— A helyzet súlyos: eladjuk a lakásodat, átköltözünk az enyémekhez — a férje összevonta a szemöldökét. — Nincs hitegetés!
De ettől a mondattól még hátra volt két hét olyan élet, amelyben minden normálisnak tűnt.
Veronika hétfőn reggel lépett be az új osztályra, és megállt a küszöbön, mint egy olyan ember, aki rossz szobába nyitott ajtót. Sok volt az asztal, az ember meg még több. Minden fej egyszerre fordult felé, mintha csak vezényszóra tették volna.
Egy rövid, ősz hajú, láncos szemüveges idős asszony lépett oda hozzá. Magabiztosan, otthonosan megfogta Veronika könyökét, és behúzta a helyiség belsejébe. Úgy vezetnek át egy gyereket az úttesten — gyorsan és minden vita nélkül.
— Nina Pavlovnának hívnak. Ülj le ide, az ablakhoz, itt melegebb van — mondta. — És ne félj senkitől, itt mindenki kezes.
— Köszönöm. Azt hittem, most fognak felzabálni mindjárt a bejárathál, só nélkül — lélegzett ki Veronika.
— Felzabálnak? Itt? Itt legfeljebb ásítanak egyet feléd. Nálunk az összes ragadozó diétán van.
Veronika elnevette magát és leült. A szék kényelmesnek bizonyult, a monitor tiszta volt, Nina Pavlovna pedig hozott neki egy halom papírt, és kétszer, lassan elmagyarázta, mi hogy van. Ebédre könnyebb lett, estére meg szinte jó.
Otthon mindenesetre rázúdította a férjére mindent, ami felgyülemlett.
— Artyom, el sem tudod képzelni. Húsz asztal, negyven ember, és mindenki úgy néz rám, mintha az ebédjét hoztam volna el a hűtőből.
— Klasszikus. Te vagy a kisbárány, aki tévedésből a farkasok falkájába keveredett — Artyom elmosolyodott, és lehúzta magáról a munkáskabátját. — Egy hét múlva már te lesz a falkavezér, ismerlek.
— Bárány. Köszönöm, drágám, ez nagyon támogató volt. Mostantól bégetnem kell az értekezleteken?
— Bégess magabiztosan. A magabiztos bégetést a farkasok tisztelik.
Artyomnak minden simán ment. A projekt a tervek szerint haladt, a pénz időben érkezett, a hangulata jó maradt. Még fütyörészett is, amikor átöltözött.
Megcsörrent a telefon, rákapcsolt a képernyőre, és elsietett.
— Anya hív. Kirohanok hozzá egy órára, valami baja van a vérnyomásával.
— Fuss. Csak ne hadonássz a kabátoddal, kint hideg van.
Elment. Veronika egyedül maradt, és szinte azonnal csöngött Alisza.
— Na, mesélj! Milyen az új hely? Nem bántanak ott? — hadarta a barátnője.
— Bántanak. Pillantásokkal. Először a nők — Larissza meg Tnya, meg még ketten, a nevüket sem jegyeztem meg. Úgy oldalazva néztek, hogy kinyúlt a nyakam a bámulástól.
— És?
— És mindannyian messze túl vannak a negyvenen. Vagyis ez nem verseny, ez szakértelem. Úgy mértek fel, mint egy árut a piacon: hogy friss vagyok-e, vagy sem rohadt meg.
— Hát a férfiak? — Alisza már nevetett.
— A férfiak meg felkapták a fejüket, mint a sztyeppei üregi nyulak. Az egyik még a székét is elfordította. A másik megigazította a gallérját, és behúzta a hasát, még a hangját is hallottam.
— Kész, felmondok, és átmegyek hozzád az osztályra. Sürgősen szükségem van egy olyan kollektívára, ahol behúzzák a hasukat.
— Gyere. Van itt egy Nina Pavlovna, tizenöt perc alatt örökbe fogad.
Húsz percig nevettek. Az este könnyed, gügye és meleg volt.
Artyom másképp tért vissza. Levette a cipőjét, bement a szobába, és leült a kanapé szélére, maga elé bámulva. Sokáig hallgatott, nehezen, mint egy olyan ember, aki magában számol valamit, de folyton megzavarodik.
— Na. Vagy beszélsz, vagy én kezdek el teóriákat gyártani — mondta Veronika. — A teóriáim meg gazdagok, sokat olvastam gyerekkoromban.
— Nika, most nem.
— Pontosan most. Úgy ülsz itt, mint önmagad szobra. Mi történt?
