Viktória némán meredt a blokkra, miközben nehéz, jégideg fojtogató érzés terétve szét a mellkasában. A blokk a férje autójának műszerfalán feküdt, félig kilógva egy vaskos határidőnapló alól. A végösszeg arcul ütötte, de még ennél is ijesztőbb volt a tétel megnevezése: „Szerelmes szív” medál, fehérarany, köbös cirkónia. 1 db.
De Viktória soha életében nem kapott ehhez hasonlót a férjétől ajándékba. Nem is kaphatott volna.
A nyolc év házasság alatt Jenő tökéletesen megtanult egy egyszerű szabályt: Viktória nem hordott fehéraranyból és ezüstből készült ékszereket. Kizárólag a klasszikus sárga aranyat kedvelte, és ezt a férj jól tudta.
Viktória még mindig a blokkon tartotta a szemét, amikor Jenő abban a pillanatban beült az autóba.
Letörölte a havat a drága gyapjúkabátja gallérjáról, és a gyújtáskulcsért nyújtózott. Ekkor a tekintete végigsiklott a műszerfalon, és összefonódott a feleségéé.
Egy másodpercre megfagyott a levegő, fülsértő csönd nehezedett a térre. Jenő alig észrevehetően összưngött, majd gyorsan, szinte reflexből a kabátzsebébe söpörte a blokkot. Idegesen felköhögött, maximum fokozatra kapcsolta a fűtést, és az utat bámulva, kifejezetten hanyag, unott hangonvetette oda:
— Ez egy munkatársi ajándék. A részlegen összegyűjtöttek pénzt a főkönyvelőnknél jubileumra, engem bíztak meg, hogy ugorjak be a plázába elhozni a rendelést.
Simán kitolatott a parkolóból, és feljebb tekerte a rádió hangerejét, elejét véve mindenféle kérdésnek.
Viktória hallgatott. A hallgatását nem a női bölcsesség diktálta, hanem a legközönségesebb, bénító félelem. A világ, amelyet olyan odaadással, tégláról téglára épített fel, a szeme láttára omlott össze, ő pedig teljesen készületlenül érte a csapás.
„Biztosan van egy másik nője, a könyvelősről szóló mese meg csak szemfényvesztés” – gondolta Vika, miközben hazafelé tartottak.
A következő három hét kifinomult, őrlő kínzássá vált Viktória számára. Jenő nemcsak eltávolodott – mintha szándékosan közszemlére tette volna a távolságtartását, hogy a felesége nap mint nap belebotoljon.
Ha korábban a telefonja mindig a konyhaasztalon hevert képernyővel felfelé, most bonyolult mintakód védte. Dani ki sem engedte a kezéből, még a fürdőszobába is magával vitte, és amikor egy értesítés villant a kijelzőn, alig észrevehetően elmosolyodott, majd sebesen gépelni kezdett egy hosszú üzenetet.
Szokássá vált nála a túlóra. Későn ért haza, amikor Viktória már az ágyban feküdt, és úgy tett, mintha aludna. A zakóiból halványan, de tolakodóan áradt egy édeskés, teljesen idegen női parfüm – valami émelyítő, vaníliás illat, amit Vika soha nem használt.
Egy este, amikor a lakásban feszülő csendet kézzel lehetett volna vágni, Viktória nem bírta tovább. Elkészítette a kedvenc zöldfűszeres sült halát, megterítette az asztalt, és amikor Jenő leült vacsorázni, halkan így szólt:
— Jenő, én így nem bεszem tovább. Mi történik velünk? Teljesen idegen ember lettél. Éjfél után jössz haza, alig beszélgetünk. Van valamid?
Jenő lassan, színpadias magabiztossággal letette a villáját. Hátradőlt a szék támláján, keresztbe fonta a karját a mellkasán, és leereszkedő, csaknem gőgös mosollyal nézett a feleségére.
— Vika, megint elkezded? – a hangjában megjátszott ingerültség vegyült élvezettel. – Egyszerűen nincs mit csinálnod, ezért keresed a drámát a semmiből. Hajtós időszakom van a cégnél, negyedév vége, három projektet viszek a hátamon, hogy normálisan tudjunk élni. Te meg a támogatás helyett vallatóra fogsz.
— És mi köze ehhez a projekteknek? – Viktória hangja megremegett. – Érzem az idegen parfüm szagát. Látom, hogyan rejtegeted a telefont. Jenő, ne csinálj belőlem hülyét, kérlek.
— Tudod mit? – Jenő hirtelen felpattant az asztaltól. – Nincs szükségem a engedélyedre a magánszférához. Ha úgy döntöttél, hogy paranoid leszel, az a te bajod.
