A novemberi este nehéz, nyirkos takaróként nehezedett a városra. Viktor Petrovics kilépett az üzleti központ forgókapuján, és azonnal megérezte, ahogy a hideg nedvesség bekúszik a kasmírkabát alá. A kabát szemérmetlenül drága volt, de a Néváról érkező metsző szél ellen mit sem ért.
Hatvankettő. Három válás. Egy holding, amely a város felét építi. És egyetlen ember sincs, akit csak úgy, ok nélkül fel lehetne hívni – nem üzleti ügyben.
A zsebében megremegett a telefon – újabb üzenet Ingától, a jelenlegi kedvesétől. Valószínűleg megint valami nyakláncról küldött fotót, vagy hisztériázik, miért késett. Viktor fintorogva elfordult. Nem volt kedve hazamenni. Ott porcelánmosolyok várták, egy séf által készített vacsora, és fiatal felesége szemében jeges közöny, mihelyt a beszélgetés nem a pénzről szólt.
A járdaszegélynél, halkan doromboló motorral, egy fekete terepjáró állt. Fényes oldalán remegve tükröződtek a lámpák.
A sofőr, Artjom – fiatal srác, éles tekintettel – kinyitotta a hátsó ajtót. Mellette toporgott Gleb, az új biztonsági főnök. Zömök, bikanyakú férfi. Az előző testőr egy hónapja ment nyugdíjba, és Viktor még mindig nem érezte magát vele teljes biztonságban.
— Az utastér fel van fűtve, Viktor Petrovics — mondta Artjom készségesen. — A dugók már oszlanak, szélsebesen odaérünk.
Viktor bólintott. Az autó melege csábította. Megfogta a kilincset, feltette a lábát a fellépőre.
— Ne üljön be!
A kiáltás halk volt, fojtott, mégis olyan pánik csengett benne, hogy Viktor megdermedt.
Egy oszlop mögül egy kislány szaladt elő. Apró termetű volt, túl nagy kabátban, amelynek ujja alól vékony csuklók kandikáltak ki. A lábán gumicsizma. Polina volt az, az esti takarítónő, Léna lánya. Az anyja a hallban mosta a padlót, a kislány pedig általában egy sarokban, egy kanapén ült a tankönyveivel.
Gleb azonnal reagált. Előrelépett, és szekrényként torlaszolta el az utat.
— Takarodj innen! — mordult rá. — Nem látod, hogy az urak elfoglaltak?
— Vitya bácsi! — Polina megpróbálta kikerülni az őrt, de az durván vállon lökte. A kislány megcsúszott a nedves csempén, de talpon maradt.
Viktor összevonta a szemöldökét. Nem szerette, amikor a szeme láttára bántották a gyengébbeket. A kilencvenes éveket juttatta eszébe, amelyeket szívesen kitörölt volna az emlékezetéből.
— Gleb, állj félre — mondta nyugodtan.
— Viktor Petrovics, ez csak egy helyi koldusgyerek, mindjárt kéregetni kezd… — kezdte Artjom.
— Azt mondtam, állj félre.
Gleb kelletlenül hátrébb lépett. Polina azonnal Viktorhoz ugrott, és belekapaszkodott a kabátujjába. Reszketett. A foga vacogott, de nem a hidegtől. Úgy nézett a sofőrre és az őrre, ahogy az ember az erdőben a farkasokra néz.
— Ők… ők magáról beszéltek — suttogta, az autó nyitott ajtaja felé sandítva. — Hallottam. A fikuszos virágcserép mögött ültem, és szavakat tanultam. Aztán ők jöttek cigizni…
Artjom forgatta a szemét.
— Na, ez már cirkusz. Petrovics, induljunk, Inga Szergejevna már nagyon várja. A kislány csak figyelemre vágyik.
Viktor felülről nézett le a kislányra. A szemében nem volt gyermeki ravaszság. Ott felnőtt félelem ült.
— Mit mondtak, Polina?
A kislány nagy levegőt vett.
— Azt hitték, nem értem. Angolul beszéltek. De én tanulom! Tanulom anyu telefonján, egy alkalmazásban, minden nap!
— És mit értettél meg? — Viktor hangja hidegebbé vált.
Polina nyelt egyet, majd egyenesen a milliomos szemébe nézve, tisztán és igyekezettel, mintha bemagolt mondatot ismételne, kimondta:
— Ez itt — mutatott Gleb felé — azt mondta: „A hídon felmondanak a fékek”.
— Artjom pedig így felelt: „Good. Just an accident.”
Csend ereszkedett rájuk. Csak a vezetékek között fütyülő szél hangja hallatszott.
A híd említése gyomorszájon ütötte Viktort. A vidéki házához vezető úton mindössze egyetlen híd volt — egy mély szakadék felett. Keskeny, éles kanyarral. Ha ott felmondanak a fékek… esély nulla. Az autó lezuhan, egyenesen a sziklákra.
Artjom elsápadt. Az arca, amely mindig pimaszul magabiztos volt, hirtelen olyan lett, mint egy nyers tésztából készült maszk.
— Kitalálja! — visította el magát, a hangja áruló módon remegett. — Petrovics, te komolyan elhiszed egy takarítónő lányának? Honnan tudna ilyen szavakat? Brakes? Hiszen még ukránul is alig…
— Érdekes, hogy te rögtön megértetted, mely szavakról van szó — fordult felé Viktor lassan. — Hiszen én nem fordítottam le.
Gleb, megérezve, hogy baj szaga van, a kabátja alá nyúlt.
