– Nézd csak, drágám – fordult Oleg a feleségéhez, Tatjánához –, nézd, milyen kedvező ajánlat. Eladó egy majdnem 200 négyzetméteres ház.
Két autó beállásos garázzsal, szaunával, nyári medencével, kerttel és még rengeteg-rengeteg mindennel felsorolva. És ami a legfontosabb, a környék csodálatos!
– Minek nézzem ezt a hirdetést? – kérdezte nyugodtan Tatjána.
– Hát nem arról álmodtunk, hogy lesz egy vidéki házunk, ahol mindannyian együtt élhetünk?
– Mindannyian együtt – ez azt jelenti, a te anyáddal és a testvéreddel?
– Hát igen!
– Nem, én ilyesmiről soha nem álmodtam.
– De csak gondolj bele, milyen előnyös egy ilyen házban élni, mennyi kényelemmel.
És fantasztikus környék, mindenki oda vágyik, ráadásul az ára a piaci alatt van. Az emberek sürgősen adják el, ezért vitték le az árat.
Nézd meg, milyen csodálatos fotók, és képzeld el, milyen kellemes lehet egy ilyen házban élni!
– Nézni sem akarom, elképzelni meg pláne nem. Hogy egy házban éljek az anyáddal – ezt egyáltalán nem tudom elképzelni. Tudod jól, hogy egy konyhában nincs két háziasszony.
Ráadásul a kapcsolatunk sem valami jó, sosem szeretett engem, és egyáltalán nem tekintett menyének.
– Drágám, eleinte nem szeretett… vagyis nem is az, hogy nem szeretett, csak megfigyelt. Most viszont nagyon jól viszonyul hozzád.
– Aha, főleg az örökség megszerzése után – gondolta Tatjána, de hangosan nem mondta ki.
A férjével a vidéki ház megvásárlásáról szóló beszélgetések azután kezdődtek, hogy a lány a szülei halála után örökséget kapott.
A szülők saját autóval indultak nyaralni, és szörnyű balesetbe kerültek.
Tatjána még most sem tudott magához térni a sokkból, pedig már három hónap eltelt, mióta elveszítette a számára legkedvesebb és legdrágább embereket.
Egyetlen lányuk volt, más örökös nem akadt. A szülők után maradt egy tisztességes lakás a városközpontban, egy kis nyaraló szép telekkel és egy masszív garázs, valamint némi pénz a számlákon.
A pénz nagy részét azonban Tatjána a temetésre költötte, és most az volt a kérdés, mihez kezdjen a megmaradt örökséggel.
A férj azonnal azt javasolta, hogy mindent adjanak el, és vegyenek egy nagy vidéki házat, ahol mindannyian együtt lakhatnának.
Tatjána értette, hogy ez valószínűleg az anyja ötlete, akinek állandóan pénzre volt szüksége, mert teljesen eltartotta a kisebbik fiát, a lusta semmirekellőt.
Egy alkalommal a közeli barátnőjével, Irinával beszélgetve Tatjána megosztotta aggodalmait:
– Figyelj, Irka, az én Olegem mostanában folyton arról beszél, hogy vidéki házat kellene venni, és ott együtt élni.
– Tánya, te okos nő vagy, ne kövesd el ezt az ostobaságot. Érted, hogy ha most mindent eladsz, és megveszitek azt a házat, akkor a villa közös szerzeménynek fog számítani.
És ha egyszer úgy döntesz, hogy elválsz a drága férjedtől – ami nagyon is valószínű, mert az anyósod borzalmas nő, és fogalmam sincs, hogy bírod elviselni –, akkor a házat elosztjátok, és kész.
A pénz felét elveszíted. Ráadásul ezek a rokonaid olyan ügyeskedők, még ki is találnak majd valamit, hogy kifosszák.
– És mit tegyek?
– Mondd meg, hogy nem akarsz egy házban élni az anyósoddal, főleg nem a kisebbik fiával, Péterrel. Nekik nagyon is előnyös lenne veletek lakni.
Ti fizetnétek mindenért, vennétek az élelmiszert, ők pedig készen kapnának mindent, és biztosan nem halnának éhen.
A saját lakásukat kiadnák, sőt a tieteket is. A férjed meg mindig az anyja után megy. A ház ötletét biztos ő súgta neki, hogy beszéljen veled. Hátha beleegyezel.
