Na tessék, jó reggelt kívánunk. Natália letette a tükörtojásos tányért és a kakaós bögrét a fia elé, majd leült mellé.
— Figyelmesen hallgatlak, Alekszej.
A fiú villát fogott, komótosan kezdte piszkálni a sárgáját, és szuszogott.
— Anya, miért nem mész férjhez? — bökte ki hirtelen.
Na, ez tényleg férfias kérdés. Erre nem lehet csak úgy válaszolni.
— Figyelj ide, fiam. Én ezt így, hirtelen, nem tudom neked megválaszolni. És különben is, lassan indulnod kell az iskolába. Este megpróbálom elmagyarázni, jó?
Finoman összeborzolta Aljoska világosbarna haját, és elindult a fürdőszobába. „Nem az a kérdés, hogy miért, hanem hogy minek” — javította ki gondolatban a fiát.
És tényleg, minek? Natália sosem volt férjnél, és nem is különösebben vágyott rá. Így alakult. Korán önálló életet kezdett, és ez a fajta életforma teljesen megfelelt neki. Kiváló tanulmányi eredmények az egyetemen, aztán érdekes munka, sikeres, sőt, illetlenül sikeres karrier. Olyannyira, hogy harmincéves korára mindent elért — lakást vett, világot látott, szóval élt önmagáért.
Voltak persze románcok is — változó mértékben érdekesek és elsöprőek.
A terhesség valahogy véletlenül jött. Lehet, hogy elfelejtett bevenni egy tablettát, vagy a ciklusa csúszott meg, de megtörtént.
A férfi, amikor meghallotta a hírt, zavarba jött, motyogott valamit arról, hogy „nem áll készen” meg „tervei vannak”, amelyekbe „ez” nem illik bele.
Natália viszont hirtelen megértette, hogy most kell szülnie. Nem előbb, nem később. Nyugodtan hozta meg a döntést, nyugodtan elbúcsúzott az „erre még nem kész” apától, és elment szülési szabadságra.
A fia valami szokatlanul napfényes kisgyerek volt, az égnél is kékebb szemekkel, kis hurkákkal a karján és lábán. Energetikus és életvidám volt, olyannyira, hogy Natália élete teljessé vált általa — annyira teljessé, hogy másnak nem is maradt hely.
Elkezdődött a szokásos anyai élet: álmatlan éjszakák, gyerekbetegségek, első fog, első lépés, első szó, csengő kacaj, majd később a végtelen „miért”-ek.
És most, hatévesen, feltesz egy ilyen furcsa „miért”-et. Miért, miért is…
Natália féltve őrizte világát, otthonát, az átlátható, kényelmes napirendet, ahol minden tiszta, rendezett és otthonos volt.
Természetesen még Aljosa születése előtt voltak férfiak az életében, de néhány óra után már feszélyezte a jelenlétük. Zavarta maga a tény, hogy nem csinálhat azt, amit akar. Például nem fekhet le csak úgy, magyarázat nélkül. Vagy nézhet bármit a tévében, ami eszébe jut.
Egyáltalán…
Ott fognak mászkálni, szétdobálják a zoknit. Aljoskának megengedte a zoknidobálást. Igen, mérgelődött, zsörtölődött, de nem komolyan, csak játékból.
Natália félt egy másik kérdéstől: „Hol van az apukám?” — na, ez a kérdés. Hogy is lehet ezt megmagyarázni? „Volt egy férfi, akivel jártam, teherbe estem, ő megijedt és eltűnt, mi meg itt maradtunk.” Ez úgy hangzik, mintha az apa egy utolsó fráter lenne. Pedig nem erről van szó. Mindketten felnőtt emberek voltak, nem terveztek semmi komolyat, nem vágytak családi életre. Ő — szabad férfi, saját tervekkel. Ő — nem egy tinilány a ballagás előtt, aki ott maradt egy pocakkal. És nem is ilyen egyszerű az egész.
De ilyen kérdés nem jött. Csak a „miért nem mész férjhez”. Mi is az egyáltalán?
Ketten jól megvoltak, és nem hiányzott senki. Minek?
Este Natália így is magyarázta el: Nem akarok férjhez menni, kész. Nekem így jó élni, ahogy most van. „Akarok halovát, eszem halovát, akarok mézespuszedlit, eszem azt” — mint Toszja a „Lányok” című filmben.