Összedörzsölte a tenyerét.
— Szveta szüleinek leégett a háza a falu szélén. Éjszaka. Mindenki él, de mindenük — hamuvá égett.
— Istenem. Az emberek épségben vannak? Biztosan épségben?
— Épségben. A szomszédok mentették ki őket. Most Szvétáékhoz költöznek Kirillel, egy egyszobásba. Kirill meg a feleségével és a gyerekekkel — az enyémekhez.
Veronika belesüppedt a fotelembe. Elképzelte azt az egyszobás lakást, ahol Artyom apja lakik agyvérzés óta, ahol mindent a mozgásához rendeztek be, és ahol most hat ember fog lakni.
— Ez rettenetes. A ház az maga az egész élet, az összes fénykép, minden. Segítenünk kell nekik holmival, én összegyűjtök.
— A holmi az semmi — mondta élesen Artyom. — A lényeget nem értetted meg. Kirill lakása régóta jelzálog alatt van. Hiteleket vett fel rá.
— Várj. Kirill dolgozott. Szveta sem ült tétlenül. Miért kell jelzálogba adni az egyetlen lakást?
— A gyerekekért. Szakkörök, gyógykezelés, utazások. Azt akarta, hogy nekik mindenük meg legyen.
— Ahhoz, hogy a gyerekeknek mindenük meg legyen, általában elég egy tető a fejük felett. Nem pedig egy olyan tető, amit elzálogosítottak a bankban — mondta Veronika. — Ez nem gondoskodás, ez játék a hivatalos jómóddal.
A hét csendesen telt el. Aztán Artyom megjött, és anélkül, hogy levette volna a munkáskabátját, bejelentette:
— Kirill késedelmeskedett a törlesztéssel. Késedelmi kamatot meg bírságot vágtak a nyakába. Anya két napja nem alszik, a lakásban kupleráj van, a gyerekek ordítanak, apa ideges.
— Sajnálom. Tényleg sajnálom. Az apádnak most a legnehezebb.
— És ennyi? — nézett rá egyenesen.
— Hát mi más? Én nem vagyok bank, Artyom. Még csak egy bankfiók sem.
Várt. Ott állt és várt, mintha valami olyasmit kellett volna mondania — valami előre megírt szavakat, amiket már hallott a saját fejében. Veronika megvonta a vállát.
— Te egyáltalán felfogod, hogy mi történik? — rándult meg a hangja. — Ha Kirill elveszíti a lakását, Szveta szülei az utcára kerülnek! Olyan emberek, akiknek nincs otthonuk, hallod?
— Hallom. És ez tragédia. De velük nem azért történt a baj, mert én valahol nem dolgoztam elég jól.
— Vagyis nem is érdekel a családom?
— De igen, érdekel. Élelmiszert, holmit, a gyerekek körüli segítséget ajánlottam. De te valamiért úgy nézel rám, mintha a zsebemben lenne egy ingatlan, ami épp csak unatkozik.
— Nika, valahogy érzéketlenné váltál.
— Nem vagyok érzéketlen. Csak tudok számolni. Ez ritka tulajdonság, tudom, sokakat idegesít.
Bement a szobába, és becsapta az ajtót. Nem erősen, de jelezte.
Még három nap telt el. Artyom este hazajért, megállt az előszoba közepén, és kiejtette azt a bizonyos mondatot — egyenletesen, mint egy betanult szöveget:
— A helyzet súlyos: eladjuk a lakásodat, átköltözünk az enyémekhez — a férje összevonta a szemöldökét. — Nincs hitegetés!
Veronika lassan letette a táskát a komódra.
— Ismételd meg, kérlek. Hallani akarom másodszor is, hogy utána ne kelljen azt gondolnom, csak hallucináltam.
— Hallottad. Kirill kibérel lakást a magáénak. A lakásodból származó pénz az adósságának törlesztésére meg a Szveta szülei háza építőanyagaira megy. Majd visszaadják.
— Visszaadják. Mikor? A ház újjáépítése, az alma szüreti ideje vagy a második eljövetel után?
— Nem vicces.
— Nekem sem. Nem.
— Hogyhogy «nem»?
— A «nem» egy teljes mondat, Artyom. Nem igényel kiegészítést.
Kikapta a telefont a kezéből, tárcsázott egy számot, és a füléhez nyomta.
— Na. Anya beszélni akar veled. Hallgasd meg legalább őt!
