A csengő akkor szólalt meg, amikor éppen a konyhaszekrény leszakadt ajtaját próbáltam visszacsavarozni. A csavar nem ment be, a csavarhúzó lecsúszott, a hangulatom pedig pocsék volt. A kijelzőn vezetékes szám jelent meg — az iskola.
Megnyomtam a „fogadás” gombot, a telefont a vállammal szorítva.
— Ön Jegor Szmirnov apja? — a női hang a vonal túlsó végén nem kérdésként hangzott, inkább ostorcsapásként. Éles, sivító, ahhoz szokva, hogy félnek tőle.
— Igen. Mi történt?
— A fia tolvaj. Azonnal jöjjön be az iskolába. 205-ös terem. És, Mihail Andrejevics, azt tanácsolom, hozzon magával pénzt. Nagy összeget. Ha nem akarja, hogy bevonjuk a gyámhatóságot és tönkretegyük a fiú életrajzát, helyben rendezzük az ügyet.
Letette. A konyha csendjében hangosan csörrent a padlóra eső csavarhúzó.
Ott álltam, és a kialudt kijelzőt néztem. Belül ragacsos, jeges hideg áradt szét. Nem félelem — valami más. Jegor tizenkét éves. Három éve, amióta meghalt az anyja, maga vasalja az ingeit, mert „apa elfárad a gyárban”. Egy utcán talált telefont visszaadott a tulajdonosának, pedig újról álmodott. Nem vehette el.
Magamra kaptam a munkáskabátomat — azt, amelyikben a műhelybe járok. Nem öltöztem át. Beléztem a tükörbe: háromnapos borosta, karikák a szem alatt, olajfolt az ujjon. Hadd lássák, ki jött. Egy egyszerű melós. Az ilyeneket szokták a legkönnyebben megfélemlíteni.
Az iskolában főtt káposzta és poros függöny szaga terjengett. A portás az ajtónál fel sem emelte a fejét a keresztrejtvényéből. Felrohantam a másodikra, kettesével véve a lépcsőket.
A 205-ös ajtó résnyire nyitva volt. Betoltam, és megdermedtem.
Jegor a táblánál állt. A fejét olyan mélyre hajtotta, hogy az álla a mellkasához ért. Mellette, a piszkos linóleumon, szétszórva hevertek a holmijai. A hátizsák kifordítva, a füzetek legyezőként szétnyílva, tolltartó, váltócipő. Az alma, amit reggel a kezébe nyomtam, a tanári asztal lábánál feküdt, megnyomódva, repedéssel az oldalán.
Az egész osztály — huszonöt gyerek — egércsendben ült. Jegort nézték. Volt, aki ijedten, volt, aki mohó kíváncsisággal, a megtorlást várva.
Galina Petrovna az asztalnál ült, az osztály fölé magasodva, mint egy emlékmű. Termetes asszony volt, magasra lakkozott toronyfrizurával és vastag aranygyűrűkkel az ujjain.
— Megérkezett — fel sem állt. — Csodálja meg. Íme, a nap hőse.
Átvágtam a termen, érezve a hátamon a gyerekek tekintetét. Odaléptem a fiamhoz, a vállára tettem a kezem. Jegor egész testében összerezzent, de nem emelte fel a fejét.
— Apa, én nem vettem el — suttogta. A hangja száraz volt és törékeny. — Esküszöm.
— Tudom — feleltem hangosan, hogy mindenki hallja. — Szedd össze a holmidat, fiam.
Galina Petrovna a tenyerével az asztalra csapott. A hang tompán és súlyosan döndült.
— Hagyja a dolgokat! Ezek bizonyítékok! Pénz tűnt el a táskámból. Öt bankjegy. Nagy címletek. Kimentem az igazgatóhelyetteshez, a naplót az asztalon hagytam, a táskám a széken volt. Visszajöttem — a táska nincs a helyén, arrébb van téve. A pénztárca eltűnt. A teremben csak az ön fia volt. Ügyeletes.
Felállt, és egészen közel lépett hozzánk. Nehéz, édeskés parfümillat áradt belőle, amitől kaparni kezdte a torkomat.