— Inkább te mondd meg, miért zavar ez téged. Miért akarsz mindenáron férjhez adni engem?
— Hát anya. Nincs apukánk. De ez nem baj. A barátaim közül sokaknak nincs, és senki nem panaszkodik. De az ő anyukáik férjhez akarnak menni, és állandóan férjhez is mennek. Akárkihez.
— Aha. És ezt honnan tudod?
— Mondták — válaszolta kitérően Aljoska.
— És mit jelent az, hogy akárkihez?
— Hát, ilyen gonosz bácsikhoz, vagy részegekhez. Vagy akik nem tudnak dolgozni.
— És nekem minek ilyen férj?
— Neked nem ilyen kell. Neked jó férj kell. Te szép vagy, kedves, okos, mindig vidám. Nem olyan, mint Tánya néni — Aljoska elhúzta a száját, miközben eszébe jutott valami Tánya néni. Talán egy haver anyja, aki „akárkihez megy férjhez”.
— Anya, neked jó férj kellene. Mert én egyszer felnövök, és elutazom messzire. Te meg egyedül maradsz, idős korodra.
— Hogyhogy itt hagysz engem?
— Nem, dehogy. Csak Tánya néni mindig ezt mondja Igoréknak, amikor férjhez megy.
Világos, mégiscsak van valami Igor, innen jön ez a nagy felbolydulás Aljoska fejében.
— Nem tudom, anya. De szerintem nem ártana nekünk egy jó férj.
Ez a beszélgetés befészkelte magát Natália fejébe. Azt gondolnád, ugyan már, gyerek, annyi mindent képzelnek. De Natália egyszer úgy döntött, hogy minden, ami a fia fejében van, komoly. Neki talán mindegy, hogy van-e férje vagy nincs. De a fia — fiú. Szüksége van férfi társaságra. Idősebb barátra. Beszélgetőtársra. Példaképre.
De hogy van ez a fiúknál? Nem tudni. Natália nem fiú, az biztos. Nem értheti. De férjhez menni csak azért, hogy a gyereknek legyen apja — hát ez… badarság.
És mégis, akaratlanul is, elkezdte a körülötte lévő férfiakra — főként kollégákra — próbálgatni ezt a szerepet. Természetesen egyik sem felelt meg. Vagy papucs volt, vagy törtető, vagy nagy volt a pocakja, vagy gyűrött az inge. A határidőket se tudják betartani, milyen apaságot akarnának…
Eltelt három hónap.
Egy nap, amikor Natália a fiát vitte haza az uszodából — Aljoska úszásra járt —, a fiú boldogan csobbant a hátsó ülésre, és bejelentette:
— Kész, megvan!
— Mi van meg? — kérdezte Natália üzletiesen. Jó kedve volt. A csapata újra megnyert egy fontos tendert, és most várhatta a megérdemelt gratulációkat, prémiumot, és mindenféle bónuszokat. Irigység és pletykák nélkül persze nem megy, de hát… megszokta már.
— Találtam neked férjet.
Aljoska arca sugárzott, mintha ő maga is nyert volna valami, saját tendert.
— Hm. És ki ez a kiválasztott?
— Az edzőnk! — jelentette ki diadalmasan a fia.
Te jó ég. Csak ez hiányzott. Aljoska fejében már össze is házasította Natáliát a fiatal, túl szép edzővel — és milyen nehéz lesz majd csalódást okozni neki.
— Anya, te nem érted. Ő rendes. Nem iszik, az tuti. Hisz sportoló. Nincs felesége. Mindennek utánajártam. Jól keres, mert te egy csomót fizetsz az úszásért. Te mondtad. És neki, — itt Aljoska jelentőségteljes szünetet tartott, — három gyerekcsoportja van, négy ifjúsági, és három felnőtt! Ő mesterfokozatú sportoló, igenis! Ne nevess! És erős is, meg kedves. És nagy autója van, nem olyan, mint a tiéd…
Natália felnevetett. Ez tényleg vicces volt.
— Az autó, hát az valóban érv — mondta tettetett komolysággal, — ezt meg kell fontolni! — és újra nevetett.
— Anya, na anya! Ő is kedvel téged. Mindig kérdezősködik rólad.
— Micsoda kérdéseket?
— Hogy hol van az apám, meg hogy férjnél vagy-e. Én mondom, nincs apám, anyának nem kell férj, neki így is jó. Velem. Szóval, el fogsz menni vele randira. Megbeszéltem.
