Elzártam a gázt. Valamiért ez nagyon fontosnak tűnt számomra, mert a borscs, amit főztem, könnyen kifuthatott volna.
– Vadim, mi történt? – kérdeztem nyugodtan.
– Semmi sem történt – morogta Vadim. – Egyszerűen csak többé nem laksz itt. A lakás az enyém, az autó az enyém, a nyaraló az enyém. Te pedig… te abban mész el, amiben jöttél.
Ezt teljesen nyugodtan, üzletszerű hangon mondta, mintha egy értekezlet jegyzőkönyvét olvasná fel. Tizennégy év házasság – és most kirakott az utcára. Mint egy kiskutyát.
– Te… komolyan mondod?
– Teljesen komolyan – felelte határozottan.
Egy darabig hallgattunk. A szünetben halkan megcsíptem a karomat, hogy meggyőződjek róla: nem álmodom-e.
– Talán elmondanád, mivel haragítottalak meg? – kérdeztem.
– Semmivel sem haragítottál meg, egyszerűen… megismertem valaki mást. És beadom a válókeresetet.
Leültem egy székre. A térdeim maguktól rogytak meg, mintha a testem hamarabb értette volna meg, mint én, hogy most jobb lesz leülni. Vadim nem nézett rám. Összeráncolta a homlokát, és hirtelen egy bagolyra emlékeztetett.
– Vadim – kezdtem –, beszéljünk normálisan. Végül is tizennégy éve együtt vagyunk…
– Nincs miről beszélni! – szakított félbe élesen a férjem. – És ne kezdj nekem a tizennégy évvel. Alisza Gennagyij Pavlovics lánya. Szóval… már minden eldőlt.
Alisza… így hívták Vadim főnökének a lányát. Huszonhat éves, csinos, a közösségi oldalán háromszázezer követő… Láttam őt egy céges rendezvényen: lefényképezte az ételt, mielőtt megette volna, és minden alkalommal megnyalta a kanalat a kamera előtt.
És most ő szemelte ki Vadimot. Ő pedig elhatározta, hogy feleségül veszi. Nem is szerelemből, hanem kizárólag a karrierje miatt.
– És mi lesz… – kezdtem volna.
– Semmiféle „mi lesz”! – mordult rám a férjem. – Neked semmid sincs. Minden az én nevemen van. Tizennégy évig a nyakamon éltél, elég volt!
Pedig ez egyáltalán nem így volt. Nem éltem a nyakán – az ő cégében dolgoztam, amíg meg nem kért, hogy mondjak fel. Én vezettem a háztartását, én tartottam rendben az otthonunkat.
De most, úgy tűnt, ennek semmi jelentősége sincs. Mert ő már döntött.
– És most mit tegyek? – gondoltam.
Valóban semmim sem volt. Nem voltak barátaim, akik befogadtak volna, és még csak tartalékom sem volt. Bár… várjunk csak. Volt anyám.
Még azon az estén felhívtam. Nyina Szergejevna – így hívta mindenki, néha még én is – már az első csörgésre felvette, mintha várta volna, hogy telefonálok.
– Anya, elmehetek hozzád? – kérdeztem.
– Gyere csak.
Ennyi volt. Semmi fölösleges kérdés. Anya mindig ilyen volt: először a tettek, aztán a beszélgetés.
Anyám falva százhúsz kilométerre volt a városunktól. A ház, kék ablakkeretekkel, régi volt, de még mindig erős.
Az ablak alatt egy makacs almafa nőtt, amely minden augusztusban savanyú, senkinek sem kellő almákkal borította be az udvart.
Anya a küszöbön fogadott, a megszokott, napraforgós kötényében. Tésztaszag és valami bogyós gyümölcs illata áradt belőle. Megölelt, és behúzott a házba.
– Na, mesélj – mondta, amikor leültünk a konyhában.
És elmeséltem. Mindent, ahogy volt. Hogyan jött be, hogyan adott három napot a költözésre, hogyan beszélt Aliszáról… Anya csendben hallgatott, egyetlen szóval sem szakított félbe.
– Szóval abban mész el, amiben jöttél – ismételte, amikor befejeztem.
– Igen.
– És a kölcsönző?
Nem értettem azonnal.
– Milyen kölcsönző?
– Az autókölcsönző – hunyorított ravaszul anya –, és a parkoló a Vitvickij utcában. Mindez az én nevemen van, elfelejtetted?
Valóban elfelejtettem. Pontosabban soha nem tulajdonítottam ennek jelentőséget. Vadim állami tisztviselő volt, ezért nem lehetett saját vállalkozása, így mindent az anyósára íratott. Arra a „szerencsétlen falusi anyósra”, aki – az ő szavai szerint – a debit és a kredit közti különbséget sem tudja.
