– Hát ez tényleg vége? Azt hittem, soha nem ér véget. Honnan van nekünk ennyi rokonunk?
– Remélem, Polina nem gondolja meg magát, és nem akar másodszor is férjhez menni – morogta Szergej, a kanapé támlájának dőlve, lehunyva a szemét. – Bár ez a Romája… hát, úgy-ahogy. Találhatott volna jobbat is.
– Csak neki legyen jó. Éljetek úgy, mint mi – szeretetben és egyetértésben.
– Igen, igen… éljenek – kissé felnyitotta a szemét, pillantást vetett a feleségére a szempillái alól, majd ismét lehunyta. – Egyébként beszélni akarok. Rólunk.
– Rólunk?
– Érts meg jól – felült, előrehajolt, tenyerével hátrasimította a haját a homlokából –, szerintem most van itt az ideje. A lányunk felnőtt, az esküvőn túl vagyunk, most már gondolhatnánk egy kicsit magunkra is.
– Igazad van. Jó lenne elmenni pihenni valahová. Csak nem rögtön, elég sokat költöttünk. Nem akarok hitelbe menni, inkább gyűjtsünk egy kicsit.
– Elutazni lehet, persze. De én most másról beszélek. Ne gondolj semmi rosszra, nagyon nagyra értékellek téged. De érted… mi egykorúak vagyunk.
– És? – nézett rá meglepetten oldalról.
Ő habozott, kereste a szavakat, de végül nem talált jobbat, mint hogy egyszerűen kimondja:
– Nem titok, hogy a nők gyorsabban öregszenek, mint a férfiak… Egy negyvenhárom éves férfi még fiatal ember, de egy nő… sajnos…
– Hát köszönöm a bókot – feszült meg Zlata, összevonta a szemöldökét. – Tehát azt akarod mondani, hogy nem illünk egymáshoz?
– Nem, nem, nem akarok elválni – próbálta megnyugtatni. – Jó feleség vagy, szép, házias. És jó anya. Élhetünk úgy, mint eddig. De hát mi modern emberek vagyunk. Még elég fiatalok. Nem kell ragaszkodnunk a régimódi, nagyapáink idejéből maradt elvekhez.
– Mondhatnád egyenesen, mit akarsz.
Szergej mélyet sóhajtott, oldalra pillantott, mintha még saját magát is szégyellné, de végül határozottan kimondta:
– Azt javaslom, hogy éljünk nyitott házasságban.
Zlata elvörösödött, felállt, és szó nélkül bement a hálószobába, miközben levette a ruháját. Felkapta az otthoni köntösét.
– Tehát te majd félrelépsz, én pedig nézem és örömmel mosolygok, és a megcsalásaidat nyitott házasságnak nevezem? Nagyszerű ötlet!
– Nem érted, ez más. Hiszen te sem lennél semmilyen kötöttséghez kötve. Én sem bánnám, ha a te magánéleted is változatosabb lenne.
– Biztos vagy benne? – mosolyodott el Zlata. – Hogy képzeled ezt? Te idehozod a szeretődet, én a szeretőmet, és mindannyian együtt „színesítjük” az életünket? Vagy felváltva? Készítünk egy időbeosztást?
Felnevetett, leült, keresztbe tette a lábát, próbálva elrejteni az izgalmat és a félelmet attól, amit a férje éppen javasolt:
– Tudod mit? Tetszik az ötlet. Akkor a főzést és a takarítást is felváltva csináljuk majd, nem csak én görnyedek rajta egyedül.
– Nem, szerintem ide senkit sem kell hozni – válaszolta Szergej teljes komolysággal. – Az otthon a mi nyugodt kikötőnk. A szórakozás máshol történik. Ide azért jövünk, hogy nyugodtan pihenjünk és kikapcsolódjunk.
– Még jobban kikapcsolódni? – nevetett tovább Zlata. – Tehát ide majd enni, pihenni és „tollászkodni” jársz haza, hogy új erővel menj színesíteni a magánéletedet? És ki fog mindent elkészíteni? Hiszen nekem is nyitott házasságom van, jól értem?
