– A kis Krisztinám férjhez megy! Írassuk át rájuk a háromszobás lakásodat! – javasolta lelkesen Vera, miközben tányérokat rendezett a konyhaasztalon.
Alekszej lassú bólintással válaszolt, anélkül, hogy a feleségére nézett volna. Az őszi szél sárga leveleket dobált az ablaknak, mintha a természet tapsolt volna ehhez a döntéshez.
– El tudod képzelni, mennyire fognak örülni? A lakás a központban van, minden közel van. Nekünk is nyugodt lesz, hiszen a gyerekek jó helyre kerültek.
Anna megdermedt a folyosón, szorongatva az apjának hozott csomagot. Úgy érezte, mintha jéghideg vízzel öntötték volna le. A háromszobás lakás, amit anya kapott a nagyszülőktől? Az, amelyikben felnőtt? És az apja csak úgy beleegyezik, hogy átadja Krisztinának, a mostoha lányának?
– Nem gondolod, hogy előbb meg kellene beszélnünk Annával? – kérdezte az apa bizonytalan hangon.
– Mi köze ehhez Annának? – csodálkozott őszintén Vera. – Ő már felnőtt, éli a saját életét. Ráadásul ez a te lakásod. Jogod van úgy rendelkezni vele, ahogy akarsz.
Anna hangtalanul letette a csomagot az éjjeliszekrényre, és kisurrant a lakásból. A szíve olyan hevesen kalapált, hogy azt hitte, mindjárt áttöri a bordáit. Kint szemerkélt az eső. Anna céltalanul bolyongott, amíg egy parkba nem ért. Leült egy vizes padra, és elővette a telefonját.
– Nagyi? Én vagyok. Átmehetek hozzád? Sürgős.
Tamara Petrovna aggódva fogadta az unokáját. Az apró, vékony, de egyenes hátú, éles tekintetű asszony leültette Annát az asztalhoz, és egy csésze gyógyteát tett elé.
– Mesélj, mi történt?
Miután végighallgatta az összevissza történetet, a nagymama nagyot sóhajtott, és felállt. Odasántikált a régi szekrényhez, és elővett egy mappát az iratokkal.
– Arra vártam, hogy mikor kérdezel már rá. Az édesanyád a halála előtt a nevedre íratta a lakást. Tessék, itt van.
Anna zavartan forgatta a papírokat. A tulajdonjogot igazoló okirat az ő nevére szólt, egy hónappal az édesanyja halála előtt kelt.
– De miért nem mondta el? És te miért hallgattál?
– Alekszej sosem tudott bánni a pénzzel – válaszolta lágyan Tamara Petrovna. – Az anyád félt, hogy a naivitása miatt elveszítheti a lakást. Elmondani neked… már nem volt ideje. Azt hitte, van még idő. Én pedig úgy döntöttem, jobb, ha felnősz, mielőtt ekkora felelősséget veszel a nyakadba.
Anna megmerevedett a dokumentumokat nézve.
– Akkor apa nem is tudja, hogy a lakás nem az övé?
– Valószínűleg nem – sóhajtott a nagymama. – Lena nem akarta megbántani. Azt tervezte, majd ő maga elmagyarázza neki, ha eljön az ideje.
– És most mit tegyek?
– Először is, nyugodj meg és gondold át. Ne hozz döntést érzelemből.
De nehéz volt nyugodtan gondolkodni. Másnap Vera felhívta, és örömmel közölte, hogy családi vacsorát rendeznek Krisztina eljegyzésének tiszteletére, amire Annát is meghívják.
– Egyúttal megbeszélünk valami fontosat is – tette hozzá sejtelmesen a mostoha.
A kitűzött estén a lakás megtelt vendégekkel. Eljött Szergej bácsi, az apa testvére, egy visszafogott, szűkszavú férfi. Megérkezett Tamara Petrovna is. Krisztina sugárzott a vőlegénye, egy magas, szőke, figyelmes tekintetű fiú mellett.
Mikola határozottan kezet fogott Annával, és azonnal magához ragadta a szólamot.
– Anna, Krisztina mesélte, hogy építészeti irodában dolgozol. Kíváncsi vagyok, szakmai szemmel hogyan értékeled ezt a lakást? Jó az elrendezése?
Anna feszült lett, megérezve a csapdát.
