– Ez nem lehet igaz… – suttogta rémülten, miközben a félig nyitott hálószobaajtót bámulta. A férjét nem látta, de az idegen szempárt, amely gúnyosan meredt rá, soha nem fogja elfelejteni.
Sokk.
Lefagyás.
Teljes értetlenség, mit kéne tenni, és az elutasítás, hogy elfogadja a valóságot, ami épp az imént történt.
Ott állt kővé dermedve a szoba közepén, mozdulni sem tudott, csak bámulta azt az átkozott rést az ajtó és a tok között, mintha maga a halál rejtőzne mögötte.
– Öö… szia? – vette végre észre őt a férje, miközben könnyedén leugrott az ágyról. – Mit keresel itt? Hát nem repülőn kéne lenned?
Odament hozzá, olyan nyugodt hangon beszélve, mintha semmi különös nem történt volna. Mintha Katya valóban elutazott volna, és most csak előbb jött volna haza a tervezettnél.
A hangjában nem volt semmi zavartság, sem bűntudat. Hétköznapi volt, mintha csak az időjárásról vagy a vacsoráról beszéltek volna.
Katya látta, hogy egy pillanatra átvillant rajta az ingerültség, de hamar összeszedte magát és vállat vont:
– Elkísérem a hölgyet, aztán jövök…
Bement a hálószobába, és még halkan odaszólt, mielőtt becsukta volna az ajtót:
– Öltözz, napocskám…
Ez a „napocskám” úgy csapta arcon Katyát, mint egy pofon. Ez a szó rángatta ki a dermedtségből.
– Hát így… Szóval ilyen szavak is vannak a szókincsedben, Edik – gondolta keserűen. – Csak nem nekem. Milyen naiv is voltam… Mindenhol kerestem az okokat, miért távolodtál el, pszichológusok tanácsait olvastam, próbáltam mindent megjavítani. És közben teljesen feleslegesen. Minden olyan egyszerű volt… és egyszerre undorító.
Katya gépiesen bepötyögte az anyja számát.
– Szia, még nem indultatok el Maruszjával a parkba? Nem? Még csak készülődtök? Semmi gond, csak most megyek hozzátok. Várj fél órát, nincs nálam kulcs. Jó?
Tizenhat éves volt, amikor először látta Ediket – Aljonka barátnője bátyjának barátját.
Ránézett… és reménytelenül beleszeretett. Istenségnek tűnt, Apollónnak, a férfiideálnak, akibe lehetetlen nem beleszeretni.
Akkor épp Aljonka bátyjának a születésnapját ünnepelték egy kávézóban. Katya eleinte el sem akart menni – túl sok ismeretlen, túl zajos. De Aljonka erősködött.
És azon az estén Katya sorsa irányt váltott. Ezer út közül választott egyet – és azon indult el.
– Kicsim, te még túl fiatal vagy – mosolygott Edik, amikor Katya, elpirulva, felkérte táncolni. – Csinos vagy, mint egy kis baba. De gyerek vagy. Én meg nem foglalkozom kiskorúakkal.
– Tizenhat vagyok! És már van útlevelem is!
– Á… ha útleveled van, akkor lehet – mosolygott.
Ez a mosoly volt a legszebb dolog, amit Katya valaha látott. És akkor megértette: élete szerelme – ő.
Edik visszakísérte őt az asztalhoz, megköszönte a táncot, és az este hátralévő részében rá sem nézett többé. Minden figyelmét egy magas szőke nő kötötte le, aki szinte le sem vette róla a kezét.
– De hisz ő öreg! – háborgott Katya, majdnem sírva. – Legalább huszonöt lehet! Akkor pedig idősebb nála!
Nem várta meg az este végét – Katya taxit hívott, és hazament, arra hivatkozva, hogy a szülei hívták, és szigorúan megparancsolták, hogy azonnal térjen haza.
Ezután egyre gyakrabban fordult meg Aljonkánál, remélve, hogy ott majd újra találkozik Edikkel.
– Menjünk sétálni – győzködte a barátnője. – Nyár van, süt a nap… Minek ülünk bent?
De Katya ezer kifogást talált, hogy miért maradjon inkább otthon. Először Aljonka nem értette, aztán leesett neki.
– Te Ediket várod? Jaj, te kis butus! Tudod mit? Szólok, amikor Paskával jön hozzánk.
És ezután ez így is lett: ahogy Edik megjelent a lakásban, egy órán belül Katya is ott volt.
De Edik még csak észre sem vette őt.
– Miért?! Hiszen szép vagyok, mindenki mondja. Lehet, hogy van valakije? Az a szőke talán? – kérdezte kétségbeesetten a barátnőjétől.