Veronika vette a telefont, a füléhez emelte, és anélkül, hogy akár egyetlen szót is megvárt volna, azt mondta:
— Jó estét. A lakást nem adom el. Minden jót.
És letette.
— Te… te meg sem hallgattad őt! — Artyom szinte ordításra váltott. — Ő egy idős ember!
— Az idős ember a kora miatt nem lesz a lakásom tulajdonosa. A kor nem meghatalmazás.
— Te szörnyeteg vagy.
— Olyan nő vagyok, aki nem adja oda a sajátját tapsvihar közepette. Ez különböző diagnózis.
Reggel Artyom későn ébredt fel, és kiment a szobába. A szoba közepén kartondobozok álltak — vagy tíz darab, rendezettek, filccel megjelölve. Megkönnyebbülten kifújta a levegőt, sőt el is mosolyodott.
Azonnal átment a másik szobába, és felhívta a testvérét.
— Kirjuh, ennyi, nyugodj meg. Nika beleegyezett, a dobozokat már csomagolja is. Eladjuk, törlesztjük az adósságodat, kihúzunk a bajból.
— Artyom, te ezt komolyan mondod? — remegett a testvére hangja. — Életem végéig… El sem képzeled, mit tettél most!
— Ugyan már, a saját embereink vagyunk. Minden rendben lesz.
Fél óra múlva Veronika telefonja csörgött. Kirill gyorsan, akadozva beszélt, köszöntötte, és ígérte, hogy minden fillért visszafizet.
— Nincs mit — válaszolta nyugodtan. — Visszaadom. Már nem sajnálom.
— Nika, te egyszerűen… megmentesz minket!
— Visszaadom — ismételte meg. — És ezzel végeztünk.
Nem pontosította, hogy pontosan mit is szándékozik visszaadni. Kirill ezt nem vette észre.
Utána Tamara Igorevna telefonált. A hangja lágy volt, mézesmázos, elnyújtott.
— Veronyikácska, drágám, én mindig is tudtam, hogy van szíved. Mondtam is Artyomnak: okos lány, megérti a helyzetet. A család az ilyen pillanatokban ismérhető meg, nem akkor, amikor minden simán megy…
Veronika hosszú ideig hallgatta. Úgy három percig, anélkül, hogy félbeszakította volna, amíg a hálálkodások áradata meg nem indult másodszor is.
— Tamara Igorevna — mondta végül. — Most a pénzre gondol?
— Hát persze, hiszen szó sincs másról, mint…
— Hát akkor tudja meg, én nem pénzt adok. Visszaadom magának a fiát.
A vonal másik végén csend lett.
Veronika letette a telefont, belépett a szobába, és kinyitotta a szekrényt. Levette a polcról Artyom ingeinek a halmát, és belehelyezte egy dobozba. Aztán a pulóvereket. Aztán a könyveit — egyenként, szép sorban.
Artyom kirohant a folyosóról, kikapta a telefont a kezéből, és letette.
— Micsoda cirkusz ez? Mit csinálsz?
— Pakolok. Hiszen költözést akartál. Én megszervezem a költözést. Csak nem az enyémet.
— Te… te ezt komolyan gondolod?
— Teljesen. A lakást nem adom el. Az a férfi pedig, aki az ingatlanomra vetette ki a szemét, már nem a férjem, hanem egy érdekelt fél.
— Megmentem a családomat! — ordította.
— Nem. Te egy idegen családot mentesz. Az én családom te meg én vagyunk. Minden más rokon, és az egy másik szó, kifejezetten azért kitalálva, hogy ne keverjük össze.
— Kirill a testvérem!
— Kirill egy felnőtt ember, aki elzálogosította az egyetlen otthonát, és késedelmeskedett a törlesztéssel. Én nem fogom a saját tetőmmel kihúzni a hülyeségéből. És Szveta szüleit sem fogom — sajnálom őket, de nincsenek kötelezettségeim velük szemben.
— Hogy beszélhetsz így!
— Nagyon könnyen. A szüleidnek is van egy kétszobás lakása. Adják el azt, és mentsék meg a fiukat. De nem ám, a saját hátsójukat nem mozdítják meg, viszont a menyüket feláldozni — az a legkedvesebb dolog.
Artyom csak állt, tátott szájjal. Mindenkinek megmondta már. A testvérének, az anyjának, sőt Szvetának is. Mindenkinek azt mondta, hogy a felesége beleegyezett, és pakolja a holmiját. És a holmik valóban pakolódtak — az övéi.
