Lika és Mikola kiléptek barátaik házából, ahol vidáman megünnepelték a születésnapot, és hazafelé indultak. Odakint már rég beköszöntött a november. A lámpák tompa fényében jól látszott, ahogy hull a hó. Itt-ott enyhe szellő sodorta előre a hópelyheket.
– Micsoda szépség! – kiáltott fel elragadtatva az asszony, gyönyörködve az esti tájban.
– Bizony – értett egyet a férfi, magához ölelve Likát.
Még tettek néhány lépést, amikor a feleség hirtelen megállt.
– Hallod? – kérdezte Mikolától.
– Hallom, egy gyerek sír – felelte, körülnézve.
– Ugyan, ilyenkor sétáltatnak csecsemőt? Ez egészen újszülöttsírás – mondta aggódva Lika. – És a gyerek egészen közel van, csak nem értem, pontosan hol.
Megállva a házaspár körülnézett.
– Mintha onnan jönne! – mondta végül Mikola, és a városi park felé sietett. Ott, egy már hóval meghintett padon egy pólya feküdt, amelyből a sírás hallatszott.
– Milyen aprócska… – suttogta Lika. – De hol vannak a szülei?
– Úgy tűnik, itt hagyták egyedül – tette fel a férfi.
Az asszony óvatosan a karjába vette a csecsemőt, és a kicsi azonnal megnyugodott.
– Kisfiú vagy kislány, ki bántott meg így téged? – mondta gyengéden Lika. – Tényleg ilyen kegyetlenek a szüleid, hogy a fagyban hagytak?
Hamarosan hazaértek. A nőt a kanapéra fektette a gyermeket, kibontotta, és felsóhajtott: előttük egy kislány feküdt, aki aligha lehetett egy hónapos. Kopott kis ingecske volt rajta, és egy elnyűtt, lyukas flaneltakaróba volt csavarva.
– Sürgősen meg kell etetni, és a pelenkát is biztosan órákkal ezelőtt cserélték utoljára – mondta Lika remegő hangon.
– Elszaladok, mindent megveszek – ajánlotta Mikola.
– Vegyél tápszert, cumisüveget és pelenkát – magyarázta a feleség, miközben a karjában ringatta a már felmelegedett kicsit. Úgy tűnt, mindjárt elsírja magát.
Tizenöt perc múlva Mikola visszatért a vásárlással.
– Itt vannak az eldobható pelenkázó alátétek is, mert más egyelőre nem volt – mondta, és letette a csomagot a felesége elé.
– Nagyon jó, most akkor át fogunk pelenkázni és megetetünk – örvendezett Lika, sürögve-forogva a gyermek körül.
A kislány bőrét pelenkakiütés borította. Az asszony gondosan bekente a kis testét babakrémmel, majd leterítette az új pelenkákat. A kicsi mohón kapott rá a tápszeres cumira, mintha már nagyon régóta nem etették volna.
– Értesítenünk kell a rendőrséget, különben úgy tűnhet, mintha mi magunk raboltuk volna el…
– Értesítenünk kell a rendőrséget, különben úgy néz ki, mintha mi raboltuk volna el – javasolta Mikola. – Nem szeretnék a hatóságok látókörébe kerülni.
– Egyetértek veled – felelte Lika, miközben lefektette az jóllakott, elégedett kislányt aludni.
Kora reggel gyámügyi dolgozók és rendőrök jelentek meg a lakásukban. Lika aggodalommal figyelte, ahogy elviszik tőlük a kisbabát. Egyetlen éjszaka alatt is annyira a szívéhez nőtt ez az aprócska lény, hogy a búcsú fájdalmasan tépte meg a szívét. Neki és Mikolának már hét éve nem született gyermeke. Egykor Lika teherbe esett, de a negyedik hónapban elveszítette a babát. Azóta már nem is reménykedtek abban, hogy szülők lehetnek. Talán a megtalált kislány valóban elveszítette a szüleit…
Amikor kettesben maradtak, Lika és Mikola elgondolkodtak a gyermek sorsán.
– Drágám, mennyire szeretném még egyszer a karomban tartani! Olyan gyönyörű volt – mondta az asszony.
– Tudod, nekem tetszett az egész sürgés-forgás az a kis gombóc körül – válaszolta elgondolkodva a férfi, az ablakon kifelé nézve. A játszótéren anyukák sétáltak babakocsikkal. Mikola elképzelte Likát ezek között a boldog anyák között, és elmosolyodott.