— Átnéztem a hátizsákját — hanyagul a padlóra bökött. — Üres. Vagyis elrejtette, vagy odaadta a folyosón a cimboráinak. De ez lényegtelen. Tudom, hogy ő volt. Rá van írva az arcára. Anya nélkül, nyilván, örökké ugyanabban az ingben jár…
Éreztem, ahogy ökölbe szorul a kezem. Nem a sértés miatt. Hanem ahogyan mondta. Nyugodtan, magabiztosan. Tudta, hogy igaza van — pusztán azért, mert ő tanár, mi pedig senkik.
— Az egész osztály előtt motozta meg a gyereket? — kérdeztem halkan. — Tanúk nélkül? Rendőrség nélkül? Megalázta, kifordította a táskáját…
— Én felső kategóriás pedagógus vagyok! — vágott közbe, felemelve a hangját. — Jogom van fenntartani a fegyelmet! Vagy most azonnal megtéríti a káromat — egyébként egy jó nyaralás árát —, vagy hivatalos útra terelem az ügyet. Rendőrség, nyilvántartás, fiatalkorúakkal foglalkozó bizottság. Aztán a gyámhatóság is érdeklődni fog, milyen körülmények között él a fiú egyedülálló apával. Elviszik intézetbe, amíg kivizsgálják. Maga ezt akarja?
Ez zsarolás volt. Mocskos, leplezetlen. A legfájóbb pontra ütött, tudva, hogy bármelyik szülő megijed a gyerekéért, és az utolsóját is odaadja.
A nő rám nézett és várt. Arra várt, hogy könyörögni kezdjek, megalázkodjak, megígérjem, hogy fizetéskor visszaadom.
— Hívja — mondtam.
Galina Petrovna arcáról leolvadt a mosoly.
— Tessék?
— Hívja a rendőrséget. És a gyámhatóságot is. Akit akar. Megvárom.
Az osztályban olyan csend lett, hogy hallani lehetett a neonlámpa zümmögését. A gyerekek előrenyújtották a nyakukat. A blöff nem működött.
— Maga… maga meg fogja bánni — sziszegte. Az arca vörös foltokban égett. — Én tényleg kihívom őket. Kijönnek, bilincset tesznek magára. Szégyen az egész iskola előtt.
— Telefonáljon.
Felkapta a telefont. Aranygyűrűs ujjai dühösen böködtek a kijelzőn.
— Halló? Rendőrség? Tizenhetes iskola. Lopás. Igen, diák. Jelentős összeg. Várom a járőrt.
Ledobta a telefont az asztalra, és összefonta a karját a mellén.
— Most álljanak ott és várjanak. Majd meglátjuk, hogyan énekelnek, amikor jegyzőkönyvet vesznek fel.
Lehajoltam, és segítettem Jegornak felvenni a hátizsákját. Leültünk az utolsó padba.
— Apa — nézett rám Jegor. A szeme száraz volt, de olyan felnőttes szomorúság hullámzott benne, hogy megijedtem. — Szeptember óta szorongat. Azt akarta, hogy mondjam meg neki, ki ír róla csúnyákat az osztálycsetben. De nemet mondtam. Azt mondtam, nem leszek besúgó. Akkor azt mondta: „Összetörlek, Szmirnov.”
Egy kézzel átöleltem a vállát.
— Ne félj. Senki sem fog összetörni.
Elővettem a telefonomat. Megkerestem a névjegyzékben egy számot, amit már vagy három éve nem hívtam. „Borisz Ignatyjevics.” A volt parancsnokom. Most már rangban volt, a kerületi kapitányságot vezette. Nem szerettem segítséget kérni. De most nem rólam volt szó.
Sokáig csengett.
— Hallgatom — szólt bele egy fáradt hang.
— Borisz Ignatyjevics, itt Misa Szmirnov. Tiszteletem.
— Misanya? — a hang felmelegedett. — Te vagy az? Élsz? Száz éve nem hallottalak. Történt valami?
— Történt, elvtárs ezredes. A fiam iskolájában vagyok. Lopással vádolják, pedig nem követte el. Nyomást gyakorolnak rá, rendőrt hívtak. Segítség kell. Igazságosan.
