A macskát olyan tekintélyes hordozóban hozták „fogyókúrára”, hogy az embernek az volt az érzése: odabent nem egy kisállat, hanem valami fontos főnök érkezik ellenőrzésre.
A szerkezet megbízható volt, tágas, egy kisablakkal, amelyen keresztül egy kerek, enyhén sértett, bajszos arc tekintett a külvilágra. A pofakifejezéséből azonnal látszott: ez a macska már sok mindent megértett az emberekkel kapcsolatban, de egyelőre csak óvatosan gyűjti a tényeket.
A gazdája, egy ötven körüli, jóságos, de fáradt tekintetű asszony, az asztalra tette a hordozót, és rögtön szabadkozni kezdett. Ráadásul nem is annyira nekem, mint inkább magának a macskának, a körülményeknek és – úgy tűnt – egyszerre az egész univerzumnak.
— Péter, ne gondoljon rosszat, én nem olyan vagyok… — mondta, miközben megigazította táskája szíját. — Értem én, hogy ő… hát… nem kicsi. De nálunk a családban mindenki ilyen. Meg aztán, ő nagyon érzékeny. Ha nem adunk neki, úgy néz, hogy az embernek megáll a falat a torkán.
— Neki meg, ezek szerint, nem áll meg? — pontosítottam.
— Neki soha — sóhajtott fel az asszony.
Kinyitottam a hordozót, és megismerkedtem Matvejjel.
Matvej nem egyszerűen nagytestű volt – ő tekintélyes volt. Széles és magabiztos, mint egy régi ház ablakpárkánya. Nem esetleges elhízás érződött rajta, hanem mintha egy alaposan átgondolt életstratégia eredménye lenne: nem túlevés, hanem fokozatos terjeszkedés.
Ott ült, gondosan maga alá húzott mancsokkal, és azzal a tekintettel nézett rám, amellyel az emberek szoktak a sorban álláskor:
„Ez az egész nem tetszik, de a válaszokat úgyis magának kell megadnia.”
— Matvej, gyere ki — hívta szelíden a gazdája.
A macska meg sem moccant.
— Matyusa, nyuszikám, megnéz a doktor bácsi…
Matvej alig észrevehetően pislogott, mintha azonnal tisztázni akarná az alapokat: először is, ő egyáltalán nem nyuszi; másodszor, a doktor távolról is nézheti; harmadszor pedig, nem köteles részt venni senki fogyókúráról szőtt fantáziáiban.
Óvatosan kinyújtottam a kezem. Nem ellenkezett, nem sziszegett, nem próbált elmenekülni. Csak úgy nézett rám, ahogy egy szerelőre néznek, aki nem a megfelelő hibát jött kijavítani. Pánik nélkül, de egyértelmű belső tiltakozással.
Amikor végül kiemeltem és az asztalra tettem, egy alig hallható „sóhajt” hallatott.
— Mennyi a súlya? — kérdeztem.
— Otthon majdnem tizenkettő volt — válaszolt halkan az asszony. — De régi a mérlegünk…
A klinikai mérleg őszintébbnek bizonyult. Tizenegy kiló hétszáz gramm.
Matvejjel pillantást váltottunk. Olyan érzés volt, mintha ez a szám nem csak úgy elhangzott volna, hanem fanfárok kísérték volna.
— Életkor?
— Hét.
— Ivartalanított?
— Igen.
— Mivel etetik?
És ekkor beállt az a bizonyos szünet, ami után általában az igazság következik. Nem a rossz, csak a valódi.
Az asszony félrenézett, és sorolni kezdte: száraztáp, nedves táp, néha egy kis csirke, néha „egy pici” tejföl, sajt – „hiszen kéri” –, pástétom, ha nem evett, bébiétel – ha megsértődött –, halacska, jutalomfalat a „jó viselkedésért”, vagy csak úgy – „mert olyan szomorú volt”. Plusz a falatkák a férjtől, a lányuktól, sőt még a szomszédasszonytól is, aki néha átjött virágot locsolni.
Más szóval: Matvej étrendje nem ételből, hanem gondoskodásból állt. Rétegről rétegre – kalóriadús, családi, őszinte gondoskodásból. Mindenki figyelmességet akart mutatni, de ennek az árát a macska szervezetének kellett megfizetnie.
— Vagyis az egész család együttérzéséből táplálkozik? — kérdeztem.
— Ha így mondja… félelmetesen hangzik — ismerte el az asszony.