Bevonult a hálószobába, és nagy erővel becsapta az ajtót. Viktória teljesen egyedül maradt a konyhában. Az arcába temette a kezét, és hangtalanul sírni kezdett.
A hálószoba zárt ajtaja mögött pedig Jenő diadalmasan mosolygott. A terv hibátlanul működött. Élvezte a felesége sebezhetőségét. Szó szerint kivirult, érezve a hatalmát, látva a sarokba szorított, riadt tekintetét. A felesége végre megértette, hogy elveszítheti.
Egy héttel később az üzletközpontban, ahol Viktória dolgozott, csőtörés történt, elment az áram, a vezetőség pedig hazaengedte a dolgozókat. A szokásosnál négy órával korábban tért vissza a lakásba.
Az előszobában csend volt. Levette a cipőjét, felakasztotta a kabátját, és épp bement volna a konyhába kávét főzni, amikor meghallotta a férje hangját. Jenő a nappalihoz tartozó erkélyen tartózkodott. Az erkélyajtó nyitva volt, és a hűtlen lakás abszolút csendjében a szavai felerősödve hallatszottak. Kihangosítón beszélt.
— Juli, mondom neked, a te módszered egyszerűen bomba! Nem is számítottam ilyen hatásra! – Jenő hangja szinte szikrázott a gőgös elégedettségtől.
Viktória megdermedt, még lélegzetet venni sem mert. Júlia. A legidősebb nővére. Egy vaskezű, toxikus természetű nő, aki imádott mások életébe avatkozni, és mindig azzal dicsekedett, hogy a saját férjét, Viktort „rövid pórázon tartja”.
— Hát mit hajtogattam neked fél éve, Jnyecske? – szólalt meg a hangszóróból a sógornője recsegő, kioktató hangja. – A nő a természetéből adódóan lusta. Megszokja a jót, és elkényelmesedik. Folyamatosan éreznie kell, hogy a pasijára van kereslet. Ez fordítva is működik! Az én Vicám is az elején még húzta a száját, de amikor egyszer-kétszer „titkos hódítótól” származó csokrokat cipeltem haza, azonnal kezes bárány lett! Egy hónap alatt befejezte a felújítást a dácsán, még a port is letörli rólam. A te kis hercegnőd hogy reagál?
— Hát tökéletesen reagál! Biztos benne, hogy van valakim – nevetett fel Jenő. – Minden gőg elszállt belőle. A szemembe les, nem emeli fel a hangját. Tegnap vacsorát főzött, és majdnem sírt, amikor arra kért, hogy ne távolodjak el tőle. Remeg, hogy elhagyom. Ma, ahogy tanítottad, vettem a metróaluljáróban valamilyen olcsó, émelyítő parfümöt, és befújtam vele a zakóm gallérját. Tudja meg, hol a helye. Különben túl sokat képzelne magáról, túlságosan független lett.
— Ügyes vagy, öcskös – helyeslően mormogott Júlia. – Tartsd még ebben a tónusban pár hétig. Hadd idegeskedjen, igyon egy kis valeriánát. Aztán majd úgy teszel, mintha észhez tértél volna, viszel virágot, és kijelented, hogy a család fontosabb. Életed végéig mosni fogja a lábadat, és még a vizet is utánaissza, amiért nem hagytad el. A szemedből fog enni, garanciát vállalok rá.
Viktória lassan a falnak támasztotta a hátát. A fájdalom, amely az elmúlt hetekben satuba szorította a mellkasát, egyszeriben megszűnt. Nem csillapodott le, nem oszlott el fokozatosan – egyetlen másodperc alatt égett hamuvá.
Nem volt semmilyen más nő. Nem volt romantika, hűtlenség, titkos szenvedélyek vagy hirtelen fellángoló érzések. Csak egy olcsó, visszataszító, kegyetlen színjáték létezett. És a show rendezője a sógornője volt, a főszereplője pedig a férje. Az az ember, akiben Vika jobban bízott, mint saját magában.
Ugyanolyan csendben felöltözött, és nesztelenül elhagyta a lakást. Lesétált egy emeletet a lépcsőházban, leült a hideg lépcsőfokra, és a kezére nézett. Már nem remegtek. A könnyei felszáradtak. A fejében ijesztően tiszta, könyörtelen megfontoltság pulzált.
A következő tíz napban Jenő folytatta az egyszemélyes színházát, teljes meggyőződésben élve, hogy a néző még mindig az első sorban ül, és a könnyeit mossa.
Viktória zseniális színésznőnek bizonyult. Kívülről tökéletesen fenntartotta az általa elvárt imázst: halk, alázatos hangon beszélt, nem tett fel felesleges kérdéseket, letette az ételeket az asztalra, és elfordította a tekintetét, amikor a férje tüntetően üzengetett valakinek. Kanalanként etette a felpuffadt egóját, hogy elaltassa a gyanakvását. Időt kellett nyernie.
