Vera az ablaknál állt, és nézte, ahogy az üveg mögött lassan hull a hó. December épp csak elkezdődött, de a tél már átvette az uralmat: az utcákat fehér lepel borította, a fák kopaszon álltak, a lámpák pedig egyre korábban gyúltak ki. A lakásban friss kávé és narancs illata terjengett, utóbbit Vera reggel vette a piacon. Csend volt és nyugalom.
— Veruska, merre vagy? — hallatszott a férje hangja az előszobából.
— A konyhában! — felelt Vera, és az ajtó felé fordult.
Oleg lépett be, kabátjáról a havat rázva, arca vöröslött a fagyos levegőtől. Megcsókolta a feleségét, majd az asztalhoz ment, ahol már ott gőzölgött a vacsora.
— Megfagytam, mint egy kutya — panaszkodott a férfi, miközben leült és dörzsölgette a tenyerét. — Odakint szerintem mínusz húsz fok van.
— Egyél, amíg meleg — Vera elé tolta a tányér krumplit a húspogácsával.
Három évvel ezelőtt vették ezt a lakást — kétszobás, világos otthon egy új építésű házban, a város szélén. Minden megtakarított pénzüket beleölték, az utolsó fillérig. Vera könyvelőként dolgozott egy kis cégnél, Oleg pedig művezető volt egy építkezésen. Együtt havi százhúszezer rubelt kerestek; félretettek, spóroltak. Amikor végre összegyűlt az önrészre való, hitelt vettek fel és beköltöztek. Úgy tűnt, az életük sínre került.
A lakást egyenlő arányban íratták a nevükre — fele-fele részben. Vera ragaszkodott ehhez, bár Oleg azt mondta, írathatják nyugodtan csak az ő nevére is, hiszen ő keres többet. De Vera gyakorlatias nő volt, és tudta: mindenkinek meg kell legyen a saját tulajdonrésze, így igazságos.
Ezen a lakáson kívül Verának volt még egy: egy szűkös, egyszobás ingatlan egy régi házban, a város túlsó felén. A nagymamájától örökölte, huszonnégy éves korában. Akkoriban még nem volt férjnél, egyedül élt, és azon gondolkodott, eladja a garzont, hogy vegyen valami nagyobbat. De aztán megismerte Oleget, összeházasodtak, és úgy döntöttek, a nagyi lakását inkább kiadják.
Bérlőt hamar találtak — egy kis garzonra a kertvárosban havi tizennyolcezerért mindig volt kereslet. A pénz stabilan jött, Vera pedig félretette a családi kasszába. Néha vettek belőle valamit a házba, néha a nyaralásra gyűjtöttek. A pénzügyi biztonsági tartalékuk lassacskán nőtt, és ez megnyugvást adott.
— Hívtak a szüleim — mondta Oleg, miközben a húspogácsát rágta. — Vasárnap át akarnak jönni hozzánk.
— Megint? — Vera leült vele szemben. — Hiszen két hete voltak itt.
— Hát, biztos hiányzunk nekik — vonta meg a vállát a férje. — Mi ebben a különös?
Vera hallgatott. Viktor Jurjevics és Ljubov Nyikolajevna, Oleg szülei valóban gyakran jártak vendégségbe. Kéthetente, vagy még sűrűbben. Hoztak süteményt, kérdezgettek a dolgaikról, segítettek a kisebb javításokban. Látszólag átlagos, gondoskodó szülők voltak. De Vera észrevette, hogy a beszélgetések egyre gyakrabban a pénz körül forognak.
— Na, és hogy álltok a pénzügyekkel? — kérdezte Viktor Jurjevics teázgatás közben. — A hitelt rendesen tudjátok fizetni?
— Fizetjük — felelte Oleg. — Ráadásul kiadjuk Vera lakását is, onnan is van bevétel.
— És mennyit kaptok érte?
— Tizennyolcezer rubelt havonta.
— Nem rossz, nem rossz — bólintott Viktor Jurjevics, és pillantást váltott a feleségével.
Ljubov Nyikolajevna is élénk érdeklődést mutatott.
— Mire gyűjtötök, gyermekeim? Autóra? Felújításra?
— Tartalékolunk, amire épp kell — válaszolta Vera kitérően, nem akarva részletekbe bocsátkozni.
