Csak élveztük a házassági évfordulónkat a strandon, amikor egy fürdőruhás nő hirtelen odarohant, letérdelt, és kimondta a nevét. A szívem megállt. Ki ő, és mit akar a férjemtől? Még nem tudtam, hogy egy érzelmi csapás vár rám…
— Sasa… Ne, kérlek, ne hagyj el… Sasa! — kiáltottam, miközben hirtelen felriadtam egy üres ágyban. A szívem vadul kalapált, miközben próbáltam felfogni: ez csak egy rémálom volt.
Rózának hívnak, és épp most láttam életem legrosszabb álmát. Ebben az álomban Sasa elhagyott engem valahol egy trópusi paradicsomban, a türkizkék tenger és a susogó pálmák között.
Amikor a reggeli napfény beszűrődött a függönyön, próbáltam lerázni a szorongást.
— Róza? Jól vagy? — kérdezte Sasa a folyosóról. Egy pillanattal később megjelent az ajtóban, aggódó arckifejezéssel.
— Igen… csak egy rémálom — sóhajtottam. — Hány óra van?
— Majdnem kilenc. Kávét főztem — mondta, miközben meleg mosollyal nézett rám. — És egyébként, boldog évfordulót, drágám.
A szemem elkerekedett. Hogyan felejthettem el?! Ma van a 10. házassági évfordulónk!
Felpattantam az ágyból és átöleltem őt.
— Boldog évfordulót, Sasa! El sem hiszem, hogy már tíz év telt el!
A szemei örömtől ragyogtak.
— Van egy meglepetésem számodra. Csukd be a szemed, és tedd ki a kezed.
Engedelmeskedtem — valami könnyű dolog érintette a tenyeremet. Kinyitottam a szemem… és két repülőjegyet láttam.
— Nem lehet… — suttogtam, miközben elolvastam a célállomást. — Dominika? Tényleg?
— Pakold a bőröndöt, szépségem. Három óra múlva indulunk — mosolygott.
— Sasa! Ez hihetetlen! Megőrültél?
— Huszonnégy perced van, hogy összepakolj — nevetett.
Miközben ide-oda rohangáltam a lakásban, pakolva, egy kis nehézség érzését éreztem a szívemben. Az utolsó hónapokban Sasa folyamatosan eltűnt a munkájában, én pedig a saját dolgaimmal voltam elfoglalva. Majdnem nem találkoztunk. Ez az utazás volt az esélyünk, hogy újra közelebb kerüljünk egymáshoz.
— Készen állsz a kalandra? — kérdezte, miközben az ajtófélfának támaszkodott.
— Veled — mindig — mosolyogtam.
A repülés izgalommal és boldog várakozással telt. Amint kiszálltunk a repülőgépből, meleg levegő áramlott felénk — mintha maga a nyár ölelt volna meg minket.
— Sasa, itt csodálatos! — kiáltottam, miközben a körülöttem lévő buja zöld növényzetet és élénk színeket néztem.
— Várj, míg meglátod, hol fogunk lakni — kacsintott.
Egy autó várt ránk sofőrrel, és miközben végighajtottunk a part mentén, nem tudtam levenni a szemem a csillogó vízről.
— Hogyan sikerült mindezt titokban tartanod? — kérdeztem.
— Keményen dolgoztam rajta… főleg az összes irodai éjszaka figyelembevételével — mosolygott.
Éreztem a bűntudat egy kis szúrását.
— Bocsánat, hogy ilyen elérhetetlen voltam… Tudom, milyen nehéz volt neked.
— Ezért vagyunk itt. Munka nélkül. Nélkülözve minden mást. Csak mi.
A hotel mesés volt. Tágas szoba erkéllyel, ahonnan az óceánra nyílt kilátás. A szél a hajamba játszott, miközben a korlátnál álltam, és a sós levegőt szívtam.
— Na, hogy tetszik? — ölelt át Sasa hátulról.
— Tökéletes. Te vagy a tökéletesség.
A következő napok igazi paradicsomnak tűntek: strand, kókuszok, tengeri herkentyűk, tánc a csillagok alatt. Minden este bachata, minden reggel csókok a hullámok hangjára.