– Nincs senkije – nyugtatta Aljonka. – Paskától megkérdeztem.
Ettől Katya szíve az egekbe szökött.
Tudta: együtt lesznek. Biztosan. Csak most még fél, mert Katya még nincs tizennyolc. De másfél év múlva… akkor már igen. És akkor…
Akkor minden meg fog változni.
Katya elkezdte visszaszámolni a napokat a nagykorúságáig. És közben nem vesztette el a reményt – Edik egyszer csak nőként fog tekinteni rá. Figyelte őt, várta, lesték egymás minden pillanatát, amikor útjuk kereszteződött.
– Minden oké, kicsim? – kérdezte tőle Edik szórakozottan, amikor legközelebb találkoztak.
A „kicsim” szó bántotta a fülét. Katya dühös lett: ő már nem gyerek! Miért nem látja Edik, hogy előtte egy felnőtt nő áll – csak még nagyon fiatal?
Tudta, hogy Ediknek voltak barátnői – hol szőkék, hol valami ismerős ismerősei, hol csak alkalmi kapcsolatok. És Katya minden egyes alkalommal titokban azt kívánta: csak múló kaland legyen. Csak várjon még. Várjon rá.
Katya is járt fiúkkal. Nem komolyan. Eleinte még csókolózni sem engedett – meg akarta őrizni magát annak az egyetlennek.
De egyszer egy pimasz sportoló megcsókolta őt magától. És… tetszett neki. Váratlanul, élesen, szinte fájdalmasan – de mégis kellemesen.
Nem is ellenkezett, amikor a jóképű röplabdázó – egy vele egykorú fiú – átölelte őt, először óvatosan, aztán egyre magabiztosabban.
– A lényeg, hogy ne engedjek túl sokat – nyugtatta a lelkiismeretét a randi után. – Az igazi első úgyis Edik lesz.
Még mindig szerette őt. Hitt benne, hogy amint betölti a tizennyolcat, minden megváltozik. Akkor Edik majd megérti, hogy ők egymásnak lettek teremtve.
Ennek ellenére Katya továbbra is járt randizni, egyre többet engedve meg a fiúknak – egyre közelebb engedve őket magához.
Az egyetlen tabu a valódi intimitás maradt. De minden más formáját a közelségnek elfogadhatónak tartotta – például azt, amit a kávézóban dolgozó, jóképű barista mutatott neki.
Sőt, gyakran gyakorolta is ezeket a kapcsolatokat, miközben mélyen belül továbbra is „tiszta lánynak” tartotta magát, aki „megőrzi magát” az egyetlen számára.
A tizennyolcadik születésnapján Katya ragaszkodott egy nagy ünnepséghez. A szülei, meglepő módon, beleegyeztek. A bankettre barátokat, rokonokat hívtak… és természetesen Aljonkát a bátyjával és annak barátjával – Edikkel.
– Csak próbálj meg nem rábeszélni Paskát, hogy hozza el Ediket – kérlelte barátnőjét majdnem sírva.
– Nyugi már, jönnek. Megígérték.
Katya tudta: ma minden eldől. Ma megmutatja neki, hogy felnőtt lett, kívánatos, szerető. Hogy ő az, aki kell neki.
Gazdag csábítási tapasztalata volt, és biztos volt benne: Edik nem fog tudni ellenállni. És amikor megtudja, hogy Katya magát is csak neki tartogatta… Ó, igen! Ez lesz a legszebb ajándék a tizennyolcadik születésnapjára.
– Hűha! Te aztán… Miss Univerzum! A világ legszebb lánya! – mérte végig gúnyos mosollyal Edik az ünnepeltet.
Katya elvörösödött – a hangjában nem volt tisztelet, csak leereszkedő irónia. Ő még mindig csak egy kislány volt a szemében…
– Mától felnőtt vagyok – válaszolta kacéran Katya, és kinyújtotta rá a nyelvét. – Csak jegyezd meg jól.
Közben magában gondolta: „Várj csak, drágám… Még meglátod, milyen lettem. Olyat mutatok neked, hogy ezután mindig utánam fogsz koslatni.”
Katya biztos volt benne: senki sem marad közömbös mellette – ilyen fiatalon, szépen, szenvedélyesen. A fejében apja kedvenc dala járt körbe-körbe (igaz, férfi énekelte, de ez nem számított):
– Eljön az éjszaka, és akkor majd meglátod, ki vagyok… – suttogta Edik fülébe, miközben nyújtotta felé a kezét. – Gyere, táncoljunk.