– Teljesen átlagos szovjet háromszobás lakás. Miért kérdezed?
– Csak kíváncsi vagyok – vonta meg a vállát Mikola. – Manapság az ilyen központi lakások aranyat érnek. Főleg, ha tulajdonban vannak, minden teher nélkül…
Szergej, aki mellettük állt, halkan közbeszólt:
– Mikola, látom, gyakorlatias ember vagy.
– Napjainkban másképp nem lehet – mosolyodott el a fiú.
A vacsora alatt Vera nem fukarkodott a bókokkal a leendő veje felé. Mikola bankban dolgozott, jó kilátásai voltak, és „rendes családból” származott.
– Alekszejjel ajándékot szeretnénk adni a fiataloknak – jelentette be a desszert felszolgálásakor. – Ugye, drágám?
Az apa bizonytalanul bólintott, kerülve a lánya tekintetét.
– Úgy döntöttünk, nekik ajándékozzuk ezt a lakást. Nekünk Alekszejjel elég lesz egy kétszobás a városon kívül, a fiataloknak pedig segíteni kell elindulni.
A szobában némaság telepedett. Anna érezte a nagymamája éles pillantását.
– Már van időpontom az ügyvédnél – folytatta Vera. – Csütörtökön elintézzük az összes papírt.
– Nem fog sikerülni – mondta halkan Anna.
– Micsoda, kérlek? – vonta fel a szemöldökét Vera.
– Nem fog sikerülni elintézni a papírokat. A lakás az enyém.
Most már mindenki rá szegezte a tekintetét. Az apa összeráncolta a homlokát:
– Micsoda ostobaság ez, Anna?
– Ez nem ostobaság, apa. Anya a nevemre íratta a lakást, mielőtt meghalt. Itt vannak az iratok – tette az asztalra a mappát, amit a nagymamája, Alekszej anyja adott neki.
Néma, nehéz csönd támadt. Vera arca megkövült.
– És te végig hallgattál? – kérdezte halkan az apa.
– Én magam is csak tegnap tudtam meg – felelte Anna, nagymamájára tekintve. – A nagyi őrizte az iratokat, amíg fel nem nőttem.
Mikola hirtelen felállt az asztaltól.
– Szóval a lakás nem is a tiétek? – fordult Alekszejhez. – Pedig én azt hittem…
– Mit hittél? – kérdezett vissza Krisztina. – Kolja, ennek mi jelentősége van?
Mikola hezitált.
– Hát, érted… Terveztünk… Valahol élnünk kell.
– Bérelhetünk, mint minden normális ember! – Krisztina arca vörös lett.
– A bérleti díj elvinné a fizetésem felét. Milyen család? Milyen gyerekek? – Mikola megrázta a fejét. – Újra át kell gondolni mindent. Talán elhalasztjuk az esküvőt?
– Elhalasztjuk? – Krisztina hangja megremegett. – Te a lakás miatt akartál elvenni?
Vera felpattant:
– Mikola, ez félreértés! Majd kitalálunk valamit!
– Semmit nem fogtok kitalálni – vágta rá Mikola. – Nem vagyok koldus, hogy albérletekben tengődjek.
Krisztina sírva fakadt:
– Te… te… Tűnj el innen!
Mikolát nem kellett kétszer kérni. Egy perc múlva csapódott a bejárati ajtó.
– Látod, mit műveltél? – támadt neki Vera Annának. – Tönkretetted a lányom boldogságát!
– Vera, hagyd abba – lépett közbe Szergej. – Ha a fiú a lakás miatt lépett le, akkor milyen boldogság lett volna az?
– Ne üsd az orrod a más dolgába! – háborodott fel Vera. – Jobb lenne, ha a saját unokahúgodat nevelnéd! Ezt játszotta végig, közben meg…
– Nem játszottam semmit – állt fel Anna. – Tényleg nem tudtam. És sosem vettem volna el a lakást apától. De Krisztinának és Mikolának sem adom. Most már látom, milyen emberek ők valójában.
– És te ki vagy, hogy ítélkezz? – kiabált Krisztina. – Te… te… – sírva kirohant a szobából.
Vera a lánya után eredt, közben még odavetette:
– Ennek még nincs vége!
Anna, az apa, a nagymama és Szergej bácsi az asztalnál maradtak. A nehéz csendet Alekszej törte meg:
– Miért, mama? Miért tette ezt Léna? Hát nem bízott bennem?