– Miért túlozol és csavarod ki a szavaimat? Sokan élnek így manapság. Sőt, még rosszabbul is. Hiszen nem azt javaslom, hogy hármasban vagy négyesben…
– Ezért külön köszönet. Komolyan. Legalább ezt nem ajánlod.
Ha Szergej a válást javasolta volna, Zlata talán sírt volna egyet, és beletörődött volna. De a szerelmi vallomás és a nyitott házasságról szóló okoskodás teljesen összezavarta – nem tudta, hogyan reagáljon, ezért inkább kiváró álláspontra helyezkedett. Ráadásul őszintén szerette a férjét, és soha nem tudta volna elképzelni magát más mellett.
A beszélgetés után továbbra is együtt éltek, mintha semmi különös nem történt volna.
Mindketten jártak dolgozni, este hazatértek. Zlata, mint mindig, vacsorát készített. Szergej későn jött haza, hosszú értekezletekre és az ügyetlen vezetőségre panaszkodott.
Ez annál is nevetségesebb volt, mert ugyanazon a vállalatnál dolgoztak, és Zlata pontosan tudta, mi történik ott.
Idegen parfüm illata volt rajta, és úgy nézett ki, mint egy macska, amelyik túl sok tejfölt evett.
Zlata mindezt észrevette, és próbált később lefeküdni aludni, megvárva, amíg a férje elalszik. Közben kétségbeesetten kereste a kiutat ebből az abszurd helyzetből.
Még a barátnőivel sem merte megbeszélni a dolgot, mert el sem tudta képzelni, hogyan magyarázza el nekik az egészet, és titokban remélte, hogy a férje észhez tér, és abbahagyja a kalandjait.
Nem telt bele sok idő, és hamarosan minden ismerősük tudott Zlata és Szergej családjának „új kapcsolatáról”. Valószínűleg maga Szergej fecsegte ki.
A barátnők sokatmondóan mosolyogtak, néhány férfi kolléga pedig elkezdett viccelődni, sőt kétértelmű ajánlatokat tenni.
Zlata egyre gyakrabban vette észre magán az értékelő pillantásokat, és már elhatározta, hogy felmond, csak hogy legalább ne kelljen egy munkahelyen dolgoznia a férjével.
Már megértette, hogy a válás elkerülhetetlen, és kész volt elmenni, de egy komoly probléma visszatartotta: a lakás. A háromszobás lakásuk Szergej nevére volt írva, az ő egyszobás lakását pedig eladta, amikor megszületett Polina, és úgy döntöttek, hogy nagyobb lakásba költöznek.
És most, húsz év házasság után kiderült, hogy nincs hová mennie. Hamarosan sem pénze, sem lakása, sem munkája nem lesz.
De már nem volt ereje tovább tűrni a férje által okozott káoszt.
Megvárta a munkanap végét, megírta a felmondását, aláíratta az igazgatóval, visszatért az üres irodába, és sírni kezdett.
– Hol vagy? – telefonált Szergej. – Már otthon vagyok, te meg sehol. És enni sincs semmi.
– Nyitott házasságunk van. Elfelejtetted? Vagy azt hiszed, csak neked szabad?
– Szólhattál volna előre. Vettem volna valamit.
– A bolt az udvarban van. Mi a probléma?
Letette a telefont, és tovább ült mozdulatlanul. Egyáltalán nem volt kedve hazamenni.
– Jó estét – nézett be Oleg, a rendszergazda. – Még dolgozik? Ne kapcsolja ki a számítógépet.
Odament a többi asztalhoz, és bekapcsolta az összes számítógépet.
– Sírsz? – leült lovaglóülésben egy székre Zlatával szemben. – Ki merte megbántani ezt a gyönyörű nőt? Nem kérsz teát tortával? Vettem magamnak egy szeletet kimérve, hogy levezessem a stresszt. Szeretem az édességet.
– Neked is stresszed van?
– Valószínűleg ugyanaz, mint neked. Várj, mindjárt hozom. Csak elindítom a hálózati frissítést.
Elment, és kis idő múlva visszatért egy hatalmas szelet tortával.
– Remélem, van nálad vízforraló?
– Hűha, ezt egyedül akartad megenni?