Miután három egymást követő napra szabadságot vett ki a munkahelyén, elindult az ügyvédhez. Ilja Boriszovics, egy keménykezű, tapasztalt családjogi ügyvéd, figyelmesen átlapozta a tölgyfa asztalra kiterített, vaskos iratmappát.
– Szóval, Viktorija Andrejevna – az ügyvéd összefonta az ujjait. – A háromszobás lakást a hivatalos házasság alatt vásárolták. De a számlakivonatok alapján a kezdőrészlet az ingatlan értékének hatvanöt százalékát tette ki. Ezek ingatlaneladásból származó összegek voltak?
– Igen. A nagymamámtól örökölt dácsa és a hozzá tartozó telek eladásából – válaszolta Viktória teljesen nyugodt, üzleties hangon. – A dácsa adásvételi szerződése és az építtetővel kötött lakáselőkészatességi szerződés három nap eltéréssel lett aláírva. Az átutalás közvetlenül az én számlámról az építőipari cég számlájára történt. Az összes banki bizonylat itt van ön előtt.
– Látom – bólintott az ügyvéd. – Menjünk tovább. A jelzáloghitel-törlesztések.
– Az elmúlt négy évben Jenő hivatalosan részmunkaidőben dolgozik egy kis cégnél, a „fehér” bevétele minimális. A hitel törlesztőrészleteit minden hónapban az én fizetési számlámról vonták le. Az autót egyébként a házasság alatt vették, de arra a hitelt ő vette a nevére.
— Tökéletes kép a bíróság számára — Ilja Boriszovics megengedett magának egy enyhe mosolyt. — A bírói gyakorlat szerint az örökölt vagyon eladásából származó pénz az ön személyes tulajdonának minősül. Ezt a hatvanöt százalékot kivonjuk a vagyonmegosztás alól. A fennmaradó harmincöt százalékot elfelezzük. Összesen: a házastárs a lakás aktuális piaci értékének maximum tizenhét és fél százalékára tarthat igényt. És az autója értékének a felét is ki kell fizetnie önnek.
— Képes lesz erre a feltételre egyezségi tervezetet készíteni péntekig? — érdeklődött szárazon Viktória. — Fel akarom ajánlani neki a békés rendezés lehetőségét, mielőtt bíróságra mennünk.
— Semmi akadálya. A dokumentumok készen lesznek.
Miután kilépett az ügyvédtől, Viktória beugrott a bankba, és minden jelentős személyes megtakarítását átutalta egy biztonságos, az édesanyja nevére nyitott számlára. A csapda bezárult.
Teltek a napok. Jenő elkezdte érezni a homályos nyugtalanságot. A nővére által megírt forgatókönyv apró repedéseket kezdett mutatni. A felesége túlságosan nyugodttá vált. Hiányoztak neki a könnyei, a riadt pillantásai. Hogy visszaszerezze az abszolút irányítást, úgy döntött, ideje rátérni a fináléra — egy mély érzelmi sokkra.
Mindez péntek este történt. Az ablakon túl hideg őszi eső esett. Viktória a nappaliban ült egy fotelekben egy könyvvel.
Jenő belépett a szobába, színpadiasan, nehéz dobbanással dobta a telefont a dohányzóasztalra, mélyen felsóhajtott, borzolta a haját, és megállt az ablaknál. Egész testtartása elviselhetetlen lelki gyötrelmeket sugárzott.
— Vika… komolyan kell beszélgessünk — szólalt meg tompa, tragikus baritonnal, a vizes üveget bámulva. — Ugye te is látod, hogy ez így nem folytatódhat tovább. Zsákutcába jutottunk.
Viktória ráérősen könyvjelzőt tett az oldalra, letette a könyvet a karfára, és teljesen higgadt pillantást vetett a férjére.
— Értem, Jenő. Figyelmesen hallgatlak.
Jenő kicsit megakadt. Júlia terve szerint már a „komolyan kell beszélgessünk” mondatnál fel kellett volna ugrania a fotelből, és a karjába kapaszkodnia. De Viktória csak nézte őt.
— Az életemben… bizonyos változások történtek — kipréselt magából egy mártírkifejezést, miközben továbbra is játszotta a szerepét. — Már nem tudom tovább becsapni sem téged, sem magamat. El kell döntenünk, hogyan élünk tovább, Vika. Elakadtam.
Elhallgatott, lehajtott fejjel. Nehéz csend nehezedett a szobára.
Viktória feltápászkodott a fotelből, a komódhoz lépett, a felső fiókból előhúzott egy vastag műanyag mappát, és ráhajította az üvegasztalra közvetlenül a telefonja mellé. A műanyag és az üveg csattanása megrezzentette Jenőt.