Tamara Petrovna sóhajtott:
– Oljosa, emlékezz vissza, hogyan vetted fel azt az üzleti kölcsönt Viktorral. És most hol van az a pénz? Léna csak meg akarta védeni a lánya jövőjét.
– Ez a lakás Lénára maradt a szüleitől – tette hozzá Szergej. – Joga volt úgy rendelkezni vele, ahogy jónak látta.
– Apa, én sosem… – kezdte Anna.
– Most ne – intett az apa a kezével. – Ezt nekem át kell gondolnom.
Anna indult el utolsóként. A küszöbön Szergej bácsi utolérte.
– Ne aggódj. Meg fogja érteni.
– És Vera? Krisztina?
– Velük nehezebb – ismerte el Szergej. – De az igazság a te oldaladon áll. Ne engedj.
A következő napok nehezek voltak. Vera nem vette fel a telefonját. Az apa szűkszavú és zárkózott volt. Krisztina a közösségi médiában tett közzé sejtelmes célzásokat a „közeli hozzátartozók árulásáról”.
Egy hét múlva Anna üzenetet kapott az apjától: „Gyere el. Beszélnünk kell.” A dolgozószobájában találta, ahol épp régi fényképalbumokat rendezgetett. Az asztalon dokumentumok hevertek.
– Megtaláltam az ajándékozási szerződést – mondta köszönés helyett. – Léna valóban a te nevedre íratta a lakást.
Anna mellé ült.
– Apa, sosem raktalak volna ki. Ez a lakás a te otthonod is.
– Tudom – nézett először a szemébe ezekben a napokban. – De nem maradhatok itt. Vera… ragaszkodik a költözéshez. Azt mondja, nem akar olyan házban élni, ahol a lányát megalázták.
– Apa, ez nem igaz!
– Lehet – legyintett fáradtan. – De Krisztinának tényleg nehéz. Mikola felbontotta az eljegyzést.
– A lakás miatt, nem miattam – jegyezte meg Anna.
– Mi a különbség? – sóhajtott az apa. – Az eredmény ugyanaz.
Átnyújtott neki egy borítékot.
– Mi ez?
– A kiköltözési nyilatkozat. Verával elköltözünk abba a kétszobás lakásba, a város szélére.
Azon az estén Anna egyedül maradt a lakásban, ahol felnőtt. Szobáról szobára járt, a gyerekkorára emlékezve. Itt tanította meg anya rajzolni. Itt barkácsolta apa a könyvespolcot. És itt díszítették fel az egész családdal a karácsonyfát minden évben.
Az ajtócsengő rántotta ki az emlékeiből. Szergej bácsi állt a küszöbön.
– Bejöhetek?
A konyhában ültek, és Anna elmesélte az apjával folytatott beszélgetését.
– Azt mondta, nem maradhat itt. Hogy tönkretettem a családot.
– Butaság – vágta rá Szergej. – Nem te tetted tönkre a családot, hanem Mikola, aki csak a hasznát nézte. És Vera, aki más vagyonáról döntött.
– De mit tegyek? Nem akarom elveszíteni apát.
– Adj neki időt – töltött magának még teát Szergej. – De addig is… Van egy ajánlatom Krisztinának.
– Micsoda?
– Már régóta terveztem lakást venni a fiamnak, jövőre végzi az egyetemet. Kinéztem egy egyszobásat egy új építésű házban. Felajánlhatom Krisztinának bérletre, opcióval a későbbi megvásárlásra. Az önerő kicsi, a többi részletfizetéssel megoldható.
– Szerinted beleegyezik? Minden után, ami történt?
– Nincs más választása – rántott vállat Szergej. – És nem fog örökké haragudni.
Igaza lett. Két héttel később Krisztina és Vera már nézték is a Szergej által ajánlott lakást. Addigra az apa és a mostoha már elköltöztek.
Anna a nagymamájával ült egy kis kávézóban, amikor megcsörrent a telefonja Szergejtől.
– Beleegyeztek – újságolta. – Vera még mindig haragszik rád, de Krisztinának tetszett a lakás. Saját ízlése szerint fogja felújítani.
– Köszönöm, Szergej bácsi – Anna érezte, ahogy egy hatalmas kő esik le a válláról. – Már csak apával kellene kibékülni…
– Ebben is segítek – ígérte Szergej. – Gyere át ma hétkor. Nálunk lesz.