Nem szerette ezt a feszült figyelmet, ami a jövedelmükre irányult. Oleg viszont azt hajtogatta, hogy a szülei csak aggódnak értük, tudni akarják, hogy a fiukkal minden rendben van. Vera igyekezett nem törődni vele.
A vasárnap napsütéses, de fagyos volt. Viktor Jurjevics és Ljubov Nyikolajevna ebédre érkeztek, hoztak magukkal sült csirkét és egy üveg csemegeuborkát. Leültek az asztalhoz, beszélgetni kezdtek.
— Figyeljetek, gyerekek — Viktor Jurjevics ivott egy korty kompótot, és az asztalra tette a kezét. — Megbeszéltünk egy ötletet Ljubával. Szeretnénk venni egy nyaralót.
— Nyaralót? — Oleg felvonta a szemöldökét. — Minek?
— Hogyhogy minek? — Ljubov Nyikolajevna fellelkesült. — Friss levegő, veteményes, nyáron ki lehet járni pihenni. Neked is jót tenne, Olegyek, ha kicsit kikapcsolódnál az építkezés után. Verocska pedig jöhetne velünk zöldséget termeszteni.
— Találtunk egy kiváló lehetőséget — folytatta Viktor Jurjevics. — Hatszáz négyszögöles telek, a házikó kicsi, de masszív. Ötven kilométerre a várostól. Az ára nagyon jó: kétmillió-háromszázezer.
— Az sok — jegyezte meg Oleg. — Nincs ennyi pénzetek.
— Pontosan erről van szó — sóhajtott az após. — Nem elég a pénzünk. Van egymilliónk, de a többi hiányzik. Gondolkozunk, honnan szerezzük meg.
Csend támadt. Vera érezte, ahogy megfeszül. Mire akar kilyukadni ez a beszélgetés?
— Esetleg vegyetek fel hitelt — javasolta Oleg.
— Nekünk már nem adnak, a korunk miatt — rázta a fejét Ljubov Nyikolajevna. — Meg amúgy sem akarunk adósságba verni magunkat. Arra gondoltunk… hát, talán ti tudnátok segíteni.
— Mivel segíthetnénk? — Vera összevonta a szemöldökét.
— Nos, ott van Vera lakása, amit kiadtok — Viktor Jurjevics a menyére nézett. — Esetleg eladhatnátok, a pénzt pedig kölcsönadnátok nekünk. Később persze visszaadjuk.
Vera megmerevedett. Eladni a lakást? A nagymama lakását, amit örökségbe kapott? Csak úgy fogni és eladni, hogy odaadja a pénzt az apósáéknak egy nyaralóra?
— Viktor Jurjevics, az az én lakásom — mondta Vera lassan. — Még a házasság előtt kaptam. Az az én különvagyonom.
— Na és? — az após megvonta a vállát. — Egy család vagytok. A családtagoknak segíteniük kell egymást.
— De eladni egy lakást… az komoly dolog — Vera a férjére nézett, támogatást várva.
Oleg hallgatott, a tányérját bámulta.
— Oleg? — szólította meg Vera.
— Hát… a szüleimnek igaza van, egy család vagyunk — szólalt meg a férje bizonytalanul. — Talán tényleg érdemes lenne elgondolkodni rajta.
Vera nem hitt a fülének. Elgondolkodni az ő lakása eladásán? Komolyan?
— Nem — mondta Vera határozottan. — Eszem ágában sincs eladni a lakást.
— Verocska, ne légy már ilyen — hajolt közelebb az asztalon keresztül Ljubov Nyikolajevna. — Nem örökre kérjük. Mindent visszaadunk.
— Mikor adják vissza? — Vera összefonta a karját a mellkasa előtt. — Hány év múlva? És egyáltalán, miért kéne nekem eladnom a saját ingatlanomat az önök nyaralója miatt?
— Mert mi is segítettünk nektek, amikor ezt a lakást vettétek! — emelte fel a hangját Viktor Jurjevics. — Emlékszel, Oleg, én adtam neked pénzt az önrészre?
— Emlékszem — bólintott Oleg.
— Na látod. Most rajtunk a sor, hogy segítséget kérjünk.
Vera felállt az asztaltól.
— Sajnálom, de nem akarom folytatni ezt a beszélgetést. A lakás az enyém marad.
