Viktor a Finn-öböl nyugodt víztükrén vezette a motorcsónakot, miközben utasai – Moszkvából érkezett turisták – lelkesen dobálták be a horgokat. Remek nap volt: ragyogóan sütött a nap, lágy szellő fújt, és a halak jól haraptak.
– Viktor Szemenovics, ott úszik valami? – szólalt meg hirtelen az egyik nyaraló, a távolba mutatva.
A kapitány hunyorított, és figyelmesen fürkészte a víz felszínét:
– Madárnak tűnik… Várjunk csak, valami furcsa.
Amikor a csónak közelebb ért, mindenki zavartan nézett körbe. A vízben, alig tartva magát a felszínen, kétségbeesetten kapálózott egy macska. Vörös, csuromvizes, teljesen kimerült volt.
– Hát ez nem semmi! – csóválta a fejét Viktor. – Hogy kerülhetett ide? Másfél kilométerre vagyunk a parttól!
– Lehet, hogy kiesett egy hajóból? – találgatott az egyik turista.
– Vagy elragadta az áramlat – tette hozzá egy másik.
A macska panaszosan nyávogott, és megpróbált a csónak felé úszni, de már alig maradt ereje.
– Na jó, fiúk, a horgászat várhat – döntött Viktor, és megragadta a merítőhálót. – Meg kell menteni ezt a szegényt.
Nem volt könnyű kihalászni a macskát – megijedt, karmolt, ide-oda kapálózott. Végül azonban sikerült alá tolni a hálót, és óvatosan kiemelni a fedélzetre.
– Szegény pára teljesen kimerült – sóhajtott Viktor, miközben egy régi dzsekibe csavarta a remegő állatot. – Mennyi ideig lehetett a vízben?
A macska a fedélzet egyik sarkába húzódott, és óvatos, rémült szemekkel figyelte az embereket. Vizes szőre minden irányba meredezett, bajusza remegett.
– Micsoda kis szépség – hatódott meg az egyik turista felesége. – És milyen fiatal.
– El kellene vinni állatorvoshoz – aggódott Viktor. – Ki tudja, nem nyelt-e túl sok sós vizet.
Az állatorvos megvizsgálta a macskát, és mindenkit megnyugtatott:
— Egészséges, bár teljesen kimerült. Kiszáradt, meg van rémülve — de rendkívül szívós. Ha pihen tíz napot, újra a régi lesz.
— Talán meg kellene keresni a gazdáit? — vetette fel Viktor.
— Ki lehetne tenni egy hirdetést. De úgy tűnik, kóbor. A külseje alapján tipikus utcai macska.
Viktor hazavitte a macskát. A felesége, Galina, melegen fogadta az új „vendéget”:
— Jaj, de soványka vagy! Na majd jól felhizlalunk!
Az első néhány napban a macska a kanapé alá húzódott, és csak enni bújt elő. Lassan kezdte felfedezni új otthonát. Egy hét múlva már dorombolt, amikor Galina gyengéden megsimogatta a hátát.
— Tudod — szólt Viktor a feleségéhez fordulva —, talán megtarthatnánk. Aligha fognak jelentkezni a gazdái.
— Részemről nincs akadálya — mosolygott Galina. — Régóta álmodom egy kiscicáról. És hogy fogjuk hívni?
— Szerencséske — válaszolta azonnal Viktor. — Nem mindenkinek adatik meg, hogy megmeneküljön a nyílt tengeren.
A macska, amikor meghallotta új nevét, felemelte a fejét és hangosan nyávogott — mintha csak jóváhagyná a választást.
Eltelt egy hónap, és Szerencséske teljes jogú családtaggá vált. Viktor elé szaladt az ajtóhoz, Galina ölében melegedett, és ügyesen kunyerált halat a konyhában. Egyedül a víztől tartott továbbra is — még a saját tálkájához is óvatosan közeledett.
— Talán lelki traumája van — mondogatta Galina a szomszédasszonyoknak. — Az ilyen élmény után nem is csoda.
— Lehet, hogy a sors akarta így — merengte a szomszéd, Tatjána Nyikolajevna. — Egyenesen hozzátok került.
Viktor gyengéden megvakargatta a macska fülét:
— Lehet, hogy tényleg a sors. Jó, hogy azon a napon épp horgászni indultunk. Különben…
A vörös cica odadörgölőzött a kezéhez, és elégedetten dorombolt, mintha azt mondaná: „Minden rendben lesz. Most már veletek vagyok. Örökre.”
És Viktor meg Galina szavak nélkül is egyetértettek vele.
Néha az a segítség, amit a megfelelő pillanatban nyújtunk, a legváratlanabb boldogságot hozza. Olykor a megmenekülés nem ott érkezik, ahol keresnénk — az igazi szerencse egyszerűen csak felénk úszik. A legfontosabb, hogy ne szalasszuk el azt a pillanatot, amikor valakinek szüksége van ránk. Mert épp az ilyen pillanatokban lép be életünkbe egy új, váratlan szeretet. És bár az ismeretség kezdete aggasztó volt — a legerősebb kötelékek gyakran éppen a nehéz időkben születnek.