A járőr húsz perc múlva érkezett. Két fiatal őrmester lépett be az osztályba, lustán körülnéztek. Galina Petrovna azonnal átváltozott. A fúriából áldozat lett.
— Ó, végre! Fiúk, itt ez a tanuló. Pénzt lopott, és tagad. Az apja fedezi. Vigyék el mindkettőt, majd a kapitányságon tisztázzák!
Az egyik őrmester elővette a jegyzettömbjét.
— Na, állampolgár asszony, nyugalom. Mi tűnt el? Milyen körülmények között?
Mielőtt megszólalhatott volna, az ajtó ismét kivágódott. Borisz Ignatyjevics lépett be a terembe. Egyenruhában, váll-lapokkal, azzal a nehéz tekintettel, amitől még a tapasztalt bűnözők is elnémulnak. Mögötte a sápadt iskolaigazgató szaladt.
Az őrmesterek vigyázzba vágták magukat.
— Ezredes elvtárs!
— Pihenj — mordult Borisz. Megtalált a szemével, röviden biccentett. — Mi ez a cirkusz itt? Jelentést.
Galina Petrovna megdermedt. Nem volt buta nő, és tökéletesen értette a hierarchiát. Hogy egy rendőrezredes jelenjen meg egy iskolai lopás miatt — az jelzés volt. Riasztó jelzés.
— Elvtárs parancsnok — kezdte, de a hangja árulón megremegett. — Szmirnov tanuló lopást követett el. Én csak egy percre mentem ki a teremből…
— Van kamera? — szakította félbe Borisz, rá sem nézve.
— A folyosón — nyikkantotta az igazgató.
— Nézzük.
A laptopot egyenesen az osztályba hozták. A felvételen minden tisztán látszott.
10:15 — Jegor belép a terembe a naplóval.
10:16 — Negyven másodperc múlva kijön. Üres kézzel, nyugodtan megy.
10:40 — Belép a takarítónő, egy percig törölget, majd kimegy.
11:00 — Visszatér Galina Petrovna.
— Negyven másodperc — mondta Borisz. — Bemegy, leteszi a naplót, megkeresi más táskájában a pénztárcát, kiveszi a pénzt, visszarejti a pénztárcát. Fürge gyerek. Vagy a táskája tárva-nyitva állt?
— Be volt zárva! — kiáltotta a tanárnő. — Cipzárral!
— Akkor annál inkább. Motozást végeztek?
— Én… én megnéztem a hátizsákját… — hátrálni kezdett az asztal felé.
— Önkényeskedés — állapította meg az ezredes. — Most mi végezzük el az átvizsgálást. Őrmester, tanúkat.
Mindet átnézték. A hátizsákot, Jegor zsebeit, még a pad alá is benéztek. Semmi.
— Nos, tanárnő — fordult hozzá Borisz. — A fiúnál nincs pénz. Ki sem vihette — maga itt pácolta egy órán át. Elrejteni sem tudta volna. Most a táskáját vizsgáljuk meg.
— Minek? — szorította a melléhez. — Mondtam, hogy eltűnt!
— Azért, hogy kizárjuk a hamis vád lehetőségét. Na, csak tegye ide.
Kelletlenül letette a táskát az asztalra. Fekete műbőr, a fogantyúknál megkopva.
Az őrmester elkezdte kipakolni a tartalmát: rúzs, kulcsok, nedves törlőkendő, üres pénztárca.
— Nincs benne pénz — tárta szét a karját. — Mondtam én!
Borisz felvette a táskát. Forgatta a kezében.
— És ez itt milyen zseb? Belső, a bélésnél.
— Jaj, az elromlott! — legyintett Galina Petrovna, de észrevettem, ahogy idegesen cikázik a tekintete. — Száz éve nem nyitottam ki, szétnyílik a cipzár. Oda semmit sem lehet tenni.
— Majd megnézzük — mondta nyugodtan az ezredes.
Meghúzta a húzókát. A cipzár nehezen ment, belekapva az anyagba. Látszott, hogy tényleg akad. Borisz erősebben rántotta.
