– Olga, a férjed megint kiküldetésen van? – érte utol Olgát a kollégája, Pál, amikor a buszmegálló felé tartott. – Nem ülünk be egy kávézóba? Meginnánk a kedvenc kakaódat, beszélgetnénk, mert mindig csak rohanás van – szia, viszlát.
– Bocs, Pál, ma nem tudok. Iván megígérte, hogy korábban hazaér, konyhát akartunk választani, mert a felújítás után még nem rendezkedtünk be rendesen. És egyébként már rég nem volt kiküldetésen.
– És mindig időben hazaér? – kérdezte Pál, hangjában alig leplezett iróniával.
– Nem mindig – mosolygott Olga, és megrázta a fejét. – Most nagyon szükségünk van a pénzre, ezért Ivánnak tovább kell bent maradnia a munkahelyén. Ha teljesen berendezzük a lakást, akkor majd mindig időben haza tud jönni.
– Értem – mosolygott Pál, majd kellemes estét kívánt a kolléganőjének, és más irányba indult.
Ezúttal Olgának szerencséje volt, hogy a busz gyorsan megérkezett, általában sokat kellett várni, de most korábban el tudott jönni a munkából, így épp elérte. Leült egy szabad helyre az ablak mellett, és elgondolkodott.
Valaha Pállal össze akartak házasodni, de valahogy ostobán szakítottak, és már ő maga sem emlékezett, miért. Aztán hirtelen felbukkant Iván, akivel csak azért ment el az anyakönyvi hivatalba, hogy Pálnak visszavágjon – tessék, nézd, nem vagyok egyedül, most meg bánkódhatsz, hogy elveszítettél.
Pál ugyan próbált kibékülni – bocsánatot kért, ünnepélyesen megígérte, hogy boldoggá teszi, soha nem bántja, hűséges lesz stb. –, de Olga már nagyon belefeledkezett Ivánba, és úgy döntött, hogy Pált sosem szerette igazán, csak képzelődött, ennyi az egész.
Később teljesen abbahagyta, hogy rá gondoljon, de nemrég áthelyezték őt a központi irodából az ő részlegükhöz.
Pál úgy tett, mintha kellemesen meglepte volna a váratlan találkozás, Olga viszont valamiért azt gondolta, hogy szándékosan kérte az áthelyezést, miután megtudta, hogy ő is itt dolgozik. Mégis jólesett neki, hogy Pál még mindig egyedül van, és ugyanazzal a melegséggel viszonyul hozzá.
A lelkében boldogságot kívánt neki, sőt, valahol mélyen egy kicsit irigyelte a jövőbeli feleségét – tudott ő szépen udvarolni, igazi romantikus volt.
Ami őt illeti, nem mondhatta, hogy rosszul járt a férjével, egyszerűen csak az utóbbi időben állandóan dolgozott. Igen, igyekezett a család javára, hogy semmiben ne szenvedjenek hiányt, kényelmesen éljenek, de a feleségére egyáltalán nem maradt ideje.
Ráadásul Iván húgának lakásában éltek. A nő készségesen felajánlotta nekik a lakást, amíg a gyerekei felnőnek.
Okszana és a férje nem küzdöttek anyagi gondokkal, a nő egyetlen napot sem dolgozott, ezért nem látták értelmét a lakások kiadásának, inkább ingatlanba fektettek – mondván, ha a gyerekek felnőnek, lesz hol lakniuk.
Iván és Olga a saját ízlésük szerint újították fel a lakást, Okszana ezt megengedte, most pedig bútorokat vásároltak. Olga azonban gyakran gondolt arra, hogy jobb lett volna bérelni valamit, talán már berendezett lakást.
Hiszen annyi pénzt fektettek ebbe, hogy abból több évnyi bérleti díjat fizethettek volna, vagy akár egy jelzáloghitelbe is belekezdhettek volna. De Iván szeme felcsillant, amikor Okszana felajánlotta nekik ezt a lakást.
Olga leszállt a buszról, sietve átkelt az úton, és a ház felé indult. A levegőben ott lebegett az a jellegzetes illat, amely gyors esőt ígér, de most nem volt hangulata élvezni a hűvösséget és a frissességet.
Gondolatok kavarogtak a fejében, de egyik sem maradt sokáig, mind elmosódott, helyet adva a következőnek. Mennyi idő telt el azóta, hogy ő és Iván ebbe a lakásba költöztek? Egy év? Másfél?