— Pedig még finoman fogalmaztam.
Matvej ezalatt ott ült, mint a táplálkozási diplomácia jelképe. A hasa már nem egyszerűen egy has volt, hanem egy meggyőződés. A szőre fénylett, a szeme tiszta volt, a jelleme szilárd. Csak éppen már nem úgy mozgott, mint egy macska, hanem mint egy ember, aki régen szerette az aktivitást, de most már többre tartja a kényelmet.
Megkezdtem a vizsgálatot. Szív, has, ízületek. Mindent egy sértett tisztviselő méltóságával tűrt. Nem ellenkezett, de egész lényével azt sugallta:
„Kicsinyes. Nagyon kicsinyesen járnak el velem szemben.”
— Játszik valaha? — kérdeztem.
— Hát… ha szalagot húzunk előtte, követi a szemével.
— És szaladgál?
— Minek?
Kiderült, hogy Matvej már rég eldöntötte: a sürgés-forgás a fiatalok dolga. Nem ugrált, nem rohangált, nem rendezett éjszakai maratonokat. Stratégiai pozíciókat vett fel, és a tekintetével ellenőrizte a terepet.
A konyhába magabiztosan ment, a kanapéra méltóságteljesen, az alomhoz pedig felesleges mozdulatok nélkül. Minden mást túlzásnak tartott.
— Miért döntöttek úgy, hogy most hozzák el? — kérdeztem.
Az asszony mélyebbet sóhajtott.
— Elkezdett fulladni. Kivittük a telekre, ott van egy lépcső. Felment, és… leült. Csak leült, és úgy nézett ránk, mintha mi csak azért építettük volna azt a lépcsőt, hogy kiszúrjunk vele.
— És mit tettek?
— Melléültem… és sírva fakadtam. Mert rájöttem, hogy nem csak elkényeztettük. Hanem… ezzel pótoltunk valami mást.
És ekkor vált világossá: itt már nem csak a macskáról van szó. Az ilyen történetek szinte mindig az emberekről szólnak. Az otthoni étel gyakran nem táplálékká, hanem nyelvvé válik – ezen keresztül kérnek bocsánatot, vigasztalnak, hálálkodnak, töltik ki az űrt.
— Kik laknak otthon? — kérdeztem.
— A férjem meg én. A lányunk külön él, a fiunk egy másik városban. A férjem az agyvérzése óta itthon van, én is kevesebbet járok el… — kicsit elmosolyodott. — Végül Matvej lett a család középpontja. Régebben egymással vitatkoztunk, most meg mindenki őt jár etetni. Nagyon összetartja a családot.
— Különösen őt — jegyeztem meg.
Halkan felnevetett, de a szemében már ott tükröződött az a fajta fáradtság – az a felgyülemlett, nem hivalkodó, hanem hétköznapi mázsás súly. Amikor látszólag minden rendben van, de belül állandó a feszültség. Ilyenkor a macska válik az érzések legkényelmesebb címzettjévé. Ő nem vitatkozik, nem sértődik meg, nem emlegeti a múltat. Egyszerűen csak elfogadja – és megeszi. Az embernek pedig egy pillanatra úgy tűnik, valami jót tett.
Matvej ebben a pillanatban hatalmasat ásított, és szemrehányóan nézett rám. Mintha azt mondaná: „Amíg ti itt az emberi lélek rejtelmeit boncolgatjátok, én – csak úgy mellesleg – még mindig nem kaptam kártérítést a morális sérelmeimért.”
— Nos, a következő a terv — mondtam. — Fogyni fogunk, de nem „emberi módra”, amikor tavasszal két napig csak levelet esznek, éjjel megrohamozzák a hűtőt, aztán gyűlölik magukat. Hanem nyugodtan, kimérten, macskásan. Terv szerint. És lehetőleg a család önbíráskodása nélkül.
A gazdája azonnal kihúzta magát, mintha vizsgázni készülne.
— Mit kell tennünk?
— Első lépés: laborvizsgálat. Ki kell zárnunk a rejtett betegségeket, és meg kell győződnünk róla, hogy a szervezete készen áll a súlycsökkenésre. Másodszor: az etetésért egyetlen ember felel. Egyetlenegy. Se a férje, se a lánya videóhíváson keresztül, se a jószívű szomszédasszony.
— A szomszédasszonynak már rég meg akartam tiltani — élénkült fel az asszony.
— Remek. Mondja neki azt, hogy az orvos előírása szerint Matvejt csak távolról szabad szeretni.