Zzzip.
A zseb kinyílt.
Belül, a falához szorítva, összehajtott vöröses bankjegyek feküdtek.
Az osztályban olyan csend lett, hogy hallottam a tábla fölötti óra ketyegését.
Borisz lassan kivette a pénzt. Öt bankjegy.
— Az öné? — kérdezte jeges hangon.
Galina Petrovna úgy nézett a pénzre, mintha mérges kígyók lennének. Az arca krétafehér lett.
— Én… én… — nyögte ki végül. — Reggel… a kisbuszon féltem, hogy kilopják… áttettem a távolabbi… és… elfelejtettem…
Felemelte a tekintetét. Rémület volt benne. Nem bűnbánat — a saját bőrét féltette. Ránézett az igazgatóra, aki látványosan az ablak felé fordult. Ránézett a gyerekekre, akik a pad alól telefonnal vették fel az egészet. Rám nézett.
— Elfelejtette — mosolyodott el keserűen Borisz. — A fiút meg az egész iskola előtt tolvajnak bélyegezte. Az apjától pedig pénzt próbált kicsikarni. Tudja, hogy hívják ezt? 163. cikk. Zsarolás. Plusz rágalmazás. Továbbá hatáskör-túllépés. És pedagógusi kötelességmulasztás. Misa, ír feljelentést?
Ránéztem. Minden gőgje, a „felső kategóriás pedagógus” minden nagysága porrá hullott. Egy szánalmas, halálra rémült asszony állt előttem, aki megértette, hogy az élete most omlott össze.
— Jegor? — fordultam a fiamhoz.
Ő a tanárnőt nézte. Harag nélkül. Inkább valami felnőttes csodálkozással: „És ettől az embertől féltem?”
— Apa, menjünk innen — mondta halkan. — Fülledt itt a levegő.
Bólintottam Borisz felé.
— Nem mocskoljuk be a kezünket, parancsnok. Isten majd megítéli. Neki ezzel kell élnie.
Galina Petrovna hirtelen felzokogott, és lerogyott a székre, az arcát a kezébe temetve.
— Szabad — mondta neki az igazgató jeges hangon. — Egy óra múlva jöjjön be hozzám a munkakönyvéért. Fegyelmi úton elbocsátom, ha maga nem ír felmondást.
Kiléptünk az iskola lépcsőjére. A szél az arcunkba csapott — friss, hideg.
Borisz kezet fogott velem.
— Te, Misa, túl jó ember vagy. Én pár napra lecsuktam volna, hadd gondolkodjon.
— Most már úgyis fekete listán van, Borja. Kicsi a város. Ez rosszabb a börtönnél. Köszönöm.
— Vigyázz magadra. Add át az üdvözletem a fiadnak — kacsintott Jegorra. — Tarts ki, kölyök. Annak van igaza, aki mögött az igazság áll.
A parkon keresztül mentünk haza. Jegor egész úton hallgatott, csak erősen szorította a hátizsák pántját.
— Apa — szólalt meg már a ház előtt. — Én tényleg azt hittem, senki nem fog hinni nekem. Olyan magabiztosan beszélt.
— A magabiztosság álarc, fiam. Minél hangosabban kiabál valaki az igazáról, annál több rejtegetnivalója van. Jegyezd meg. És azt is jegyezd meg: én mindig melletted állok. Mindig.
Bólintott, és aznap először elmosolyodott. Nem félénken — rendesen, gyerekesen.
Este pelmenyit ettünk. Egyszerű bolti volt, mégis úgy tűnt, finomabb ételt sosem ettem. Jegor két pofára falta, én pedig néztem őt, és arra gondoltam, hogy Lena elégedett lenne. Megcsináltuk. Hiszti nélkül, bosszú nélkül, ember módjára.
Galina Petrovnát többé nem láttam. Azt beszélték, a lányához költözött egy másik városba, mert a mi iskolánkban még takarítónőnek sem hagyták volna dolgozni. Jegornak pedig most új osztályfőnöke van. Fiatal, szigorú, de igazságos. És ami a legfontosabb — soha nem felejti el, hová tette a pénztárcáját.