Olga nem tudta pontosan felidézni, de az, hogy az otthonuk még mindig ideiglenesnek érződött, nem hagyta nyugodni . Felújítottak, rendezkedtek, mindig vártak valamire, mintha az igazi élet csak később kezdődne el – de hogy mikor, az továbbra is rejtély maradt.
Ahogy a házhoz közeledett, azon kapta magát, hogy túl lassan halad, mintha halogatná a pillanatot, amikor belép. A lépcsőház ajtaja megszokott kattanással nyílt ki, beengedve őt a sötét folyosóra, és Olga elindult felfelé a negyedik emeletre.
A lépcsőfordulók egymás után suhantak el, és egyre erősebben érezte a furcsa feszültséget.
Amikor belépett a lakásba, Olga megállt. Az ajtó mellett, rendezetten, az ő és Iván cipője mellett egy pár női cipő állt.
Azonnal felismerte – Iván húgáé volt, drága, magas sarkú. Mit keres itt? Olga nem emlékezett rá, hogy Iván szólt volna a húga látogatásáról.
Olga már majdnem elkiáltotta magát, hogy megérkezett, de valami megállította. Az ösztöne azt súgta, hogy nem szabad azonnal bemenni. Inkább mozdulatlanná dermedt, és figyelni kezdett.
— A férjemmel pihenni akartunk — hallatszott Okszana hangja. — De neki nem jön össze a szabadság, ezért arra gondoltam, neked adom ezeket az utalványokat. De egy feltétellel… — a hangja kissé követelőzőbbé vált — nem a feleségeddel mész, hanem Víraval.
Olga megdermedt. „Víraval?” — eszébe jutott, hogy Iván egyszer futólag említette ezt a nevet, és mesélte, hogy Okszana össze akarta hozni őt a barátnőjével.
Akkor Olga nem tulajdonított különösebb jelentőséget ennek a történetnek. De most, hogy meghallotta ezt a nevet, valami rossz előérzet szorította össze belülről.
— Nekem nem kell Vira — Iván hangja ingerült volt. — Okszana, már nem egyszer mondtam, hogy most Olgával vagyok. Van feleségem! Miért kezded ezt megint?
Olga már megkönnyebbülten sóhajtott. Minden világos – Okszana csak megint rá akarja erőltetni az akaratát, mint mindig. Már majdnem készen állt arra, hogy benyisson a nappaliba, és bejelentse, hogy megjött, amikor Okszana újra megszólalt.
— Ugyan, kit akarsz most becsapni? Emlékszem, mennyire szeretted Virát. Hiszen még házasodni is akartatok, aztán csak úgy megsértődtél valami apróságon. Ne légy makacs, én mindent látok – ez az Olga nem hozzád való. Vira egészen más.
Olga dermedten állt, alig fogta fel, amit hallott. Szerette? Meg akart vele házasodni? Neki pedig azt mondta, hogy Vira nem érdekli. A padlót nézte, próbálta összeszedni magát, de Okszana szavai nem hagyták nyugodni.
— És akkor mi van? — válaszolta Iván, de a hangjában ingerültség és… bizonytalanság csengett? — Az már a múlt. Igen, volt, nem tagadom, de elmúlt. Szeretem a feleségemet.
— Szereted? Ugyan már, Iván — nem hagyta abba Okszana. — Mindketten tudjuk, hogy Olgát csak azért vetted el, hogy Vira féltékeny legyen, amikor elment tőled máshoz. Aztán vissza akart hozzád jönni, megbánta, bocsánatot kért. De te inkább megnősültél, hogy visszavágj neki.
Olga szíve nyugtalanul összeszorult. Visszavágni? Tényleg csak azért vette el őt Iván, hogy valakinek bizonyítson? Hirtelen nehéz lett minden. Eszébe jutott, hogyan sietett hozzámenni Ivánhoz Pállal való szakítása után.
Még ha kezdetben Ivánnak is hasonló indítékai voltak, mit számít az? Most már igazán szeretik egymást. Ugye? Olga visszafojtott lélegzettel várta, mit mond a férje.
— Ami volt, elmúlt — hallotta Iván hangját. — Most már nős vagyok, és kötelezettségeim vannak a feleségemmel szemben.