Viktor Jurjevics és Ljubov Nyikolajevna fél óra múlva elmentek, sértődötten és elégedetlenül. Oleg elkísérte a szüleit az autóig, sokáig állt odakint az utcán, beszélgetve velük. Vera az ablakból nézte őket, és érezte, ahogy belül minden összerándul. Vajon a férje tényleg úgy gondolja, hogy el kellene adnia a lakást?
A következő napokban Oleg gondolatokba merült. Hazajött a munkából, némán megvacsorázott, a telefonját bújta. Kerülte Vera tekintetét, a kérdésekre tőmondatokban válaszolt. Vera tudta, hogy megint a szüleivel beszél, hogy nyomást gyakorolnak rá, győzködik valamiről. A feszültség napról napra nőtt a házban.
— Mi történt? — kérdezte Vera egyik este. — Már rám sem nézel.
— Semmi — mormogta Oleg, anélkül, hogy felnézett volna a képernyőről.
— De, valami van. Mondd el, mi folyik itt!
— Semmi nem folyik. Csak fáradt vagyok.
Vera nem erősködött, de a szorongása nem múlt el.
Egy héttel később Oleg eltökélt arccal jött haza. Vera rögtön tudta: most komoly beszélgetés következik. A férje bement a nappaliba, levette a kabátját, majd visszatért a konyhába, ahol Vera éppen zöldségeket szeletelt a salátához.
— Ülj le — mondta Oleg. — Beszélnünk kell.
Vera megtörölte a kezét a konyharuhába, és leült az asztalhoz. A szíve hevesebben vert.
— Hallgatlak — mondta Vera.
Oleg sokáig hallgatott, a kezét dörzsölgette, bárhová nézett, csak a feleségére nem. Aztán felsóhajtott és elkezdte:
— A szüleim minden lehetőséget átrágtak, és úgy döntöttek, itt az ideje, hogy eladjuk a lakásodat.
Vera megdermedt. A férje szavai olyan nyugodtan, olyan hétköznapian hangoztak, mintha egy régi kanapé eladásáról lett volna szó, nem pedig az ő otthonáról. A nagymama örökségéről. Az ő magántulajdonáról.
— Mi van? — Vera nem találta hirtelen a szavakat. — Ismételd meg, kérlek. Jól értettem?
— A szüleimnek kell a pénz a nyaralóra — Oleg kerülte a tekintetét. — Egy család vagyunk. Segítenünk kell egymást. Ez közös családi ügy.
— Közös családi ügy? — Vera érezte, ahogy a vér az arcába szökik. — Oleg, te felfogod, mit beszélsz? Az az én lakásom. Az enyém! Még azelőtt kaptam a nagymamámtól, hogy összeházasodtunk volna!
— Na és? — a férje végre ránézett. — Együtt élünk. Mit számít, kié a lakás? A szüleimnek segítségre van szükségük.
Vera hátradőlt a széken, és lehunyta a szemét. Ez tényleg megtörténik? Vajon a férje, akiben megbízott, akivel a jövőjét tervezte, most komolyan azt javasolja, hogy adja el az egyetlen dolgot, amije van?
— Oleg — kezdte Vera lassan, igyekezve megőrizni a nyugalmát —, az a lakás az én biztosítékom. Az én biztonságom a jövőre nézve. Ha bármi történne velünk, ha nem tudnánk fizetni a hitelt, lenne hová mennem. Érted?
— Semmi nem fog történni — legyintett Oleg. — Túlreagálod.
— Nem reagálom túl! — Vera hangja elcsuklott. — A valóságról beszélek! Ez a házasság előtti vagyonom, az örökségem! Hogy juthat egyáltalán eszedbe, hogy eladjuk?
— Mert a család fontosabb — emelte meg a hangját Oleg. — A szüleim egész életükben dolgoztak, segítettek nekem. Most egy nyaralóról álmodoznak, egy helyről, ahol megpihenhetnek. Te pedig megtagadod tőlük a segítséget egy valamilyen lakás miatt!
— Egy valamilyen lakás miatt?! — Vera felugrott, alig bírva visszatartani a könnyeit. — Az nem egy „valamilyen” lakás! Az a nagymamám emléke! Az egyetlen dolog, ami tőle maradt nekem!
— Az emléket a szívedben kell őrizni, nem egy ingatlanban — vágta rá Oleg.