Nem, ő már nem az a félénk tizenhat éves kislány. Ma ő a saját sorsa ura. És többé senki – se szőke, se vörös bombázó – nem kaphatja meg Ediket. Soha többé.
Edik az övé. Az ő kivívott, megszenvedett győzelme. A születésnapi ajándéka.
Micsoda csalódás volt azonban számára, amikor látta, hogy Edik már a kabátjában az ajtó felé tart.
– Nem! – sikoltott fel belül.
– Várj, Edik, ez így nem igazság! – suttogta utána remegő hangon. – Legalább egy órát maradj… A lényegről lemaradsz. Meglepetés… Neked. Gyere… Most… Megmutatom…
Magával húzta, próbált határozott lenni, érezte, most minden ezen áll vagy bukik.
Előre kinézett egy helyet – egy csendes raktárhelyiséget, ahol senki sem találhatta meg őket.
– A francba! Miért nem szóltál előre?! – szólt rá szinte sértetten Edik, amikor mindennek vége lett.
Katya egészen más szavakat várt. Hiszen annyira igyekezett. Bevetett minden eszközt – gyengéd, szenvedélyes, meggyőző volt. Meg volt győződve róla, hogy Ediknek tetszett. Ráadásul most már tudnia kellett: ő volt az első.
– Mi a baj? Miért vagy mérges? – kérdezte, miközben egyre jobban elöntötte a hideg.
– Minek rendezted ezt az egészet? Magadhoz akartál kötni? – Edik durván félrelökte a kezét, megigazította a ruháját, és gyorsan elhagyta a helyiséget.
Katya üres tekintettel, elsápadva tért vissza a vendégekhez.
Ezután Edik kerülni kezdte. Talán nem szándékosan. Csak úgy tűnt, mintha minden mindegy volna számára. És Katya eldöntötte, hogy „elengedi”.
Belevetette magát a tanulásba. Nem járt többé bulikra. A fiúkat kerülte – az érdeklődésük idegesítette. Durva volt, kitört, elküldte még azokat is, akik csak bókolni próbáltak.
Két hónappal később megtudta, hogy terhes.
– Ki az?! Ki az a gazember?! – tombolt az apja.
Katya hallgatott, a padlót bámulva.
– Katjusa… talán még nem késő… – kérdezte halkan az anyja. – Talán jobb lenne megszakítani?
– Nem! Ezt nem teszem meg. Szeretem őt.
– Kit?! – kiáltották egyszerre a szülők.
Ekkor bevallotta.
– A maguk fia elcsábította a lányunkat! – jelentette ki dühösen Katya apja a találkozón Edik szüleivel. – Ő felnőtt – huszonhat éves, a lányom pedig akkor töltötte be a tizennyolcat! Esküvő kell! Ez a minimum!
– De hogyan lehet valakit házasságra kényszeríteni? És minek? Úgysem lesz abból boldogság…
– Vagy azt akarják, hogy a fiuk börtönbe kerüljön? Mert én be fogom bizonyítani, hogy a fogantatás idején Katya még kiskorú volt! Éjfélkor született. A dolog pedig este történt. Úgyhogy döntsenek!
– Tegyék, amit jónak látnak – sóhajtott a leendő anyós. – De ki házasodik szívesen csak a gyerek miatt?
– Mi majd rávesszük – válaszolta keményen az apa. – Vagy vállalja a törvényt. A boldogság meg majd kialakul. Lesz lakásuk, jó állása. Katya okos, szép lány. Mi kell még?
Az esküvőn Edik alig nézett a menyasszonyára. Amikor kiabálták: „csókot!”, épphogy hozzáért az ajkához – hidegen, közömbösen.
Azonban a nászút után, amelyet Katya szülei szerveztek a kibékülés reményében, mintha minden visszatért volna egy megszokott kerékvágásba.
De Katya már akkor kezdte sejteni: ez az egész tévedés volt. Ifjúkori, szinte őrült szenvedélye Edik iránt nem szerelem volt, hanem téboly. Bárcsak visszafordíthatná az időt… De már késő volt – megszületett Maruszja, akinek első vicces kis sikolyai emlékeztették rá, hogy ez most a valóság. Egy olyan valóság, ahol Edik napról napra egyre távolabb került tőle.
– Furcsa egy gyerek ez – jegyezte meg egyszer az anyós. – Nem hasonlít senkire. Se rád, se Katyerinára.
Edik, aki addig közömbös volt a gyerek iránt, hosszan, fürkészve nézett rá, hümmögött, de nem szólt semmit. Tudta jól, hogy Katya tiszta volt előtte. De attól a naptól kezdve egyre ingerlékenyebb lett, mindenbe belekötött, kiabált. Néha még kezet is emelt. Egyszer meg is ütötte.