— Ugyan, milyen kötelezettségek? — horkant fel Okszana. — Gyereket még nem szült, hála az égnek. Remélem, nem felejtetted el, hol laksz? Olgával csak idegen lakások között fogsz hányódni egész életedben. Vira viszont nemrég egy háromszobás lakást kapott a szüleitől ajándékba – tágas, új… És még mindig szeret téged, várja, hogy észhez térj.
Olga a hideg falhoz támaszkodott, és érezte, hogy elveszíti az uralmát az érzelmei felett. Hogy mondhat ilyet Okszana? De még jobban aggasztotta, mit fog mondani Iván. Szinte mozdulatlanul állt, próbálva elcsípni a válaszát.
— Okszana, hagyd abba — kezdte Iván lassan, de a hangja már nem volt olyan magabiztos, mint korábban. — A lakás nem a legfontosabb. Van hol lakni egyelőre, aztán majd veszünk sajátot.
De Okszana nem tágított:
— Te egyszerűen nem akarod elfogadni a változást. Vira mindig jobb volt neked, csak még mindig nem hagy nyugodni a sértettséged. De még nem késő mindent helyrehozni. Víraval lesz házad, stabilitásod, minden, amit megérdemelsz. Nem látod, hogy Olgával sosem leszel igazán boldog?
— Ráadásul — folytatta Okszana — érted te is, hogy nem adhatom nektek ezt a lakást örökké. Már vannak vele terveim, úgyhogy hamarosan el kell költöznötök innen.
— És maga Vira tudja, mit tervezel? — kérdezte váratlanul Iván.
— Persze, hogy tudja! — válaszolta gyorsan Okszana. — Sőt, ő maga kérte ezt tőlem. Tudja, hogy még mindig szereted. Az utalványos ötlet is az övé volt, és megkért, hogy segítsek.
Csend lett. Olga úgy érezte, minden forog körülötte. Miért hallgat Iván? Tényleg komolyan fontolgatja a nővére ajánlatát?
— És mit mondjak Olgának? — kérdezte végül halkan.
— Mondd azt, hogy segítesz nekem a nyaralóban. Épp felújítást kezdtünk — felelte Okszana olyan könnyedén, mintha ez lenne a legtermészetesebb dolog. — Te meg menj el Víraval a tengerhez. Egyszerű.
Olga már nem tudta tovább hallgatni. Csendben kisurrant a lakásból, és hátra sem nézve sietve távolodott.
A lábai maguktól egy kis, hangulatos kávézóhoz vitték, ahol szinte senki sem volt. Félhomály uralkodott, halkan szólt a zene, odakint pedig lassan alkonyodni kezdett. Fáradtan és elveszetten leült egy ablak melletti asztalhoz, és gépiesen vaníliás kakaót rendelt. A gondolatok zűrzavara nem hagyta, hogy bármire is összpontosítson — az otthon hallott beszélgetés foszlányai nem adtak neki nyugalmat.
Újra és újra lejátszotta magában Okszana szavait, próbálva megérteni, hogyan lehetséges ez egyáltalán — hogyan titkolhatta el előle a férje ilyen sokáig az igazságot? Hogyan hallgathatott arról, hogy valaha egy másik nőt akart feleségül venni? Ráadásul a húga barátnőjét! Olga elárulva érezte magát, de még ennél is jobban bántotta a sértettség. Talán az ő élete, a házassága csupán eszköz volt arra, hogy valakin bosszút álljon? Azt hitte, Iván a szívével választotta őt, de kiderült, hogy egészen más okok álltak a háttérben. Igaz, az ő részéről is voltak hasonló indítékok, de ő — Ivánnal ellentétben — még egy kávézós találkozást is visszautasított Pállal, nemhogy a tengeri utazást! Ráadásul ő teljes szívéből, örökre megszerette a férjét.
Kint már besötétedett, Olga pedig még mindig a kávézóban ült, és az esőcseppeken át vibráló fényeket nézte az ablakon keresztül. A kakaójához hozzá sem nyúlt. Az idő mintha megállt volna.
Iván még csak fel sem hívta, nem kérdezte meg, hol van. „Biztosan már Virával készül a tengerhez” — gondolta keserűen — „és egyáltalán nem érdekli, én hol vagyok.”