Vera nézte a férjét, és nem ismert rá. Hol van az az Oleg, aki szerelmet vallott, aki megígérte, hogy vigyáz rá és tiszteli őt? Hová tűnt?
— Nem rendelkezhetsz a tulajdonom felett — mondta halk, de ellentmondást nem tűrő hangon Vera. — Ez nem a tiéd. És nem is a szüleidé.
— A szüleim meg fognak sértődni, ha nemet mondasz — Oleg összefonta a karját. — Azt fogják hinni, hogy nem tiszteled őket, és hogy neked a pénz fontosabb a családnál.
— Neked pedig a szüleid fontosabbak a feleségednél? — Vera a férje elé lépett. — Hallod te egyáltalán magadat? Azt akarod, hogy eladjam az otthonomat, hogy a szüleid vehessenek maguknak egy nyaralót!
— Az a mi közös pihenőhelyünk lesz! — Oleg is felemelte a hangját. — Mindannyian kijárhatunk majd oda, együtt tölthetjük az időt!
— Nekem nem kell nyaraló! — kiáltotta Vera. — Nekem a lakásom kell! A tudat, hogy ha valami rosszul sül el, van hová visszatérnem!
— Hová visszatérni? — Oleg elkomorult. — Miről beszélsz?
— Arról, hogy az élet kiszámíthatatlan! — Vera letörölte a könnyeit. — Arról, hogy az emberek megváltoznak, elárulnak, elhagynak! És ha nem lesz saját fedél a fejem felett, az utcára kerülök!
— Szóval nem bízol bennem? — a férje hangja jéghideggé vált. — Azt hiszed, elhagylak?
— Azt gondolom, hogy most a szüleid mellé álltál, nem a feleséged mellé — nézett Vera egyenesen Oleg szemébe. — Ez pedig árulás.
— Árulás?! — Oleg az asztalra csapott. — Arra kérlek, segíts a szüleimnek, te meg árulással vádolsz?!
— Te nem segítséget kérsz! — Vera hangja is felerősödött. — Te követeled, hogy adjam oda a vagyonomat! Meg sem kérdezted a véleményemet, egyszerűen kijelentetted, hogy „a szülők úgy döntöttek”! Mintha nekem itt semmi beleszólásom nem lenne!
— Mert egy egoista vagy! — vágta ki Oleg. — Egy kapzsi egoista, aki semmit nem hajlandó feláldozni a családért!
A férje szavai szíven ütötték Verát. Egy lépést hátrált, tágra nyílt szemmel nézett Oleget.
— Egoista — ismételte meg halkan Vera. — Jól van. Ha egoista vagyok, amiért nem akarok megválni az örökségemtől, akkor legyen így.
Vera megfordult és a hálószobába ment. Elővett egy táskát a szekrényből, és pakolni kezdett. Reszketett a keze, az arca könnyes volt, de a mozdulatai határozottak és pontosak maradtak.
— Mit csinálsz? — jelent meg Oleg az ajtóban.
— Pakolok — Vera nem fordult hátra. — Nem tudok egy olyan ember mellett maradni, aki így viselkedik.
— Elmész? — a férje nem akarta elhinni. — Egy lakás miatt?
— Amiatt, mert őket választottad, nem engem — Vera bezárta a táskát és a férje felé fordult. — Amiatt, mert leegoistáztál. Amiatt, mert meg sem próbáltad megérteni az én álláspontomat.
Vera elővette a telefonját és tárcsázta az anyját.
— Anya? — remegett a hangja. — Értem tudnál jönni? Nálad kellene laknom egy darabig.
— Mi történt, kislányom? — hallatszott Krisztina Szergejevna aggódó hangja a vonal másik végén.
— Majd elmagyarázom. Csak gyere, kérlek.
Oleg az ajtóban állt, és nézte, ahogy a felesége összeszedi a holmiját. Az arca zavart volt, nem értette a helyzetet.
— Vera, ne csináld ezt — próbálkozott a férje. — Beszéljük meg nyugodtan.
— Megbeszéljük? — Vera keserűen elmosolyodott. — Te már mindent megbeszéltél a szüleiddel. Nélkülem. Meghoztad a döntést. Szintén nélkülem. Miről van még mit beszélni?
— Nem gondoltam, hogy így fogsz reagálni — túrt a hajába Oleg.