– Elestem – mondta Katya a szüleinek, elrejtve könnyeit és fájdalmát.
Attól kezdve a férje már nem is próbálta titkolni a durvaságát. És Katya akkor hozta meg a döntést.
Aljona már régóta hívta őt Szentpétervárra, ahová a házassága után költözött. És amikor megtudta, mi történik Katya életében, határozottan közölte:
– Menekülj tőle. Gyere hozzám Maruszjával. Egy darabig itt laktok, megnyugszol. Beadod a válást. Aztán ha akarod, eladod a lakást, és itt maradsz végleg. De most menj. Most azonnal.
– Aljonához megyek látogatóba – mondta Katya a férjének, miközben pakolt.
– Sokáig?
– Két hétre.
– Akkor minek ennyi holmi?
– Mert… elmegyek. Örökre. Nem bírom tovább. Te sosem szerettél engem. Én szerettem téged.
– És most? Már nem szeretsz? – Edik hangja megremegett.
– Talán… nem.
És akkor hosszú idő után először megölelte.
– Bocsáss meg… Tényleg úgy viselkedtem, mint egy utolsó gazember. Nem becsültelek… És hát itt van nekünk Maruszja is…
Katya szíve hevesebben kezdett verni – akárcsak tizenhat éves korában.
– Gyere vissza… Kérlek…
– Nem tudom… Még nem vagyok rá kész.
Az indulás előtti napokban Edik másként viselkedett. Gyengéd, figyelmes volt. Játszott a kislányukkal, meleg szavakkal fordult felesége felé. Katya ismét érezte a benső melegét. És majdnem megadta magát.
– Visszajövök – suttogta, mielőtt belépett volna a indulási csarnokba Maruszjával. – Hamarosan találkozunk.
– Várni foglak – kiáltotta utána Edik. – Kérlek, gyere vissza!
Katya megfordult, szíve megszorult a közelgő búcsú gondolatától. Küzdött magával, hogy ne forduljon vissza és ne maradjon ott. Felszállt a gépre, Maruszját az ablak mellé ültette.
„Most már késő. Nincs visszaút” – próbálta meggyőzni magát, miközben a motor felpörgött, és a gép lassan megindult.
De körülbelül harminc perc múlva a hangosbemondó közölte, hogy tervük felborult:
– A járat műszaki okok miatt törölve. Kérjük az utasokat, hogy a következő, egy órán belül induló járatra történő regisztrációhoz térjenek vissza a terminálba.
Miután megkapta a poggyászát, Katya leadta a csomagokat a csomagmegőrzőben… és átfoglalt jegyeket másnapra.
A szíve visszavágyott. Nem tudta kiverni a fejéből Edik szomorú tekintetét, amikor elment. Talán mégis megváltozott? Talán ő is érez valamit?
Elvitte Maruszját az anyjához, az apja vidéken töltötte az éjszakát, ő pedig hazament. Látni akarta a férje szemét, amikor rájön, hogy visszatért. Érezni akarta azt a pillanatot.
Csak legyen otthon…
Katya kinyitotta az ajtót, és rájött — Edik otthon van.
De a hálószobából fény áradt, a szaxofon muzsikája lágyan szállt a szobában.
Nem vette le a cipőjét. A szíve hevesen vert. Megint féltékenység, megint fájdalom.
Amikor belépett a hálóba, mindenre készült. Csak erre nem.
– Ez nem lehet igaz… – suttogta a küszöbön megdermedve.
Nem látta a férjét. De az ágyban egy idegen férfi gúnyos tekintete maradandó nyomot hagyott benne.
Ő volt az — az a férfi, akit Edik „napocskának” nevezett. Nem nő, nem szerető. Hanem férfi.
És Katya hirtelen rájött: soha nem szerette őt. Sosem fogja tudni. Ő pedig… túl sokáig kapaszkodott egy illúzióba, ami végleg összeomlott.
Másnap Katya Szentpétervárra repült. Visszatekintés nélkül. Bánat nélkül.
Ott új életet kezdett. Hamarosan csak Maruszja emlékeztette a múltra. Arra, hogy mennyi éven át bolondul szeretett egy olyan férfit, aki soha nem tudott volna viszonozni.
Néha elgondolkodott: hogyan tévedhetett ennyire? Hogyan adhatta oda az életéből ennyi évet egy olyan férfinak, aki lényegében idegen volt számára?
Válasz nem volt. Csak az a felismerés, hogy a szerelem néha csak önámítás. És a kiút belőle az, hogy újrakezdje az életet.
