rálépjen anyja hangulatának láthatatlan aknáira.