— Ez a legjobb orvosi utasítás, amit valaha hallottam.
— Továbbá: a táp adagolása szigorúan az előírt norma szerint történik. Nem „szemre”, nem „mert ma olyan szomorú”, nem „csak még egy picit, különben megsértődik”. A macska nem fog elpusztulni, ha nem kapja meg a hatodik uzsonnáját az ebéd és az egzisztenciális krízis között.
Matvej demonstratívan elfordult, egész lényével jelezve, hogy az efféle radikális nézetekkel nem ért egyet.
— És a mozgás — folytattam. — Persze nem rögtön maratonnal kezdünk. De a tálkáit szét lehet rakni a lakásban, hogy fel kelljen állnia és sétálnia kelljen értük. Az ételt adagokban kapja, hogy meg kelljen keresnie. Játékok, szimatolós szőnyegek, esetleg magaslatok, ha bírja. És a legfontosabb: ne keverjék össze az ételt a gondoskodással.
Az asszony elhallgatott, majd halkan megkérdezte:
— És ha kérni fog?
Ebben az „és ha kérni fog”-ban olyan reménytelenség lüktetett, mintha nem egy macskáról, hanem egyszerre egy felnőtt fiúról, egy volt férjről és az adóhatóságról lett volna szó.
— Kérni fog — feleltem. — Mégpedig profin. Hét évig építette ezt a rendszert. A pofája alapján ott már szakszervezet, parlament és alapszabály-módosítások is vannak. De önök meg fogják oldani.
— Olyan nézéssel tud nézni…
— Tudom. A macskáknál ez a tekintet a bajusszal együtt, gyárilag jár.
Lejegyeztem a javaslatokat, lépésekre bontottam mindent, és elmagyaráztam, mit tilos: nincs drasztikus megvonás, csak fokozatos csökkentés, kontroll, víz és megfigyelés. Matvej ezalatt az asztal szélén ült, mint egy érdemes művész, akit forgatás helyett felülvizsgálatra küldtek.
Amikor a vizit véget ért, a gazdája megpróbálta visszatenni a hordozóba. Ekkor Matvej először döntött úgy, hogy véleményt nyilvánít.
Nem agresszióval – nem, ő olyasmire nem alacsonyodna le. Egyszerűen leült az ajtó elé, kihúzta magát, felemelte a tekintetét, és olyan hosszas, morális ítélettel teli hangot adott ki, hogy egy pillanatra egy államellenes összeesküvés résztvevőjének éreztem magam.
— Tudom, kisfiam — mondta az asszony, alig leplezve nevetését. — Én sem vagyok elragadtatva.
Két hét múlva jöttek újra. Már a folyosóról hallottam a hangját:
— Csak ne dicsérje meg előre! Most azt hiszi magáról, hogy ő a reformok áldozata.
Matvej úgy jelent meg a hordozóban, mint egy igazságtalanul kirúgott alkalmazott. A pofája ugyanolyan maradt – csodák nincsenek –, de a tekintete mélyült. Már benne élt a nélkülözés emléke: az üres tálka hajnali négykor, a férj árulása, aki sajt helyett most csak simogat, és a labda, amit lökdösni kell az ételért, mint egy szerződés nélküli cirkuszi akrobata.
— Nos, hogy megy? — kérdeztem.
— Nehezen — felelte az asszony.
— Matvejnek?
— Mindenkinek. De kitartunk.
Elmesélte, hogyan zajlott. Az első napok olyanok voltak, mint egy ostrom. Matvej követte őt mindenhová, és úgy követelt, mintha nem az ételt vonták volna meg tőle, hanem az örökségéből forgatták volna ki. Éjszaka az ágy mellett ült, és néma váddal az arcába lélegzett. A férj egyszer titokban adott neki egy darabka pulykát, de a köntösén felejtett morzsa lebuktatta. A lányuk videón keresztül próbálta védeni a macskát, amíg rá nem jött, hogy az állat öt perc alatt mindenkitől külön-külön kapott valamit.
— Rájöttünk, hogy nem éhes — mondta az asszony. — Csak egy tehetséges manipulátor.
— Minden normális macska ilyen — jegyeztem meg.
— Aztán könnyebb lett. Vettünk neki egy jutalomfalat-adagoló labdát. Először úgy nézett ránk, mint a bolondokra. Aztán véletlenül meglökte. Aztán rájött, hogy kiesik belőle a kaja. És most… — elmosolyodott. — Dühös, de játszik.