A harmadik este a naplementét néztük a nyugágyon fekve. A fejem a mellkasára hajtottam, és figyeltem a szívének dobbanásait.
— Miért nem csináltuk ezt korábban? — suttogtam.
— Mert most van a legjobb pillanat — válaszolta.
Végigsimítottam az ujjamat a karján, miközben azon gondolkodtam, hogy van egy kis titkom, amit az utazás kezdete óta őrzök. Terhes vagyok. És éppen ezen az estén akartam elmondani Sasának.
— Mi jár a fejedben? — kérdezte, észrevette az arckifejezésemet.
— Arra, milyen szerencsés vagyok — válaszoltam mosolyogva.
— Én még szerencsésebb vagyok — suttogta, és megcsókolt a fejem búbján.
— Menjünk sétálni a strandra? — javasolta. — Itt a naplemente egyszerűen varázslatos.
Bólintottam, már készen álltam arra, hogy elővegyem a kis dobozkát a zsebemből. Mezítláb sétáltunk a homokon, kézen fogva.
— Sasa, szeretnék neked valamit mondani… — kezdtem.
És akkor…
A szürkületből egy nő ugrott elő fehér fürdőruhában, kifulladva, és térdre esett Sasám előtt.
— Sasa! Te vagy életem szerelme! Ne tedd, hogy tettetni kell! Mondj el neki mindent! Házasodj meg velem!
Megdermedtem. Minden olyan volt, mintha lassított felvételen zajlott volna. Először Sasára néztem, aztán rá, majd újra rá. Csend. Aztán… Sasáé volt a nevetés.
Sasa nevetése végigzengte a strandot, én pedig dermedten álltam.
Ő átölelte a nőt.
— Persze, pont most választottad az időpontot…
Éreztem, hogy a könnyek a szememhez kúsznak.
— Mi a franc folyik itt?! Ki ő?!
Sasa hozzám fordult.
— Róza, bocsáss meg… Ő Júlia. Együtt tanultunk az egyetemen.
Júlia széles mosollyal nyújtotta a kezét.
— Örülök, hogy megismerhetlek! Remélem, nem ijesztettelek meg túlzottan.
Sasa folytatta:
— Egyszer egy előadáson megszórtam őt egy kis ugratással, és megfogadta, hogy bosszút áll. Úgy tűnik, ma teljesítette.
— Messziről megláttam őt és nem tudtam megállni! Bocsánat, Róza, csak egy színészi reflex — tette hozzá Júlia, miközben nevetett.
Könnyebb lett, bár a torkomban még mindig ott volt a csomó.
— Te… Te nem hagysz el, ugye? — kérdeztem.
Sasa azonnal erősen átölelt.
— Soha. Bocsáss meg, nem tudtam, hogy ő itt lesz.
Nevetve sírtam, és finoman megütöttem a mellkasát.
— Majdnem infarktust kaptam, te bolond.
Aztán eszembe jutott a zsebemben lévő doboz.
— Tudod… nem fogok térdre esni, de… van valami, amit szeretnék mondani…
Elővettem a dobozt, és a kezébe tettem. Kinyitotta… és egy vékony ezüst nyakláncot talált benne, kis babaláb formájában.
— Te… mi… Róza!
Felkapott és megpörgetett. Mindketten nevettünk.
— Terhes vagyok — mondtam, miközben mosolyogtam.
— Hát most már semmi sem múlhatja felül ezt a meglepetést — nevetett Júlia. — Gratulálok! Ne hagyjam, hogy lefotózzalak titeket?
A naplemente háttérként táncolt, miközben pózoltunk. Júlia elköszönt és elment, Sasa pedig ismét magához szorított.
— Szülők leszünk… — suttogta.
— Igen, apukám. Örülsz?
Megcsókolt úgy, hogy a fejem szinte elforgott.
— Boldogabb vagyok, mint valaha. Szeretlek, Róza.
— Én is szeretlek, Sasa.
Ott álltunk a parton, összefonódott ujjaikkal, szívünk tele volt szeretettel és reménnyel. Ez az utazás nem csak egy ünnep volt — egy új élet kezdetét jelentette.
— Menjünk vissza? — kérdezte.
— Menjünk. De csak együtt.
És elindultunk — kéz a kézben, a naplemente nyomában, a jövőnk felé.