Egy óra múlva csöngettek az ajtón. Tamara Igorevna gyorsan belépett, az arca sötét volt, az ajkai egy vékony vonallá összehúzva. Már mindent megértett — a telefonban hallatszó intonációból, a kicsengésből, a csendből.
— Szóval így állunk, igen? — kezdte már a küszöbön. — Szóval neked a négyzetmétereid többet érnek, mint az élő emberek? El is tudod képzelni…
— Hallgasson el — mondta ezt Veronika halkan, de olyan határozottan, hogy az asszony elakadt. — Egy szót sem a lakásomról. Egyet sem. Ez a szó ebben a házban többé nem hangzik el.
— Hogy merészelsz velem…
— Merészelek. Megvannak hozzá az indokaim és a teljes cselekvőképességem is.
Artyom odaugrott közéjük. Hirtelen tisztán látta, hogy még egy mondat — és ott fog állni a lépcsőházban a saját dobozai mellett. Megragadta az anyja vállát, és az ajtó felé fordította.
— Elég! — kiáltotta. — Kirill maga keveredett adósságokba! Maga! Nika ehhez semmit sem ért, egyáltalán semmi köze hozzá!
— Artyomkám, hát te mit…
— Szveta szüleinek meg ott a rengeteg rokon a faluban! Segítsenek egymásnak! Mi a feleségemmel az utolsó helyen állunk ezen a listán, hallod? Az utolsón!
Kitolta a küszöbön túlra, és becsukta az ajtót. A kezei teljesen remegtek. Homlokát az ajtófélfának támasztotta, és úgy maradt egy darabig, nyitott szájjal lélegezve.
Az ajtó mögül morogva jöttek a hangok, aztán a lépcsőn lefelé haladó lépajak.
Artyom visszatért a szobába, és hangosan kijelentette, mintha csak egy terem előtt szónokolna:
— Vége. Semmi eladás. Hülye voltam. Elment az eszem, elvesztettem a talajt a lábam alól, teljesen elfelejtettem, ki kicsoda. Nika, bocsáss meg, és gondold meg magad.
Veronika némán lezárta a könyveivel teli első dobozt. Végigsimított a tenyerével a kartonon, kisimítva azt. Aztán megfogta a másikat, kinyitotta, és újra pakolni kezdett — egy pulóvert, még egy pulóvert, egy inget.
A könnyei maguktól folytak, nem is törölte le őket.
Artyom hátulról odalépett, átölelte, és a testéhez szorította a kezeit.
— Ugyan már, nem is akarod elpakolni őket.
— Nem akarom — bólintott felhorkanva. — Hülye férjem van.
— Hülye — értett egyet a férfi. — Kerek perec, ostoba, reménytelen. De megértettem. És hálás vagyok neked, amiért így megmutattad, mivé fajulna ez egész. Nem akarlak elveszíteni.
— Én sem akarlak elveszíteni téged — mondta a nő.
Némán álltak egymás mellett. Hosszan.
— Hibáztam — mondta végül a férfi. — Megígérem: senki és soha többé nem nyúl a lakásodhoz. Ha tudsz — bocsáss meg.
Veronika nem válaszolt azonnal. Kiszabadította magát az ölelésből, a tenyerével letörölte az arcát, és egyenesen a szemébe nézett.
— Ha még egyszer a családunk ellen fordulsz. A mi családunk ellen. Akkor elhagylak. Fájni fog, ordítani fogok, de elhagylak. Ismersz: soha semmit nem tűrtem el éveken át.
— Ismerlek.
Felvette a telefont, tárcsázta a testvérét, és kihangosította.
— Kirill. A lakás nincs eladva. Semelyik. Keress más megoldást, szerkezetátalakítást, akármit.
— Artyom, te megbolondultál?! Hát megígérted! Már mindent…
— Nincs eladva — ismételte meg, majd bontotta a vonalat.
Aztán felhívta az anyját. Az asszony hosszan beszélt, hangosan, lihegve és szemrehányásokkal teli hangon. Artyom negyven másodpercig hallgatta.
— Anya. Nem. Ennyi. — És letette a telefont.
Veronika nézte őt, és megértette: nem gazember. Csak belegabalyodott, mint az olyan ember, akit egyszerre rángatnak minden szálon, és ő őszintén meg akart menteni mindenkit. Csak éppen az ő kárára akarta ezt megtenni.
Odalépett, és a vállához simult. A dobozok ott álltak a padlón, üresen és félig üresen, de abban már mindketten biztosak voltak, hogy a kipakolásukat ráérnek holnap is megbeszélni.