Feltettük Matvejt a mérlegre. Tizenegy kiló háromszáz gramm.
Mínusz négyszáz gramm.
Valaki azt mondaná: semmiség. De én tudom, mennyi erőfeszítésbe, türelembe és családi tárgyalásba kerül egy ilyen eredmény. Különösen ott, ahol sokáig összekeverték a szeretetet a repetával.
— Gratulálok, szép munka — mondtam.
Az asszony arca felragyogott. Matvej fáradtan nézett rám – egyértelműen úgy vélte, semmi jogom örülni az ő szenvedésének. Ismét megvizsgáltam. Könnyebben lélegzett. Bár még mindig cammogott, a mozgása élénkebb volt. Még az asztalról is úgy ugrott le, mint egy macska – igaz, egy tekintélyes macska –, nem pedig mint egy éjjeliszekrény.
— Folytassák — mondtam. — De ne vigyék túlzásba. Nem egy kimerült neurózis-csomóra van szükségünk, hanem egy normális macskára, akinek könnyebb élni a saját testében.
— És ha újra kérni kezd?
— Fog is. Ő egy művész. De önök most már meg tudják különböztetni a kérést a megszokástól.
Bólintott, majd hirtelen hozzátette:
— Tudja, a férjemmel mi is elkezdtünk kevesebbet enni.
— Szolidaritásból?
— Inkább a megfigyelés miatt. Amíg őt figyeltük, észrevettük, hogy mi is folyton eszünk valamit, de nem azért, mert éhesek vagyunk.
Így megy ez. Elhoznak egy macskát fogyni, de valójában az a családi illúzió fogyatkozik meg, miszerint az étel mindenre gyógyír. Nem az. Egy rövid időre megvigasztal, az asztal köré gyűjt, eltereli a figyelmet. De aztán a macska elkezd fulladni a lépcsőn, az emberek pedig hirtelen megértik: szerették ők, igen, de nem egészen jól.
Három hónap múlva Matvej ismét eljött. Már a korábbi dráma nélkül a szemében, bár a sértett méltósága mit sem kopott. Láthatóan lefogyott, mozgékonyabb lett, még a szőre is mintha máshogy állna – ha egy állatnak könnyebb a léte, az mindig látszik, még akkor is, ha úgy tesz, mintha mi sem történt volna.
— Tegnap magától felugrott az ablakpárkányra — újságolta a gazdája. — Egy év óta először.
— És utána mi történt?
— Leült, és úgy nézett rám, mintha az egész az ő érdeme lenne, én meg csak ott statisztálnék.
— Így is van — mondtam. — Ne vegye el tőle a győzelmet.
Aznap Matvej hagyta, hogy megvakarjam a füle tövét. Különösebb melegség nélkül, de a korábbi politikai feszültségtől mentesen. Ez volt a tőle telhető legnagyobb békülési gesztus.
Amikor távoztak, az asszony még az ajtóból visszafordult:
— Péter, igaza volt. Nem akart ő fogyni. De még kevésbé akart fulladni.
Bólintottam.
Mert ebben rejlik minden lényeg – az állatoknál és az embereknél egyaránt. Senki sem vágyik a változásra, amíg valahogy el lehet lenni a régiben. Amíg a lépcső bírja, az ízületek hallgatnak, a szív nem panaszkodik, a konyhába vezető út pedig a létezés értelmének tűnik. De egy nap az élet leül melléd a lépcsőfokra, és azt mondja: így tovább már túl nehéz.
Ilyenkor fontos, hogy ne sértődjünk meg, ne tegyünk úgy, mintha a mérleg hazudna, az orvos kötekedne, a macska pedig csak „erős csontú” lenne. Fontos beismerni: a mértéktelen szeretet is tud ártani. Nagyon puhán, nagyon gondoskodóan, otthonosan – de ártani.
Matvej pedig… hát, Matvej. A pofakifejezése alapján esze ágában sem volt fogyni. De amikor könnyebb lett ugrani, feküdni, lélegezni és egyszerűen csak létezni, azt hiszem, felülvizsgálta az álláspontját. Nem hangosan, persze. A macskák sosem ismerik el az ember igazát – náluk az gyengeségnek számít.
De ha a macska újra felugrik az ablakpárkányra, az azt jelenti: mindent jól csináltunk. Még akkor is, ha közben úgy néz ránk, mintha tönkretettük volna a legszebb éveit.