Amikor azonban a telefonjáért nyúlt, hogy megnézze az időt, rájött, hogy lemerült.
Olga nehéz sóhajjal döntött úgy, hogy nem halogathatja tovább — ideje hazamenni. Összeszedte magát, felállt, magára vette a kabátját, és kilépett az utcára, érezve, ahogy a hideg esti szél átjárja. Hazafelé menet minden lépéssel egyre inkább meggyőzte magát arról, hogy a kapcsolatának Ivánnal vége. Az elválás elkerülhetetlen, és Olga próbált lélekben felkészülni rá.
Amikor a házhoz ért, még nehezebb lett a szíve. Felment a lépcsőn, lassan elfordította a kulcsot a zárban, és belépett a lakásba. Csend fogadta — különös csend. Nem hallotta a tévé szokásos hangját vagy a konyhából jövő zajokat. De a tekintetét azonnal megragadták a szoba közepén álló táskák. Iván pakolta bele a holmiját. „Na tessék — gondolta — tényleg készülődik.”
— Mit csinálsz? — kérdezte gépiesen, bár pontosan tudta a választ — most majd azt mondja, hogy Okszanához megy a nyaralóba. Iván azonban váratlanul mást mondott:
— Olga, elköltözünk innen. Már találtam egy lakást. Egyelőre így, aztán majd kitaláljuk, hogyan vegyünk fel jelzáloghitelt. — Egy pillanatra megállt, és a feleségére nézett, mintha valamit észrevett volna a tekintetében. — Miért késtél ennyit? Egész este hívtalak, de nem voltál elérhető. Te is vállaltál pluszmunkát?
Olga nem hitt a fülének. Minden szó, amit előre kigondolt, hirtelen értelmét vesztette. Zavartan bólintott, nem tudva, hogyan reagáljon.
— Elköltözünk? — kérdezte halkan, még mindig nem értve teljesen.
Iván megérezhette a zavartságát, mert közelebb lépett, és magyarázni kezdett:
— Kicsit összevesztem Okszanával — sóhajtott. — És eldöntöttem, hogy elég volt. Nem akarok többé tőle függeni. Saját otthonra van szükségünk.
Olga érezte, ahogy a teste kissé ellazul, de ez még nem volt minden. A férfi egy pillanatra megmerevedett, majd mély levegőt vett, leült a kanapé szélére, és intett neki, hogy üljön mellé. Amikor leült, röviden elmesélte neki a beszélgetést Okszanával.
— Ezt már korábban el kellett volna mondanom — tette hozzá halkabban. — Valóban volt kapcsolatom Virával. És igen, azért vettem el téged, hogy visszavágjak neki. De, Olga, egy dolgot tudnod kell: ez már mind a múlt. Te vagy az egyetlen, akit igazán szeretek, és nem akarlak elveszíteni.
Olga hallgatta, és lassan megkönnyebbülés költözött a lelkébe. Persze a csalódás és az elhallgatott igazság fájdalma megmaradt, de a legfontosabb az volt, hogy most végre őszintén tudtak beszélni.
— Sajnálom, hogy nem mondtam el hamarabb — tette hozzá Iván halkan, lehajtott fejjel. — Amikor meséltél arról, hogy Pálhoz készültél feleségül menni, azt gondoltam, az én történetem már nem számít. Aztán egyszerűen nem akartam felhozni.
Olga felsóhajtott, és érezte, hogy könnyek gyűlnek a szemébe. De ezek már a megkönnyebbülés könnyei voltak.
— Rendben — mondta halkan. — Ami volt, elmúlt. Azt mondtad, béreltél egy lakást?
— Igen — bólintott Iván. — Egyelőre ideiglenesen, de lesz saját helyünk. Okszana nélkül, a beavatkozása nélkül. Megoldjuk, megígérem. Aztán majd jelzáloghitelt veszünk fel, és mindent rendbe teszünk.
Olga bólintott. Érezte, hogy ez a helyes út. Végre a saját életüket fogják élni, mások tervei és nem mindig helyénvaló tanácsai nélkül.
— Na, mit szólsz? — mosolygott Iván. — Kezdjünk pakolni?
Olga ismét bólintott, képtelen volt megszólalni. Már csak abban reménykedett, hogy most valóban új irányt vesz az életük — a múltat pedig végleg maguk mögött hagyják.