— Fiam, — Natália hirtelen elkomolyodott, — te boldoggá akarsz tenni, köszönöm. De vannak dolgok, amiket nem lehet előre eltervezni. Egyszerűen csak megtörténnek. Vagy nem.
— Ettől félek én is — válaszolt ugyanilyen komolyan Aljoska. — Hogy valami… félreértés fog történni.
Natália leparkolta a kocsit a ház előtt, és felmentek a lakásba. A fiú láthatóan el volt keseredve.
Megszólalt Aljoska mobilja.
— Igen, Oleg Jurjevics — válaszolta komolyan, sőt, már-már mély hangon.
Mi van? Oleg Jurjevics? Az edző? Most meg mi folyik itt?
— Igen, Oleg Jurjevics, már levette a csizmáját, és tud önnel beszélni — határozott mozdulattal nyújtotta a telefont az anyjának.
— Halló?
Natália teljesen ledöbbent a meglepetéstől, de muszáj volt válaszolnia.
— Natália Vlagyimirovna, jó estét kívánok – a telefonban hallatszó mély és magabiztos hang bizalmat keltett. – Furcsán hangozhat, de szeretném meghívni önt és Aljoskát a hétvégén moziba. Természetesen, ha nem túl elfoglalt.
— Elnézést… Ez most nagyon váratlanul ért.
— Ne aggódjon. Csak moziba megyünk. Nem fogok semmiféle kellemetlenséget okozni. Ha mégis, Aljoska majd megvéd önt.
— Tényleg? És hogyan?
— Volt egy férfias beszélgetésem vele. Figyelmeztetett: ha inni kezdek, vagy pénzt próbálok kihúzni önből, vagy más módon bántanám, akkor… megfojt a medencében.
— Hm. Ez már más. Ha csak moziba…
Tényleg, Natália már száz éve nem ment sehová Aljoskával… és a tréner mégsem volt egészen idegen.
— Egy igazán különleges, lenyűgöző fia van. Alig várom, hogy közelebbről is megismerhessem az édesanyját. Szombaton ötkor jöjjek? Új Marvel-filmek mennek.
— Igen, talán. Aljoska szereti őket.
— Akkor megegyeztünk.
Natália bontotta a hívást, majd játékosan megkocogtatta a telefonjával Aljoska szőke feje búbját. A fiú szeme ragyogott.
— Milyen te…
— Milyen?
– Anya, mondd már, milyen vagyok? – nézett fel rá Aljosa reménykedve, gyermeki komolysággal.
Natália átölelte a fiát, magához szorította, és halkan így szólt:
– Igazi férfi vagy. Még kicsi, de már van véleményed, jószívű vagy… és nagy terveid vannak az anyukád életére.
Aljosa elégedetten hümmögött, és a vállára hajtotta a fejét. Natália lelkében különös nyugalom telepedett meg. Mintha egy belső súly hirtelen eloszlott volna, mint a kora esti köd.
Gyorsan eljött a szombat. Aznap este Natália észrevette, milyen rég volt már, hogy válogatott, miben menjen el otthonról, mikor nézett tükörbe mosolyogva, vagy festette ki az ajkát egy kicsit élénkebben, mint szokta.
Amikor az edző autója megállt a ház előtt, Aljosa pattant ki először, kinyitotta az ajtót, és sugárzó arccal udvariasan intett az anyjának.
– Madame, a taxija megérkezett.
Natália felnevetett, kézen fogta a fiát, és kilépett az estébe, ahol enyhe tavaszi szél fújt, a levegőben gyöngéden érződött a vadcseresznye illata… és egy csipetnyi remény.
A film hangos és szórakoztató volt, Aljosa úgy kacagott, hogy az emberek hátrafordultak. Az edző – Oleg Jurjevics – jó humorú embernek bizonyult, figyelmes tekintettel és nyugodt, kiegyensúlyozott hanggal.
Hazafelé a rakparton sétáltak, kezükben papírpoharas forró csokival. Natália pedig hirtelen úgy érezte, hogy az életben nem mindent kell előre eltervezni. Néha a boldogság… egyszerűen csak megtörténik.
– Anya – suttogta Aljosa, hozzábújva – ez most igazi randi?
– Igazi – mosolygott Natália, és felnézett az esti égre, ahol már kigyúltak a csillagok.
És talán épp valamelyikük csakis hármójukra ragyogott.