Három hónap telt el. A fiatal házaspár álma valóra vált. A hatóságoknak nem sikerült megtalálniuk Szófia biológiai szüleit. Lika és Mikola boldogok voltak. Mindent megvettek a kicsinek, amire csak szüksége lehetett: babakocsit, kiságyat, ruhákat, játékokat és még sok mást. Szófia lett a család kedvence. Lika most már büszkén sétált a házuk udvarán a rózsaszín babakocsival, vidáman beszélgetve a többi anyukával a gyerekekről. Senkinek sem volt kétsége afelől, hogy az örökbefogadó szülők mindent megtesznek majd a gyermekért.
Lika és Mikola valóban talpra állították Szófiát. Tizenhét évesen aranyéremmel fejezte be az iskolát, és pedagógiai egyetemre készült.
A ballagás után az egész család az asztalnál gyűlt össze, hogy megünnepeljék az alkalmat. Egyszer csak kopogtak az ajtón.
– Kinyitom, ti pedig, lányok, maradjatok itt – mondta mosolyogva Mikola, és az előszobába sietett.
Hamarosan mindenki meglátott egy ittas párt: egy férfit és egy nőt. Arcátlanul betörtek a nappaliba.
– Kislányom, gratulálunk az iskolád befejezéséhez! – jelentette ki egy kócos nő, szürke, elnyűtt zakóban.
– Kislányom, Szvetocska, büszkék vagyunk rád! – bólogatott helyeselve a férfi. Aztán megvakarta a tarkóját, mintha azon gondolkodna, mit is mondhatna még.
– Kik maguk? – ugrott fel Szófia az asztaltól. – Mit akarnak itt?
– Mi vagyunk az igazi szüleid, drágám – mondta rekedten a nő, aki az anyjának nevezte magát. – Ezek pedig tizenhét évvel ezelőtt találtak meg téged a parkban, egy padon.
– Anya, apa, magyarázzátok meg, mi történik! Ez valami cirkusz? – nézett döbbenten hol a vendégekre, hol Mikolára és Likára, akik összenéztek.
– Szófia, ne hallgass rájuk. Mi vagyunk az igazi szüleid, ezek meg csak valami alkoholisták. Csak inni akarnak, és egy üvegért jöttek hozzánk – mondta az apa.
– Ó, már másnaposságra is osztogatnak? – mondta Szófia szarkasztikusan. – Meddig süllyedtek még?
Ekkor Lika is beleszólt a beszélgetésbe, és könnyes szemmel elmesélte a parkban talált kisbaba történetét.
A lány döbbenten nézett Mikolára és Likára, és neki is könny szökött a szemébe. Összeszedve a bátorságát, kijelentette:
– Ha ez valóban így van, akkor mindketten azonnal takarodjanak innen! – parancsolta, és az ajtó felé mutatott a hívatlan vendégeknek.
– Kislányom, hát miért beszélsz így? Hiszen otthon nőnek fel a kisebb testvéreid – szólalt meg a kócos nő durva, dohányszagú hangon, miközben még jobban összekócolta a haját. A férje egyik lábáról a másikra toporgott, és úgy festett, mintha elveszett volna az időben. Olyan benyomást keltettek, mint akik néha azt sem tudják, milyen évszak van, nemhogy az órán mennyi az idő.
– Rendben. Akkor majd hamarosan meglátogatlak titeket – ígérte meg Szófia, csak hogy ezek a furcsa emberek mielőbb elhagyják a lakást.
A kócos nő és kísérője mindenkinek hajlongani kezdett, majd végre távoztak.
Amikor bezárult az ajtó, Mikola megkönnyebbülten felsóhajtott.
– Micsoda bűzt hagytak maguk után! – fakadt ki Lika, és kinyitotta az ablakot.
Szófia kíváncsian nézett a szüleire, majd megkérdezte:
– Mondjátok… ez igaz?
Az anya lesütötte a szemét.
– Igen, kislányom – vallotta be az apa.
Elmesélték neki, hogyan találták meg egykor a parkban, a hóval borított, hideg padon, egy régi takaróba csavarva, és azt is, hogyan intézték sietve az örökbefogadáshoz szükséges összes papírt.
– Akkor… akkor, anya, apa, még jobban szeretlek benneteket! – mondta a lány, szinte sírva. Hálásan átölelte a szüleit, és azt ismételgette, el sem tudja képzelni, mi történt volna vele, ha azon az estén nem járnak a parkban.