– Néha lehet egy kicsit rosszalkodni. Tudod, én is nemrég váltam el. Lakást még nem találtam, itt alszom, a főnök megengedte.
– Te is? De én még…
– Rólad mindent tudok. Sőt, mindenki tud arról a ti… Szergejedről. Valahogy elragadtatta magát. Még meg fogja bánni.
– Szóval én is rájöttem, hogy mindenki tudja. Ezért mondok fel. Nincs erőm ezt tovább elviselni.
– Nem kellene. Szergej el fog menni.
– Honnan veszed? Semmi ilyesmit nem mondott.
– Nekem nagyon jó a kapcsolatom a főnökkel. Sok éve barátok vagyunk. Szerjózsa egy kicsit túlságosan belelendült. Rossz helyen ment át az úton a mi bájos Don Juanunk.
Oleg irodája inkább egy kis garzonra hasonlított. Hűtőszekrénnyel, mikróval és kanapéval egészen otthonosnak tűnt.
Oleg megágyazott Zlatának, ő maga pedig egész éjjel a számítógép előtt ült, őrizve vendége nyugalmát.
Másnap Szergej csendben felmondott, felmondási idő nélkül. Otthon viszont hatalmas jelenetet rendezett a feleségének:
– Hol voltál? Nem aludtál otthon! Minden ismerősünket végigtelefonáltam. Mire gondolsz te egyáltalán?!
– El kell számolnom neked? – csodálkozott Zlata. – Te magad akartad ezt, drágám. És te magad is így viselkedsz. Vagy csak szóban vagy ilyen haladó gondolkodású, a nyitott házasság nagy híve?
– Ezt tőled nem vártam.
– Nahát. Akkor döntsd már el, mit akarsz, mert én teljesen összezavarodtam, nem tudom, hogyan tegyek eleget a szeretett férjemnek.
De Zlata többé már nem gondolt a férje szeszélyeire. Most minden gondolata Oleg körül forgott, és a köztük születő kapcsolat körül.
Korábban soha nem figyelt erre a hosszú, esetlen, kócos programozóra. De azon az estén egészen más szemmel nézett rá. És Oleg bevallotta, hogy már régóta tetszik neki.
Mint két sorstárs a bajban, elég gyorsan közel kerültek egymáshoz, vigasztalva egymást.
Egy hónap múlva már minden estét együtt töltöttek, a várost járva, megfelelő albérletet keresve.
Végül egy kis, hangulatos stúdiólakás mellett döntöttek, nem messze a munkahelyüktől.
– Azt hiszem, ez a kis fészek jó lesz nekünk a családi élet kezdetéhez.
– Nem gondolod, hogy sietünk? – kérdezte Zlata, inkább csak az illem kedvéért. Valójában már régóta várta ezt a pillanatot, és napról napra egyre jobban kötődött Oleghez.
– Miért halogassuk a kellemes dolgokat? Szerintem köztünk minden világos. Ráadásul ketten könnyebb fizetni a lakást is – tréfálkozott.
– Olyan kár, hogy eladtam a lakásomat. És minek hallgattam a rábeszélésére? Mindig bíztam benne, biztos voltam benne, hogy egyek vagyunk.
– Add be a vagyonmegosztási kérelmet. Én is beadom. Talán összekaparunk legalább az első befizetésre valót.
A válási procedúra után végül összekapartak annyit, hogy vegyenek egy egyszobás lakást egy új építésű házban.
– Soha nem vártam volna tőled ilyen aljasságot – háborgott Szergej. – Annyi éven át hazudtál a szerelemről, és végül gyakorlatilag kifosztottál, szinte semmit sem hagytál nekem.
– Mindent feleztünk, a törvény szerint. És nem hazudtam – szerettem. De mindennek van határa. Te szabadságot akartál, megkaptad. Élvezd.
Zlata már semmilyen érzelmet nem érzett iránta. Még ő maga is csodálkozott, milyen gyorsan vált idegenné számára.
Szergej elment, hogy élvezze a szabadságát.
Zlatát viszont most egészen más foglalkoztatta: vajon nem késő-e még az ő korában gyermeket vállalni, vagy mégis érdemes kockáztatni?