— Mégis hogy kellett volna reagálnom? — Vera felkapta a táskáját. — Örömmel beleegyeznem, hogy eladjam az otthonomat?
Krisztina Szergejevna negyven perc múlva megérkezett. Magas, tekintélyt parancsoló asszony volt, sötét hajában ősz tincsekkel; a küszöbön megölelte a lányát és átvette tőle a táskát.
— Menjünk — mondta halkan az anyja.
Vera beszállt az autóba és lehunyta a szemét. Minden olyan gyorsan történt. Reggel még házasok voltak Oleggel, a hétvégét tervezték. Most pedig elmegy tőle, és nem tudja, visszatér-e valaha.
Anyja házában Vera zokogásban tört ki. Mindent elmesélt az elejétől a végéig — a nyaralót, a lakáseladási követelést, a férje szavait. Krisztina Szergejevna némán hallgatta, miközben lánya haját simogatta.
— Jól tetted, hogy meghúztad a határaidat — mondta az anyja, amikor Vera elhallgatott. — Senkinek sincs joga rendelkezni az örökséged felett. Még a férjednek sem.
— De ő egoistának tart — szipogta Vera.
— Hadd tartson annak — Krisztina Szergejevna megfogta lánya kezét. — Nem kell feláldoznod azt, ami kedves neked, mások szeszélyei miatt. Még akkor sem, ha a férjed szüleiről van szó.
— Mi van, ha nincs igazam? — nézett Vera az anyjára. — Mi van, ha a család tényleg fontosabb?
— A család az, ahol tisztelik az érzéseidet és a vágyaidat — válaszolta Krisztina Szergejevna. — Nem pedig az, ahol követelik, hogy add oda az utolsódat is. Lakj nálam, nyugodj meg. Aztán majd eldöntöd, hogyan tovább.
Oleg mindennap hívta. Üzeneteket írt, elment az anyósához, állt az ablak alatt. Krisztina Szergejevna ajtót nyitott, és megmondta neki, hogy Vera nem akarja látni. A férje elment, de két nap múlva újra megjelent.
— Verocska, csak egyszer beszélj velem — kérlelte Oleg az ajtón keresztül.
— Nem — válaszolt Vera a szobából.
Nem akart beszélni. Nem akart kifogásokat, győzködést, ígéreteket hallani. Mindent elmondtak már, amit el kellett mondani. Oleg választott. És most Vera is választott.
Viktor Jurjevics és Ljubov Nyikolajevna sem hagyták annyiban. Hívogatták a fiukat, követelték, hogy ne adja fel, és beszélje rá a feleségét. Azt hajtogatták, hogy a lakás ára nélkül nem tudják megvenni a nyaralót, és hogy minden romba dől Vera makacssága miatt.
— Oleg, hát férfi vagy, a család feje! — erősködött Viktor Jurjevics. — Ki kellett volna állnod az igazad mellett!
— Megpróbáltam, apa — válaszolta fáradtan Oleg. — Elköltözött.
— Hát hozd vissza! Magyarázd el neki, hogy a család minden felett áll!
De Vera nem tért vissza. Az anyjánál lakott, bejárt dolgozni, és a jövőjén gondolkodott. Napról napra tisztábban látta: nem akar visszamenni. Nem egy olyan emberhez, aki nem állt mellé. Nem egy olyan családba, ahol egoistának tartják csak azért, mert nem adta oda azt, ami az övé.
Egy hónap múlva Vera bejelentkezett egy ügyvédhez tanácsadásra.
— Be akarom adni a válókeresetet — mondta a nő az ügyvédi irodában ülve.
— Indoklás? — az ügyvéd kinyitotta a jegyzetfüzetét.
— Feloldhatatlan ellentétek — Vera összeszorította a száját. — A férjem követelte a házasság előtti különvagyonom eladását a szülei igényei miatt. Megtagadtam. Egoistának nevezett, és az ő oldalukra állt.
— A házasság előtti vagyon váláskor nem osztható meg — bólintott a jogász. — A közös vagyon viszont feleződik. Van közös lakásuk?
— Igen, egy kétszobás. Egyenlő arányban van a nevünkön.
— Ez esetben a váláskor mindketten megkapják az ingatlan értékének felét. Vagy eladják a lakást és elosztják a pénzt, vagy az egyik fél kivásárolja a másik részét.