Az idő telt. Az alkalmatlan vendégek többé nem adtak hírt magukról. A család természetesen tisztában volt látogatásuk okával: az alkoholistáknak csak pénz kell italra. Így lett fontos számukra a saját lányuk is, akit egykor magára hagytak – talán segít majd… Szófia azonban másképp gondolta. Nagyon nyugtalanította a gondolat, hogyan lehet, hogy ilyen embereknek több gyerekük is van, mégsem törődnek velük. Nyilvánvaló volt, hogy ezeknek a szerencsétlen szülőknek csak a gyermek után járó pénz számít…
Eltelt még néhány év.
Szófia befejezte a tanulmányait, és munkát vállalt egy pedagógiai főiskolán. De soha nem felejtette el, hogy valahol a világban élnek a vér szerinti öccsei és húgai. Egy napon határozott döntést hozott: meglátogatja őket.
A lány a megadott címre tartott a barátjával együtt. Venyaminnal már régóta ismerték egymást, és a fiú megígérte, hogy támogatni fogja ebben a nem könnyű ügyben. Végül megérkeztek egy félig romos házikóhoz, amelyben még mindig lakott valaki.
– Ez lenne az? – tátotta el csodálkozva a száját Venya.
– Úgy tűnik – bólintott Szófia, és belépett az elhanyagolt udvarra, amely mintha száz éve nem látott volna felújítást.
Bekopogtak a régi, fából készült ajtón. Néhány másodperc múlva léptek hallatszottak a házban.
– Á, eszedbe jutottunk? – morogta a már ismerős, kócos asszony. – Gyere csak be. És ki van veled? A vőlegényed? Ha igen, illene tölteni és inni az egészségére.
– Én vagyok a vőlegénye, de nem ezért jöttünk – válaszolta komolyan Venyamin a ház asszonyának.
– Akkor meg minek? Legalább pár fillért adhatnátok a gyerekeknek, enni kérnek, én meg semmivel sem rendelkezem. Az apjukat egy éve temettük el – dörmögte a nő, vállat vonva.
Az ajtónyílásban megjelent egy pár óvatos, gyermeki szem.
– Ez nektek van – mondta Venya, és két nagy doboz cukorkát nyújtott át a gyerekeknek. A kicsik azonnal kikapták az ajándékokat, és eltűntek a másik szobában.
Az asztalnál egy sovány fiú ült, aki bizalmatlanul nézte a vendégeket, mintha valamin gondolkodna.
– Ő a mi Misink. Ismerkedjetek meg vele. Igaz, félénk, de jó gyerek. Tanulni szeretne – motyogta érthetetlenül a nő.
Szófia és Venya közelebb léptek.
– Nos, akkor ismerkedjünk meg – mosolygott kedvesen Szófia, és a kezét nyújtotta. – Én vagyok a nővéred.
A fiú oldalról pillantott rá, habozott, majd kelletlenül kezet adott neki…
Szófia és Venyamin magukkal vitték Misát. A fiú okosnak és tehetségesnek bizonyult. Szófia a szülei segítségével be tudta íratni egy oktatási intézménybe, és bérelt neki egy lakást a városban. Minden nap ő és Venya elmentek meglátogatni a fiút. Idővel Miska kivirult, mosolygós lett, még viccelődött is, anekdotákat mesélt, és örömet szerzett a szeretteinek.
Az alkoholista anya házában még két gyermek maradt – kilenc- és tízévesek. Szófia időnként az iskola előtt várta őket, hatalmas bevásárlószatyrokkal. Őszintén sajnálta az öccsét és a húgát, hiszen az ügyetlen anya minden támogatást alkoholra költött. Szófia gyakran meghívta magához a gyerekeket, hogy legalább egy kicsit igazi gyereknek érezhessék magukat, elfelejtsék a nyomort és a gondokat. Venyaminnal együtt moziba vitte őket, vidámparkba, vagy egyszerűen sétálni a parkba. Egy nap az anya meghalt – az évekig folytatott életmódja végzett vele.
Mikola és Lika jó, gondoskodó szülőkként bizonyítottak. Nem sokkal később még két gyermek került a családjukba. Artjom és Vaszilisza nevelésével főként Kolja és Szófia foglalkoztak – nekik volt több szabadidejük. Így nőtt fel ez a két gyerek a nevelőcsaládban, megfeledkezve a nehéz, fájdalommal teli gyermekkorukról. Még egészen kicsiként arról álmodtak, hogy elszöknek a romos házból és a szigorú, kócos anyától, de féltek. Most pedig az álmuk magától valóra vált. Mindketten felnőttek, tanultak, kiváló pszichológusok lettek, majd később saját rendelőt nyitottak, ahol aktívan fogadták a klienseket.