– Jaj, tudod, csak nyom és nyom, pedig még az örökséget sem vettem hivatalosan át. És egyáltalán olyan érzésem van, mintha mindegyiküknek teljesen mindegy lenne, hogy elvesztettem a szüleimet.
Már a temetésen számolgatták, mennyi örökséget kapok. Aztán szinte rögtön elkezdődtek ezek a beszélgetések a villáról és a közös életről.
– Barátnőm, ne légy buta, eszedbe se jusson bedőlni ezeknek a rábeszéléseknek. A végén még a vagyonodat is elveszíted.
– Hiszen én sem akarom. Miféle ház? Nekem tetszik ebben a lakásban élni, ráadásul az biztosan az enyém, a szüleim ajándékozták, és a férjemnek semmi köze hozzá.
A lakás otthonos, gondozott, kettőnknek bőven elég a hely, az anyósommal pedig semmiképp sem akarok együtt élni.
Az nem élet lenne, hanem pokol. Te is tudod, hogyan bánik velem.
A beszélgetés után Tatjána még egyszer levonta magának a következtetést, hogy semmiképpen sem szabad eladnia a vagyonát és villát vennie.
Még egy hónap múlva Oleg nagyon jókedvűen jött haza a munkából, pezsgőt hozott magával és Tatjána kedvenc tortáját, a „Napóleont”.
– Drágám, prémiumot kaptam a munkahelyemen. Ünnepeljünk!
– Nahát, micsoda meglepetés! Először kaptál prémiumot.
A fiatalok remekül töltötték az időt, megitták az egész üveg italt, ettek pár szeletet a friss tortából, és nagyon jó hangulatban üldögéltek.
Ekkor Oleg elővett valahonnan egy színes ingatlanirodai prospektust.
– Nézd, Tanyuska, milyen csodás házakat kínál ez az iroda.
– Már megint kezded? – háborodott fel a nő.
– Ugyan miről beszélsz? Egyszerűen ebben az irodában dolgozik egy volt osztálytársam, ma bejött hozzánk az irodába, új prospektust kellett rendelnie.
Ezt meg itt hagyta nekem megnézni. Csak belefeledkeztem. Micsoda luxus! Egy ilyen házban élni maga a gyönyör.
Tatjána akaratlanul is érdeklődni kezdett a fényűző vidéki házakról készült színes fotók iránt.
– Igen, tényleg nagyon szép. A kivitelezés csodás. A házak egyszerűen lenyűgözők.
– Látod, drágám, neked is tetszik a nagy vidéki házban élés gondolata.
Nincsenek botrányos szomszédok, tiszta levegő, csend, tágasság – nem úgy, mint ebben a mi kétszobás lakásunkban.
– Miért, itt nincs elég helyünk? – csodálkozott Tatjána. – Van hálószoba és nappali, nagy a konyhánk, mindkettőnknek megvan a maga kedvenc helye. Nem zavarjuk egymást.
– De képzeld el, milyen csodás lenne reggel egy ilyen zöld erkélyen ülni és teát inni. És nézni a gondozott virágágyásokat, belélegezni a virágok illatát, és arra gondolni, hogy mindez a tiéd… Nem élet, hanem álom.
– És ki fogja gondozni azokat a virágágyásokat? Te?
– De drágám, fel lehet venni valakit!
– Látom, már el is képzelted magad földesúrnak, akinek szolgái vannak: szakács, őr, kertész és szobalány. És te elégedetten sétálsz köztük, parancsokat osztogatva.
Nem, én ebbe nem megyek bele. Nem vagyunk annyira gazdagok, hogy még cselédeket is tartsunk. A bevételeinkhez és lehetőségeinkhez mérten fogunk élni.
– Figyelj, mit akarsz csinálni az örökséggel?
– Még nem kaptam meg.
– Hamarosan megkapod, mindössze két hónap múlva. Tudod, hogy a lakásról, a nyaralóról és a garázsról is gondoskodni kell, különben tönkremennek.
Minden tulajdonnak pénzt kell hoznia. A szüleid lakását két és fél millióra becsülik, és ha szerencséd van, még többet is kaphatsz érte.
A garázs téglaépítésű, pincével – az még három-négyszázezer, a helye nagyon kedvező.