Az apa és a lánya találkozása feszült volt. Szergej próbálta viccekkel oldani a hangulatot, de nem sok sikerrel. Alekszej zárkózott volt, egyszavas válaszokat adott. Anna bűnösnek érezte magát, pedig tudta, hogy semmi rosszat nem tett.
– Hogy vagytok Verával? Találtatok lakást? – kérdezte, amikor a csend már elviselhetetlenné vált.
– Nézegetjük a lehetőségeket – kerülte az apa a tekintetét. – Vera testvérénél szűkös lenne négyünknek.
– Apa – szedte össze a bátorságát Anna. – Szeretnék felajánlani valamit.
Elővette a dokumentumokat tartalmazó mappát.
– Megajándékoztalak a lakás határozatlan idejű használati jogával. Bármikor lakhatsz ott, függetlenül attól, hogy én ott leszek-e vagy sem.
Az apa némán vette át a papírokat.
– És még valami… – nyújtotta át Anna a borítékot. – Ez az előleg egy új lakáshoz. Neked, Verának és Krisztinának, ha szeretnétek. Vagy csak nektek kettőtöknek. Autóra gyűjtöttem, de ez most fontosabb.
– Nem fogadom el a pénzedet – tolta vissza az apa a borítékot.
– Akkor tekintsd kompenzációnak. Azért a sok évért, amíg egyedül gondoskodtál rólam – nézett az apa szemébe Anna. – Kérlek, apa. Azt akarom, hogy család legyünk.
Az apa hosszan hallgatott, majd óvatosan megkérdezte:
– És te? Egyedül fogsz élni abban a lakásban?
– Egyelőre igen – mosolyodott el Anna. – De nem örökké. Van valakim. Lehet, hogy hamarosan én is férjhez megyek.
– Miért nem mondtad? – csengett az apa hangjában a kíváncsiság.
– Nem volt rá megfelelő alkalom – rántott vállat Anna. – Ráadásul te annyira el voltál foglalva az új családoddal…
– Bocsáss meg nekem – mondta váratlanul az apa. – Több figyelmet kellett volna fordítanom rád.
– Minden rendben, apa – tette Anna a kezét az apja tenyerére.
A teljes megbékélés nem jött azonnal. Idő kellett, hogy a sebek begyógyuljanak. Vera vonakodva bár, de elfogadta az új helyzetet, különösen miután Szergej segített elintézni a jelzáloghitelt az új lakásra. Krisztina még mindig távolságtartó maradt, de fokozatosan ő is megenyhült.
Október végén Anna lakásavatót tartott – a saját, hivatalosan is saját – lakásában. Mindenki eljött: az apa Verával, Krisztina, Szergej a feleségével, Tamara Petrovna. És Pál is – az a bizonyos „valaki”, akit Anna elsőként említett az apjával folytatott beszélgetésében.
– Az új kezdetekre – emelte poharát Szergej.
– És a családra – tette hozzá Anna, édesapjára nézve.
Az apa elmosolyodott – hosszú idő után először őszintén és melegen.
Késő este, amikor a vendégek már elmentek, Anna az ablaknál állt, nézve, ahogy az apja segít Tamara Petrovnának beszállni a taxiba. Pál hátulról átölelte.
– Min gondolkozol?
– Azon, hogy anyának igaza volt – válaszolta Anna. – Azt akarta, hogy ez a lakás a családban maradjon. Hogy a gyerekeink is itt nőjenek fel, ahogy egykor én.
– Akkor úgy is lesz – csókolta meg a halántékát Pál. – Amikor eljön az ideje.
Azon az éjszakán Annát anyja látogatta meg álmában. Nem mondott semmit, csak mosolygott és simogatta a lánya haját, mint régen. Anna pedig valahogy pontosan tudta, hogy anyja minden döntését jóváhagyja.
Reggel egy telefonhívás ébresztette. Az apja neve világított a kijelzőn.
– Jó reggelt, apa.
– Jó reggelt – hangzott az apa vidám hangja. – Átugorhatok ma? El szeretném hozni a szerszámaimat a tárolóból. Meg közben megjavítom a szekrényedet is.
– Természetesen – mosolyodott el Anna. – Gyere. Várni foglak.