— Teljesen igazad van, Jenő — mondta jéghideg, minden érzelem nélküli hangon. — Ez így valóban nem folytatódhat tovább. És én már mindent eldöntöttem. Külön folytatjuk az életünket.
A mappát felé csúsztatta.
— Itt van a vagyonmegosztási egyezség tervezete. A válókeresetet az ügyvédem hétfőn reggel benyújtja. A dokumentumok értelmében a te részed tizenhét és fél százalék. Figyelembe véve, hogy az autód fele a törvény szerint az enyém, elszámolunk egymással. A fennmaradó összeget harminc napon belül átutalással kifizetem neked. Ellenőrizd az utolsó oldalon az adatokat.
A férje úgy meredt a mappára, mintha éppen mérgező füst áradna belőle. Minden gőgje, az egész színpadias tragédiája egy szempillantás alatt elszállt, és egy zavarodott, rémült kisfiút hagyott maga után. Az arca csúnya, vörös foltokba borult.
— Milyen… milyen kereset? Milyen bíróság? — a hangja sivításba váltott. — Vika, mit beszélsz?! Milyen hisztit rendezel itt?! Hát én… hát csak összevesztünk! Csak elfáradtam a munkában!
— Nem vesztünk össze, Jenő — váágta rá határozottan, minden szót kicentizve Viktória. — Több mint egy hónaton keresztül szorgalmasan, mint egy eminens diák, eljátszottad a hűtlenkedést. Hamis ékszerblokkokat vásároltál, jelszót váltottál, és a legolcsóbb parfümmel fújtad be a kabátodat.
Jenő szeme tágra nyílt. Hátratempózott, a hátával fellökve a függönyt.
— Honnan… Turkáltál a cuccaimban?!
— Otthon voltam a múlt kedden. És tökéletesen hallottam, amint az erkélyen Júliának meséltél a betanításod sikereiről — Viktória ajkán megvető mosoly futott át. — Kifejezetten briliáns terv. Bravo. Elérni, hogy a feleség tudja, hol a helye. Tónusban tartani, hogy rettegjen és valeriánát igyon.
— Vika, hallgass meg! — Jenő odarohant hozzá, megpróbálta elkapni a kezét, de ő hirtelen hátrelépett, maga előtt tartva a tenyerét. — Ez egész Juli műve! Ő dumálta bele a fejembe, hogy fel kell frissíteni a házasságunkat, hogy túl független lettél, hogy el fogod veszíteni a tiszteletedet irántam! Én nem akartam semmit! Nem volt senki, az egészségemre esküszöm! Ez csak egy hülye vicc volt! Szeretlek!
Akadozva beszélt, szánalmasan a szemébe lesve. A hatalmaskomó manipulátor nyom nélkül eltűnt. Elötte egy tetten ért, gyáva ember állt.
— Vicc? — Viktória olyan pillantást vetett rá, amitől elakadt a lélegzete. — Felnőtt, harmincöt éves férfi vagy. És tudatosan csináltad ezt végig, hogy lecsillapítsd a csorbát szenvedett férfiúi egódat. Azt akartad, hogy a térdeden csússzak eléd.
— Vika, kérlek… Felejtsünk el mindent! Adj egy esélyt! Soha többé nem hallgatok a nővéremre!
— A te és Juli abszurd színházában én már nem játszom, Jenő. A házasságot lehet, hogy felfrissítetted, ahogy elterveztétek. De az irántad érzett tiszteletemet végleg megölted. Nem fogok olyan férfival élni, aki élvezi a fájdalmamat.
— Vika… ne tedd ezt…
— A lakáson bíróság útján osztozunk, ha keddég nem írod alá az egyezséget. Két bőrönd áll a gardróbban. A holmidat akár most azonnal elkezdheted pakolni. A nővérednek kelleni fog egy kis idő, hogy helyet csináljon neked a szobájában.
Megfordult, és hátra sem nézve elhagyta a nappalit. Jenő ott maradt a szoba közepén az eső kopogásában. A dokumentumokat rejtő mappát nézte, és lassan, fájdalmasan megértette, hogy azzal a vágyával, hogy brutálisan „a helyére tegye” a feleségét, a saját kezével tette ki magát az ajtón túlra.
A család ugyanis két ember szigetre kell, hogy hasonlítson, nem pedig olcsó pszichológiai kísérletek terepe. Minden manipuláció, amely a legközelebbi ember megalázásán és fájdalmán alapul, előbb-utóbb kő kövön nem hagyva rombolja szét a legszilárdabb kapcsolatok alapjait is. Azok, akik azzal próbálják meg a partnert „rettegésben tartani”, hogy határtalan engedelmességet remélnek, végül mindig csak hideg megvetést és kiérdemelt magányt kapnak.