Vera bólintott. Legyen így. Jobb mindent tisztességesen elosztani és különválni, mint egy olyan emberrel élni, aki nem tiszteli a döntéseit.
A válási folyamat három hónapig húzódott. Oleg az utolsó pillanatig nem hitte el, hogy a felesége végigviszi az ügyet. Sápadtan, zavartan jelent meg a tárgyalásokon, a bíróság folyosóján próbált vele beszélni.
— Verocska, beszéljük meg még egyszer az egészet — kérlelte a férje. — Talán elkapkodtuk.
— Te kapkodtad el, amikor úgy döntöttél, hogy rendelkezni akarsz a lakásom felett — válaszolta hűvösen Vera. — Meghoztam a döntést. Nem gondolom meg magam.
A bíróság megosztotta a közös kétszobás lakást. Mindkét félnek megítélték az ingatlan értékének felét. Mivel egyiküknek sem volt pénze kivásárolni a másikat, a lakást eladásra hirdették meg. A vevők hamar jelentkeztek — egy jó állapotú ingatlan egy új építésű házban mindig keresett.
Miután az adásvétel lezajlott, végtörlesztették a hitelt, a megmaradt pénzt pedig elosztották. Vera egyszobás lakása megmaradt neki — mint házasság előtti vagyon, nem képezte a felosztás tárgyát.
Vera az anyjánál maradt. A közös lakás eladásából kapott pénzt lekötötte. A nagymamától örökölt garzont továbbra is kiadta, nem akarta idő előtt kitenni a bérlőket. Csendesen, nyugodtan élt, nem bizonygatott semmit senkinek.
Oleg visszaköltözött a szüleihez. A saját részét odaadta Viktor Jurjevicsnek és Ljubov Nyikolajevnának a nyaralóra, de még az ő hozzájárulásával sem volt elég az összeg. A szülők hitelt vettek fel a maradék részre, és megvették a telket. Azonban a vétel nem hozott örömet. Ljubov Nyikolajevna arra panaszkodott, hogy a föld köves, a ház öreg, a szomszédok pedig zajosak. Viktor Jurjevics azon dohogott, hogy a nyaraló fenntartása többe kerül, mint gondolták.
Oleg pedig csak nézte mindezt, és hallgatott. Néha éjszakánként álmatlanul feküdt, és Verára gondolt. Arra, hogyan választottak együtt tapétát a lakásba, hogyan nevettek a buta filmeken, hogyan szőttek terveket. Minden romba dőlt egy nyaraló miatt. Mert a szüleire hallgatott, nem a feleségére.
Vera véletlenül tudta meg a híreket — egy közös ismerőssel találkozott a boltban, ő mesélte el.
— Oleg most a szüleivel lakik — mondta az ismerős. — Megvették a nyaralót, de valahogy nem vált be. Rengetegbe kerül a felújítás. Meg amúgy is, azt mondják, mindenki boldogtalan. Te hogy vagy?
— Jól — mosolyodott el Vera. — Élem az életem.
És ez volt az igazság. Vera élt. Dolgozott, barátokkal találkozott, könyveket olvasott, kisebb utazásokra indult. A bérleti díjból és a fizetéséből mindenre futotta, amire szüksége volt. Több szabadsága lett, mint gondolta volna. És ez jó volt.
Egy nyári napon Vera kiment a nagymama lakásához — a bérlők kiköltöztek, és egy tisztasági festést akart csinálni. A jól ismert szoba közepén állt, és nézte a falakat, amikre gyermekkora óta emlékezett. Itt állította fel a nagyi a karácsonyfát. Ott pedig az a régi komód állt a fényképekkel.
— Köszönöm, nagyi — mondta halkan Vera. — Hogy rám hagytad ezt. Megmentettél, és nem is tudtál róla.
A lakás csendes volt, napsütötte és barátságos. És Vera pontosan tudta: soha, semmilyen körülmények között nem fog megválni ettől a helytől. Mert ez több, mint egyszerű ingatlan. Ez a támasza, a biztonsága, a szabadsága.
Oleg pedig a szüleivel hétvégenként kijárt a telekre, túrták a földet, javították a kerítést. És a volt férj minden alkalommal, amikor a megvett telekre nézett, arra gondolt, hogy sokkal többet veszített, mint amennyit nyert.