A nyaraló is remek, azért több mint hatszázezret lehet kapni, és ha még apróságokat is hozzászámolunk, tisztességes összeg jön ki. A mi lakásunkat pedig kiadhatnánk, az még tizenháromezerrel növelné a költségvetésünket. Remek!
– Látom, már az összes ingatlan árát is kiderítetted.
– Mondtam már, hogy az osztálytársam ingatlanos, megkértem, segítsen. Egyébként azt mondta, mindent el tud intézni ügynökség nélkül is, és még spórolnánk is.
Ha gyorsan eladunk mindent, meg tudjuk venni azt a fényűző villát. Anyának is megmutattam a prospektust, teljesen odavan érte!
– Ó, értem már, hogy itt sem maradt ki a mamácskád! Hát persze! Csakhogy én egyáltalán nem álmodom arról, hogy vele egy házban éljek.
Ő élvezettel fogja ott játszani a nagyságos asszonyt, aki oktatja az ostoba szobalányt, vagyis engem.
És a buta öcséd is majd gazdának képzeli magát, meghívja a barátait meg a lányokat, mutogatja, milyen luxusházban él. Egy igazi nagyképű alak! Nem, ebbe nem megyek bele!
– Tánya, mostanában nem ismerek rád. Amint szóba hozom az örökséget és a villa megvételét, azonnal ágaskodni kezdesz. Talán gyanakszol rám valamiben?
– Igen! Elvesztettem a legközelebbi, legdrágább embereimet, és tőled támogatást szeretnék.
És az egyetlen, amit kaptam, az az, hogy rábeszélsz: minél gyorsabban adjam el az örökséget és vegyünk egy villát, ami majd közös szerzeménynek számít.
És még be is költöztessük oda az anyádat, aki az első naptól fogva nem fogadott el.
Meg a testvéredet, aki rajta kívül senkit nem tekint embernek. Ezek után mit akarsz tőlem?
– Látom, ma nagyon rossz kedved van. Azt hiszem, ma és holnap, mivel holnap szabadnap, anyánál maradok.
Addig te megnyugszol, és átgondolod, hogy szükséged van-e rám férjként vagy sem.
Oleg gyorsan összepakolt és elment, szándékosan hangosan becsapva az ajtót. Néhány napig nem jelent meg otthon.
Aztán visszajött, és már a küszöbről azt mondta:
– Tánya, az osztálytársam mondta, hogy azt a házat, amit mutattam, sürgősen eladják, és még az árát is csökkentették.
Ma kellene foglalót adni, legalább félmillió hrivnyát, különben más viszi el.
– Ha meg akarod venni, vedd meg. Én nem akadályozlak.
– De nincs ennyi pénzem.
– Kérj anyádtól, hiszen vele és a testvéreddel akarsz élni.
– Tánya, viccelsz? Anyának sincs ennyi pénze.
– Nekem pedig nem kell ilyen ház ilyen szomszédokkal. A szomszédok alatt az anyádat és a testvéredet értem. És nem fogok házat venni.
– Jól átgondoltad?
– Igen.
– Tehát egyáltalán nem szeretsz engem? Neked semmit sem jelentenek a kapcsolatunk és a kéréseim?
– Hogy kapcsolod össze az örökségemet a kapcsolatunkkal?
– Úgy, hogy az örökség csak a tiéd, igaz? Nekem meg nincs jogom beleszólni a pénzügyekbe.
És ez a lakás is a tied, ugye? Nekem semmihez sincs jogom. Én csak hozom a fizetésemet, és kész.
– Jegyezd meg: nagyon kicsi fizetést.
– De az anyámat is segítenem kell.
– Nekem meg a családunkat kell eltartanom, miközben te szeretsz nagy lábon élni.
– Tehát a ház kérdése eldőlt? Nem veszed meg?
– Nem!
– Akkor beadom a válókeresetet!
– Add be!
Oleg kiviharzott a lakásból, és úgy bevágta az ajtót, hogy a vakolat hullani kezdett a falról és a mennyezetről.
Tatjána akaraterővel visszatartotta a szemébe gyűlő könnyeket, és suttogta:
– Így helyes. A szerelmünk, ha volt egyáltalán, az örökségen tört darabokra. Tehát tényleg a vagyonom felét akarta megszerezni.
Nem sikerült, és a szerelemnek vége. Nos, ezt is túléljük – ennél szörnyűbb dolgokat is túléltünk már.