— Kezeket fel! — mordult rá Viktor olyan hangon, hogy az épp arra haladó nő összerezzent. — Eszedbe se jusson. Itt mindenhol kamerák vannak. Az épület biztonsági szolgálata már minket figyel.
Blöffölt. Kamerák valóban voltak, de hogy épp most nézi-e őket bárki is, azt nem lehetett tudni. Gleb azonban megdermedt. Ő zsoldos volt, nem öngyilkos. Egy életfogytiglan egy elrontott merénylet miatt nem szerepelt a terveiben.
— Nyisd fel a motorháztetőt, Artjom — utasította Viktor.
— Viktor Petrovics, ott minden koszos… — hebegte a sofőr.
— Nyisd fel.
Artjom remegő ujjal meghúzta a kart. Viktor odalépett az autóhoz, és a telefonja lámpájával bevilágított. Nem kellett szerelőnek lennie ahhoz, hogy észrevegye a főfékhenger alatt összegyűlt olajos folyadékot. A fékcső meg volt vágva. Precízen, úgy, hogy erős fékezésnél szakadjon el.
Viktor kiegyenesedett. Belül üresség és jég terült szét. Nem volt félelem. Csak a felismerés: megrendelték a halálát. És ezt a sajátjai tették.
— Ki? — kérdezte halkan, Artjom szemébe nézve.
A sofőr térdre rogyott a vizes sárban.
— Inga… a felesége! — hadarta fuldokolva. — Azt mondta, válni akar, szerződéseket átírni… Így neki semmi nem jutott volna! Így viszont özvegy… örökség… Fizetett! Lakást ígért nekem és Glebnek is!
Viktor undorodva elfordult. Minden banálisan unalmas volt. Pénz. Lakások. Üresség.
Öt percen belül odarohant az üzleti központ biztonsági szolgálata — az adminisztrátor észrevette a furcsa jelenetet, és erősítést hívott. Glebet és Artjomot lefogták. Valahol a közelben már felvisítottak a rendőrségi szirénák.
Az ajtón kirohant Léna. Kabát nélkül volt, csak a munkaruhájában, a keze vörösre ázva a víztől. Amikor meglátta a lányát a férfiak és a rendőrök között, megijedt.
— Polja! — az asszony a kislányhoz rohant, maga elé védte. — Bocsásson meg! Viktor Petrovics, az Istenért, bocsásson meg! Nem rosszból tette, még kicsi… Ne tegyen feljelentést, mindent ledolgozok!
Azt hitte, Polina ellopott valamit, vagy megrongálta az autót. A bűntudat szokása, amelyet a szegénység évei égettek belé, azonnal előtört.
Viktor nézte őket: Léna remegő vállát, Polina komoly, pislogás nélküli tekintetét. Ez a gyerek az imént megmentette az életét. Nem pénzért. Nem lakásért. Egyszerűen azért, mert így volt helyes.
— Léna, állj fel — mondta. A hangja elcsuklott.
— Ne küldjön el minket… Nincs hová mennünk… — zokogta a takarítónő.
— Léna! — mordult rá Viktor, hogy magához térítse. Az asszony megdermedt. — Senki nem küld el benneteket. A lányod… ő megmentette az életemet.
Léna hitetlenkedve emelte fel a tekintetét.
Viktor leguggolt Polina elé. Nem érdekelte a drága nadrág.
— Köszönöm neked, Polina — mondta komolyan. — Nagyon bátor vagy. És az angolod is jó.
A kislány alig mosolygott el a szája sarkával.
— You are welcome — felelte halkan.
Viktor felállt, elővette a telefonját, és felhívta a holding biztonsági szolgálatának vezetőjét.
— Szergej? Küldd a csapatot. És az ügyvédeket is. Azonnali válás, Inga számláinak befagyasztása, jelszavak és zárak cseréje. Igen, most azonnal. És küldj nekem egy autót. Egy rendes autót, megbízható emberrel.
Elrakta a telefont, majd visszafordult Lénához.
— Készüljetek. És a lányodat öltöztesd fel melegebben.
— Hová? — ijedt meg az asszony.
— Hozzám. A vidéki házban sok a hely. Olyan gazdasági vezetőre van szükségem, akiben megbízhatok. Te fogod vinni a háztartást. A fizetés… — olyan összeget mondott, hogy Lénának elkerekedett a szeme. — Polina pedig gimnáziumba jár majd. Ott jól tanítják a nyelveket. Én fizetem.
— Viktor Petrovics, mi ezt nem tehetjük… Ez… hát…
— Ez kevesebb, mint az életem értéke, Léna. Ne vitatkozz.
Fél óra múlva, már egy másik autóban, Viktor mellett, Polina elaludt, a meleg üléskárpithoz simulva. Léna mellette ült, és még mindig alig hitte el a történteket, miközben egy régi táskát szorongatott.
Viktor az esti várost nézte az ablakon át. Hazafelé tartott — egy olyan otthonba, ahol többé nem várta egy szép, de üres baba. Ahol mostantól gyereknevetés csendül fel, és igazi étel illata leng majd, nem pedig éttermi cicomáké.
Tudta, hogy bíróságok, sajtóbotrányok és vagyonmegosztás vár rá. De hosszú évek óta először nyugodt volt. Mert mellette halkan szuszogott egy kislány, aki emlékeztette arra: még egy olyan világban is, ahol szinte mindennek ára van, léteznek dolgok, amelyek megfizethetetlenek.