Anya elővett egy dossziét a komódból.
– Közgazdász vagyok, Olena – mondta komolyan. – Negyven évet húztam le a járási pénzügyi osztályon. Azt hiszed, nem értettem, mit írok alá?
Kiterítette a papírokat az asztalon – szerződések, meghatalmazások, kivonatok. Minden szépen, dátum szerint rendezve, fülekkel ellátva.
– Tehát így. A meghatalmazást már holnap visszavonom – mondta határozottan anya. – Bemegyünk együtt a városba, és mindent elintézünk.
A következő hét ködben telt el. Anya módszeresen, nyugodtan és üzletszerűen cselekedett. Először visszavonta a meghatalmazást, aztán elment a bankba, és letiltotta Vadim hozzáférését a számlákhoz.
Utána „biztos, ami biztos” alapon konzultált egy régi osztálytársával, aki most egy ügyvédi irodát vezetett. Én átköltöztettem a dolgaimat anyához, és nála laktam.
Vadim közben beadta a válókeresetet. Minden nap felhívott, és követelte, hogy írjak alá valamilyen papírokat.
– Vadim, mindent alá fogok írni – válaszoltam. – Feltétlenül aláírom. Csak nem most.
– És mikor?
– Jövő héten.
Dühös lett, de beleegyezett, hogy vár. Nem volt ideje foglalkozni vele, az Aliszával tervezett esküvőre készült: gyűrűket vett, éttermet foglalt.
Anya csak annyit mondott: hadd készüljön. Minél többet költ, annál nevetségesebb lesz később.
A vevők maguktól jelentkeztek – a szomszédos autópark tulajdonosai. Régóta terjeszkedni akartak, és most itt volt egy ilyen lehetőség.
Anya keményen alkudozott, mintha egész életében ezt csinálta volna. Bár végül is lehet, hogy csinálta: a járási pénzügyi osztályon is tudni kell alkudni.
Az üzletet csütörtökön zárták le. A pénz péntek reggel érkezett meg anya számlájára.
Vadim pedig szombaton tudta meg az egészet.
Telefon nélkül jött. Berontott az udvarra, úgy vágta ki a kaput, hogy az a kerítésnek csapódott és panaszosan megcsörrent. Anya éppen almát szedett kompóthoz.
– Mit művelnek maguk?! – üvöltötte úgy, hogy a szomszéd tyúkjai is megijedtek.
– Mit művelek, Vadim? – kérdezte nyugodtan anya.
– Ez az enyém! – Vadim arca foltokban vörösödött. – Minden az enyém! Én… én mindkettőjüket börtönbe juttatom!
– Miért? – Anya hátat fordított neki, és tovább rakta az almákat a vödörbe. – Azért, mert eladtam a saját tulajdonomat?
– Milyen saját tulajdonodat?!
– A papírok rendben vannak, Vadim Olegovics – mondta ugyanazzal a nyugodt hanggal anya. – Nyugodtan ellenőrizheti.
– Én magukat… – fenyegetően elindult felé.
– Mit? – Anya hirtelen megfordult, és egyenesen a vejére nézett.
Őszintén szólva, életemben először láttam anyát ilyennek. Nem falusi nagymamának a napraforgós kötényben, hanem olyan embernek, aki negyven éven át számokkal és emberekkel dolgozott.
– Megfenyegetsz engem? – kérdezte, és felém bólintott. – Tanúk előtt?
Elővette az okostelefonját, és Vadim orra előtt meglengette.
– Itt minden fel van véve, vejecském. Az elejétől fogva minden.
Vadim elhallgatott. Hivatalnok volt, és pontosan tudta, mit jelent egy „meggondolatlanul kimondott szó”.
– Maga… – megnyalta a száját. – Magának nem volt joga…
– De volt – tette el a telefont anya a zsebébe. – Minden az enyém, minden törvényes. És te, Vadim Olegovics, magadnak köszönheted. Nem kellett volna engem annak nézned… aminek néztél.
Tíz perc múlva elment.
Egy hónap múlva pedig kirúgták Vadimot. Gennagyij Pavlovics, a főnök és a majdnem-após, nem szerette a veszteseket. Alisza pedig – úgy mondják – hozzáment egy megyei képviselőhöz.
Anyával még mindig a faluban élünk. Most már új kerítésünk van, műanyag ablakaink és egy tisztességes autónk. Vadimra igyekszem többé nem gondolni. Minek is? Ki mint vet…
Mit gondoltok az anyós tettéről? Írjátok meg a véleményeteket kommentben, és nyomjatok egy lájkot! 👍
